A baloldali szellemi elit balítéleteiről

(Április 29.)Szellemi honvédelem? Szellemi önvédelem? Szellemi környezetvédelem? Mindegy, mert egyik sem és mindegyik. A lényeg, hogy kevés fontosabb szellemi teendő lenne manapság, mint hogy megerősítsük a nyilvánosságban a társadalom- és természetbarát fejlődés értékrendjét.Azét a legtágabban értelmezett ön- és környezettudatos gondolkodásét, amely az ember teljességére tekintettel fogalmazza meg és képviseli az ép, egészséges ember eszményét. És épp ezért az önmagunk és környezetünk iránti felelősséget is a lehető legtágabban érti. A személy elsődleges környezetével, saját testi, lelki, szellemi adottságaival és a társadalmi (közösségi), valamint a teremtett és természeti környezetével kapcsolatban egyaránt hangsúlyozza. Méghozzá egymással való szoros összefüggésükben, egymásra hatásukban.Abból indul ki ugyanis, amit Rókusfalvy Pál a kívánatos nevelési eszményről írva úgy fogalmaz meg kifejezően egy tanulmányában: Ma már nem az az ember tekinthető egészségesnek, aki – a szó biológiai értelmében – nem beteg. Az egészség az ember teljes és egységes értelemben vett egészségét, életkori lehetőségei adta fejlődőképességét jelenti. Az értelmezés – az élet legmagasabb értékére fejlesztésének elve alapján – megfordul: aki teljes embersége (tehát „testileg”, „lelkileg”, „erkölcsileg”) szempontjából nem egészséges, az beteg, azaz „gyógyító” fejlesztésre szorul.u(Május 2.)Torgyán József kegyelmet gyakorolt – írja a Népszava főszerkesztője a hét vége politikai fejleményét értékelve, de ennek „az ára nagyobb lesz, mint ha köztársasági elnökké koronázzák”.Ejnye, ejnye, főszerkesztő uram! Nem lehetne egy kicsit igényesebben?Mindeddig a baloldali sajtó, és részeként a Népszava is a lehető legsötétebb képet látta maga előtt, a demokráciánkra mérhető legsúlyosabb csapást vizionálta, ha elképzelte, hogy Torgyánt választhatja köztársasági elnökké a jobbközép koalíció. Most azonban, hogy e rémkép forgalmazása időszerűtlennek tetszik, minden átmenet nélkül kifordítja hirtelen aggodalmainak zubbonyát, és a korábbiak ellentététől félve gyötrődik tovább, változatlan intenzitással?Hol itt a mondandó következetessége, kérem?Vagy mi hibáztunk volna, hogy a részleteket bogarászszuk? Mert igaz ugyan, hogy ott nem található fel. De vessük csak a lényegre a tekintetünket, és mindjárt nem lesz okunk panaszra. Nem találunk itt hibát a mondandó következetességében, egy vonásnyit sem: ütni kell a jobbközép koalíciót.Ha nem lehet azért, mert sapka van a fején, akkor azért kell, mert nincs.Rendben, kérem, de nem tetszik félni, hogy elszédül a szegény olvasó? Nem lehetne egy kicsit óvatosabban zsilipelni át őt az egyik rémületből a másikba? Szerintem legalább egy-két napot kéne hagyni neki, hogy megkönnyebbüljön. Még tán riogatni is eredményesebben lehetne utána.Apropó, amíg el nem felejtem, ezt a mondatot azért nem engedném meg magamnak, ha profi újságíró lennék: „Orbán Viktor ma valóban koalícióban kormányoz. Mégpedig lényegét tekintve kétpárti koalícióban, amely erősebben támaszkodik a kabinetet kívülről támogató szélsőjobboldali MIÉP-re, mint saját igazságügyi miniszterének pártjára.”Nem engedném meg. Feltéve, hogy lehetséges még e foglalkozást összefüggésbe hozni valamiféle szakmai és erkölcsi normával.Az ugyanis, hogy a koalíciós kormány milyen pártokra milyen mértékben támaszkodik, nem vélekedés, képzelgés kérdése. Világosan megmutatja a parlamenti szavazás. Végső soron ugyanis minden más színtéren megtett kormányzati lépés is a kormány parlamenti