Szakértelem és politikai lojalitás

A modern politikai rendszerek öröknek tűnő problémája a politika és a szakértelem összekapcsolódása. Még az ún. átlagpolgárok szemében is magától értetődő követelmény, hogy azok legyenek politikai tisztségviselők és azok hozzanak politikai döntést, akiknek „megfelelő” szakértelmük, szakmai múltjuk, tudásuk van, és elismertek. A „szakértelem” felértékelődése a politikában ugyanakkor lehetővé teszi, hogy az egymással versengő politikai csoportok elvitassák egymás hozzáértését (szakértelmét), vagy – éppen ellenkezőleg – azt propagálják, hogy csak és kizárólag ők rendelkeznek szakértelemmel. A szakértelem mítosza vagy ideológiája 1990-ben jelent meg, a választások után, amikor is az Antall József vezette konzervatív koalíció komoly, de sokak számára mégis elégtelen mértékű személycserét hajtott végre a kormányzati rendszerben. A kormány ellenfelei, a személycserék érintettjei politi-kai tisztogatásokat, leszámolást, bosszút és megtorlást emlegettek. Politikaelméleti magyarázatként az az érv szolgált, hogy a rendszerváltoztatást a kormány személycserékre (elitváltásra) korlátozza, és a tulajdonképpeni (strukturális) rendszerváltoz(tat)ás elmarad.Ebben a megközelítésben az Antall-kormányt kimondva-kimondatlanul a kommunista pártállam örökösének állították be, a lecserélt személyeket pedig szakértőknek, akiknek további munkájára az adott poszton égető szükség lenne. A személycserék egyik nyilvánvaló oka a politikai lojalitás – politológiailag érthető – igénye: a kormányzati hatékonyság egyik lényeges eleme, ami nagymértékben meghatározza a kormányzóképességet, a szakmailag jól előkészített döntési alternatívák és a döntések végrehajtása, amely az előkészítő és a végrehajtó apparátustól lojalitást követel meg. A lojalitás itt nem a szakértelmet elfojtó vagy helyettesítő hűséget jelenti vagy azt, hogy a szakmai meggyőződés és a szakszerűség ellenére alakítsák ki a véleményüket. A lojális alárendeltek sokkal inkább abban az értelemben azonosulnak feljebbvalóik hivatali céljaival, hogy a szakértelmükkel maximálisan igyekeznek támogatni az adott cél elérését, és nem tesznek semmi olyat, amivel tudatosan akadályoznák azt. (A célok egyébként is megkövetelhetnek még speciális képességet, rátermettséget vagy szakértelmet, vagyis egy szakértő felváltása egy másikkal még szakmai követelmény is lehet.)A kormányzati munka szándékos akadályozása lehet a teljesítmény és az információ visszatartása, a dezinformáció, intrika és rémhírek keltése, a tudatos kiszivárogtatás, szakmailag nem kellőképpen megalapozott alternatívák kidolgozása, a végrehajtás bénítása stb. Az pedig egyenesen szabotázsnak tekinthető, ha a hivatali alárendeltek bármilyen jellegű informális kapcsolatot tartanak fenn a pártpolitikai ellenfelekkel, és azoknak bizalmas információkat szolgáltatnak ki vagy azok instrukcióit követik. (A legismertebb példa erre a kommunista pártot közvetlenül kiszolgáló „kriptokommunisták” aknamunkája 1945 után.) Éppen ezért könnyen belátható, hogy még egy titkárnői vagy autóvezetői állás is bizalmi állásnak számíthat, és vezetőváltásnál még ezen a szinten is számolni lehet elbocsátással vagy áthelyezéssel. (Melyik vezető fog bizalmas beszélgetést folytatni sofőrje füle hallatára, ha tudja, hogy az egy társasházban lakik korábbi főnökével...?)1990-ben a jobboldali pártok radikálisai körében tagadhatatlanul volt hajlam politikai tisztogatásra, és biztos, hogy nem egy személycsere magyarázható ezzel. De az is biztos, hogy a kormányzati hivatalokban, az állam- és a közigazgatásban, főleg vezető beosztásokban nem volt mindenki a szó pártpolitikai értelmében pártatlan. Nem is lehetett, mert a kommunista rendszer politikai kultúrája arra szocializálta őket, hogy hűek legyenek a társadalom vezetésére hivatott párthoz, amit egyébként is biztosított a pártállam (állampárt) kormányzási és uralmi technikája: a „káderkiválasztásnál” szempont volt a politikai megbízhatóság. Ha tehát a fontos posztokon eleve a kommunista párt megbízható és hűségre szocializált emberei lehettek, akkor érthető az új kormányzati erők bizalmatlansága ezzel a személyi állománnyal szemben. Még akkor is, ha egyes esetekben igazságtalanságok történtek: tényleg pártatlan és szak-mailag megfelelő személyeket cseréltek le hozzá nem értő vagy képzetlenebb személyre.Maga a rendszerváltozás és annak természete is magyarázza a politikai lojalitás iránti nagyobb igényt. A rendszerváltoztató pártok elitjei tényleg nem bírtak kormányzati tapasztalattal, a rendszerváltozás és