többségének támogatásából eredeztethető.A parlamenti szavazások tükrében két lehetőség van. Vagy sajnálatra érdemes tájékozatlanságának a tanújele a főszerkesztő úr állítása, vagy megfontoltan írt valótlanságot. Ez az utóbbi a minősített demagógia esete.u(Május 3.)Ma veszi át Kertész Imre Bécsben a Herder-díjat. Az alkalom kapcsán nyilatkozik a Népszavának. Karl Jaspers szavait idézi, aki szerint „mindnyájan felelősek vagyunk a politikai viszonyokért, amelyek között élünk”.Nyilvánvaló igazság, kevés gondolatot tudnék említeni, amelyet gyakrabban ismételgettem volna magam is az utóbbi húsz esztendőben, közírói pályafutásom kezdete óta.Meglepő viszont, amit hozzáfűz: „Márpedig az elmúlt tíz év azt mutatja, hogy nálunk a politikai elit nem képes kivezetni az országot a szellemi csődből, ellenkezőleg: mind mélyebbre taszítja. A társadalom meghasonlott, a politikai köznyelv a gyűlölet nyelve lett.”Ha már éppen Jaspers e szavait találta szükségesnek idézni az író, vajon miért cáfolja meg őket azon nyomban? Ráterhelve a politikai elitre az egyetemleges felelősséget országunk szellemi csődjének elmélyítéséért.Ám ha különleges felelőssége okán kiemelhetnénk is valamelyik társadalmi csoportot, mióta számít éppen a politikai elit feladatának egy ország kivezetése a szellemi csődből? Nem a szellemi elitnek lett volna, lenne ez inkább a sajátos feladata?Mellesleg, ha jól emlékszem, az előző tíz évben a politikusok mintha sokkal gyakrabban találkoztak volna nehezteléssel a szellemi élet, különösképpen a baloldali liberális szellemi élet köreiből, ha netán állást merészeltek foglalni szellemi kérdésekben. Mondván, hogy maradjanak csak a saját illetékességi területükön, ne ártsák bele magukat abba, ami nem rájuk tartozik.Hogy csak a legutóbbi időkre emlékeztessek és arra a témára, amely egyébként Kertész Imrének bevallottan a legfontosabb vagy talán az egyetlen igazán fontos írói témája, itt volt az egyik miniszter politikai fórumán szóba hozott „zsidókérdés” vagy a holokauszt történelmi megítélésének, jelentőségének a kérdése, amely a miniszterelnök egyik tanácsadójának az előadása nyomán került nemrég ingerült vita középpontjába.A gondolatok érdemi cseréjének küszöbére sem juthattunk el e vitákban. És miért? Korántsem a politikusok vagy tanácsadóik magatartása okán, hanem inkább a szellemi élet baloldali liberális képviselőinek hisztérikus fellépése következtében. Akik szemében már az is megbocsáthatatlan véteknek minősült, hogy politikusok, politikai tanácsadók kinyitották a szájukat e szellemi kérdésekben.Most meg azt kell olvasnunk Kertész Imre szavaiban, nemcsak hogy rájuk, politikusokra is tartoznak a szellemi élet kérdései, hanem ők az egyedüli felelősök szellemi állapotainkért?Szép kis mérleg, mellesleg a szabad parlament tizedik évfordulóján: nem kivezette az országot a politikai elit a szellemi csődből e tíz esztendő alatt, hanem a korábbinál, mármint a késő Kádár-korinál is mélyebb szellemi csődbe taszította.Indokolatlannak vélném a politikai elit felmagasztalását tízéves teljesítménye alapján, de ez azért talán mégiscsak túlzás.A riporternő kérdésére válaszolva később azt mondja az író, hogy szerinte a „magyar társadalom jövője azon múlik, mennyire tud függetlenedni a politikától, a mindenkori hatalomtól. Elképzelhető, hogy idővel nálunk is kialakul a védekezésre képes civil társadalom, a saját törvényeit követő gazdaság, amelyet a politika nem uralni fog, hanem szolgálni lesz kénytelen. Ezen múlik majd, hogy Magyarország szerencsés, boldog európai országgá válik-e, vagy egy önmaga bajait állandóan visszakérődző, békétlen, gyűlölettel teli, egyre provinciá-lisabbá váló nemzet lesz a többi között”.Szerintem téved Kertész Imre. De tévedése a szellemi elit jelentős köreire jellemző. Egyre erősebben izgat engem ez a tévedés. És minél többet töprengek rajta, annál nagyobbnak látom a szerepét abban a szellemi csődben, amelyről különben valóban felettébb időszerű lenne beszélni. És annál nagyobbnak a felelősségét e csődért annak a szellemi elitnek, amely tévedéseivel és – mert kevés lenne itt pusztán tévedésre gondolni – balítéleteivel, tájékozatlanságával, jelszavakat szajkózó felületességével, indulataival, tárgyilagos gondolkodásra és méltányos helyzetelemzésre, önvizsgálatra és önhelyesbítésre való képtelenségével mindenre alkalmasnak bizonyult, csak éppen a szellemi elit hivatásának betöltésére nem: arra, hogy a társadalmi együttélés mintáit, normáit megszabja, hogy egy emelkedni vágyó nemzetnek „az élet élésére” és „az igények finomítására” követésre méltó példákat mutasson fel.Az még hagyján, hogy tíz évvel ezelőtt nem látta ez a szellemi elit, hogy nemcsak a politikai hatalom és főként nemcsak a kormányzati hatalom alakítja a társadalom életét, hanem más hatalmak is. Nem is akármilyen erővel. Közöttük például éppen a gazdasági hatalom vagy tán inkább hatalmak. Az évtized közepén azonban már igazán kapizsgálhatta volna ezt az egyszerű igazságot. S akkor a korlátlan gazdasági racionalitást az élet minden színterén monopolszerephez juttatni óhajtó érdekcsoportok hasznos idiótájaként szellemi ember létére kisebb lelkesedéssel fújta volna talán a piaci fundamentalizmus, a piaci öntörvényűség ideológiáját. És már csak ennek köszönhetően is közelebb juthattunk volna az előző évtizedben a társadalom- és természetbarát fejlődés ideájához. Ezért aztán kevesebb okunk lenne ma arra, hogy meghasonlottnak érezzük a társadalmat.Mert kevésbé lenne az.Az emlegetett szellemi elit azonban nemhogy az évtized közepén nem kapizsgálta ezt az igazságot, de kevés kivétellel ma sem képes felismerni és szembesülni vele. Mint ahogy azt sem érti mindmáig: a politikai hatalom a demokráciában nem szemben áll a társadalommal, hanem képviseli azt. Pontosan olyan formában és mértékben, ahogy az utóbbi ezt ténylegesen akarja. Vagyis annak megfelelően, ahogy a társadalom a politikai életben való részvételével: a politika napirendjének alakításában, a politikusok kiválasztásában, folyamatos ellenőrzésében és elszámoltatásában való részvételével az erre vonatkozó akaratát félreérthetetlenül kifejezi. Következésképp a társadalomnak nem arra célszerű törekednie, hogy a politikai hatalommal szemben érvényesítse az akaratát, hanem inkább arra, hogy általa legyen rá képes.Kertész Imre, e szellemi elit éppen kitüntetett neves képviselője például a nyilatkozatából ítélve ma is azt hiszi, hogy a társadalom politikától való függetlenségének kivívása az aktuális feladat. És attól várható Magyarország szerencséjének, a nemzet boldogságának kiteljesedése, ha a politika szolgálni lesz kénytelen a saját törvé-nyeit követő gazdaságot.Pedig rémesen időszerűtlen ez a program. Állami, regionális és globális méretekben is épp a fentiek ellentétére lenne szükség. Arra, hogy a társadalmak egészségének és fenntartható fejlődésének érdekét képviselő politika képes legyen alárendelni ennek az érdeknek a gazdaságot. Amely öntörvényét követve ráburjánzik az élet minden szférájára, és az ember természeti létfeltételeit felemésztve a kollektív öngyilkosság felé hajtja az emberiséget.