a demokrácia viszont nemcsak a hatalomváltás jogi lehetőségét adja meg, hanem feltételezi, hogy a pártelitek képesek is felváltani egymást a hatalomban. A kommunista (szocialista) elittel szemben át kellett esniük egy igen komoly tanulási folyamaton, ami igényelte a hatalomra kerülést és a lehető legtöbb poszt betöltését „saját” emberekkel. A posztkommunista elit nem véletlenül hangoztatta rendületlenül saját szakértelmét és tapasztalatát. A tét – számára – az volt, hogy a hatalomért (kormányzásért) folyó versenyt hoszszabb távon egyenlőtlen esélyekkel vívják meg, ezért minimalizálni próbálta a rendszerváltoztató elitek tanulási esélyeit. Ennek egyik technikája volt azt állítani (1990-ben) szinte minden személycserére, hogy tisztogatás történik, amelynek olyan szakértők az áldozatai, akiket a posztjukon kellene tartani. 1998-ban retorikai fordulat történt: inkább „pártkatonákat” emlegettek, akik megint csak „szakértőket” szorítottak ki az őket megillető posztjukról.Egy másik – már említett – módszer volt azt hangsúlyozni, hogy csak a posztkommunista elitnek van kellő szakértelme és tapasztalata, ezért ők lennének hivatva a rendszerváltás levezénylésére. Ez az érv elfedte a politikai rendszerváltozás egy lényeges szempontját: a többpártrendszer nemcsak a pártok hatalomváltását jelenti, hanem a rivális pártprogramok versenyét is. Hiába tehát a posztkommunista elit akár kétségbevonhatatlan szakértelme, ha azzal nem azt a programot akarja megvalósítani, amelyet a választóknak a többi párt mögött álló többsége támogat. Ezért a kellő szakértelem vagy tapasztalat híján lévő eliteknek ugyanúgy megvan a joguk a kormányzásra. S ha már hatalomra kerültek, maximalizálniuk is kell az esélyeket a kormányzati szakértelem és tapasztalat felhalmozására, ha a későbbiekben nagyobb eséllyel akarják felvenni a versenyt a posztkommunistákkal. Kifejezetten ebből a szempontból meg tudom érteni azt, hogy 1994-ben az SZDSZ elszakadt a liberális választási szövetségtől, és koalícióra lépett az MSZP-vel. Ugyanakkor az is érthető, hogy az MSZP-vel szemben alternatívát építő, de kormányzati tapasztalat nélküli Fidesz képes lett volna akár a hátára is venni az Antall-kormányzat embereit 1998-ban. Amikor Horn Gyula utóbb azt mondta, hogy a Fidesz „egyszer már leszerepelt” politikusokkal lépett szövetségre (elhallgatva, hogy ő és pártja már kétszer, 1990-ben és 1998-ban is leszerepelt), akkor az MDF és a KDNP meglévő kormányzati tapasztalatait és ismereteit igyekezett hitelteleníteni.A szakértelem mint ideológia kulcsszerepet kapott az MSZP 1994-es kampányában, ami két okból történhetett meg. A kizárólagos szakértelem sulykolása már 1990-ben eléggé sikeres volt: még a kommunizmus és az MSZP ellen szavazók körében is sokan voltak szerintem, akik úgy gondolták, hogy esetleg a szocialisták néhány vezetőjének (Némethnek, Hornnak) vagy államtitkári szinten másoknak is helyük lehetne az új kormányban, mert ők szállíthatnák a szakértelmet a győzteseknek. Ezt nagyon sokszor lehetett hallani utóbb az MSZP csalódott szavazóitól, akik siettek hozzáfűzni, hogy a Fidesz túl fiatal még a kormányzásra. Utóbbi érvben sok igazság volt ugyan, de képzeljük el a két pártot úgy, hogy 1990-ben az MSZP tapasztalata és szakértelme okán további négy évig kormányoz. 1994-ben az MSZP még mindig hivatkozhatna tapasztalatra, szakértelemre és a Fidesz fiatalságára. Mindez eltarthatna addig, amíg a Fidesz megöregszik az ellenzékben, ami újabb kizáró ok lenne, míg az MSZP időközben véghezvinne soraiban egy nemzedékváltást, időben bevonva a fiatalokat a kormányzásba, akik viszont már az így megszerzett tapasztalatokra hivatkozva kérdőjeleznék meg a még mindig „tapasztalatlan” Fidesz kormányzati alkalmasságát... A másik ok az SZDSZ identitása és ideológiája volt (szürkeállomány, szakértelem), amelynek propagandaértéke önmagában is a hasonló módszerekkel operáló MSZP felé terelte a szabad demokratákat: a két párt szakértő ideológiájának egymást gyengítő, kioltó harca helyett ígéretesebb lehetett a koalícióval kölcsönösen is igazolni egymás deklarált szakértelmét és hatalomra rendeltetését.Németh Miklós visszatérése új esélyt nyújt az MSZP vezetőinek, hogy ismét elodázzák a szavakban mindig óhajtott, de mindeddig meg nem történt nemzedék- és arculatváltást, és a „szakértő” Németh-kormány mítoszából erőt gyűjtsenek a 2002-es választásokra. Ez a mítosz a szociáldemokrata szerepre készülő Németh Miklósnak is egyre kényelmetlenebb lehet, mert része egy – külön elemzést igénylő – ideológiai visszarendeződésnek.