A nyugati magyarság lehetőségei az ezredfordulón

Engem, meggyőződésem szerint, nem azért ért az a megtiszteltetés, hogy a megnyitóülésen szót kaphassak, mintha munkám, szerepem, tisztem és teljesítményeim alapján erre érdemes lennék. Sokkal inkább azért, mert a nyugati magyar diaszpórák, a hajdani emigráció történetével hosszú idő óta foglalkozom, és ebből kifolyólag némi ismereteket szerezhettem a nemzet eme mintegy másfél millióra tehető részének felfogásáról, szemléletéről, tapasztalatairól.E réteg csak a köznyelvben gyökeret vert szóhasználat szerint nevezhető nyugatinak, hiszen tagjai földrajzilag éppúgy élnek a déli féltekén, mint a Távol-Keleten és a világ egyéb részein is. Pontosabb meghatározás szerint a Kárpát-medencén kívülinek kellene nevezni, de ez igen körülményes lenne, egyszerűbb és rövidebb tehát nyugatit mondani. Ennek megfelelően úgy határoznám meg témámat, hogy a nyugati magyarság lehetőségei a világban az ezredfordulón.Ezek, bizony, szűkebbek és szerényebbek, mint voltak a kommunizmus évtizedeiben. Magyarország felszabadulásával és független, önálló, demokrata berendezkedésű állammá való átalakulásával gyérültek a nyugati világban létrejött magyar diaszpórák politikai feladatai, korábbi tennivalói és szerepvállalásai. Képviseleti jogot igényelhetnének ugyan maguknak, de ezt sehol nem ismernék el, mi több, komolyan sem vennék. Magyarországot törvényesen megválasztott személyek és testületek képviselik külhoni hatóságoknál, nemzetközi szervezeteknél és intézményeknél. Nincs tehát lehetőség és szükség emigránsok közvetítő és kapcsolatteremtő tevékenységére. Magyarországnak mindenhol a világban van illetékes és hiteles diplomáciai képviselete. Nyugati magyarok közreműködésére csupán a szomszédos államok magyar nemzetiségű polgárai és közösségei érdekében van lehetőség és esély.Sajnos a rendszerváltozás után tíz évvel sem lehet a haza és a nemzet nyugati szórványai közötti viszonyt minden tekintetben rendezettnek és megnyugtatónak nevezni. Konfliktusokra, hála istennek, nem került és remélhetően nem is kerül sor. A viszony mindenképpen békés. De, némely jelekből ítélve, a nemzetrészek egymásra találását és együttműködését nem mondhatjuk kielégítőnek.A hazai magyarok véleményeire és érzelmeire legfeljebb a magatartás és viselkedés apró, árulkodó jeleiből lehet következtetni. Személyes megfigyeléseim szerint vannak, akik még mindig úgy érzik, hogy akik a diktatúra évtizedeiben az országot elhagyták, voltaképpen cserbenhagyták, a bőrüket gyakran merőben önös érdekből mentették, a bajban másokkal közösséget nem vállaltak, és csak a maguk és családjuk sorsával, jövőjével, anyagi gyarapodásával törődtek. Ebbe a felfogásba gyakran irigység is vegyül, hogy a sors azoknak kedvezett, akik elmentek, és nem azoknak, akik hűségesen kitartottak a nemzet többségével. Így az eltávozottakat hála és elismerés nem illetheti, bárhogyan viselkedtek is idegenben, végső fokon csak a maguk személyes javát nézték, ahogyan azt az eszük és szívük diktálta. A lakosság túlnyomó többsége ugyanakkor a megpróbáltatások, nélkülözések, jogfosztások, üldözések egész sorát szenvedte el. Az ettől való menekvés ugyan nem vethető senki szemére, de e szerencsések – vélik sokan – most ne igényeljenek mást és többet, mint az otthon maradottak. Valóban, de többet kívánnak-e?Természetesen egy egész ország nem szedheti a batyuját és nem emigrálhat oda, ahol emberszámba veszik és megbecsülik. Viszont az idegenben, az új környezetben való élés sem volt mindig, különösen az elején, fenékig tejfel. Másfelől a hazával vagy nemzettel szembeni kötelezettségét nemcsak az teljesítette, aki az önkényuralom ellen a távozásával tiltakozott, de az is, aki vállalva a történelem által kirótt sorsot, a sanyarú körülmények ellenére is gondoskodott a magyarság Kárpát-medencei jelenlétének folytonosságáról, a nemzeti megmaradásról.Úgy vélem, hogy a – mondjuk így – nyugati magyarok, a volt emigránsok hazájukba akár véglegesen visszatérve, akár időnként és alkalmanként odalátogatva, előjogokat, különös kedvezményeket, hazai társaikénál kedvezőbb elbánást nem igényelhetnek és nem is igényeltek. Hogy a viszontlátást, a hazai létet illető reményeik és várakozásaik mind teljesültek-e, egyéni megítélés kérdése, és ebben harmadik személy aligha tehet igazságot.Bármi legyen is az oka és a magyarázata, a mai Magyarország és a nyugati diaszpórák kapcsolata, sok örvendetes és biztató eleme ellenére, nem olyan, mint lehetne. Éppen ezért nem lenne hiábavaló és felesleges azon elgondolkodni, mivel tudnánk javítani rajta. Mivel lehetne közelebb hozni egymáshoz a hazai és a nyugati magyarokat? Mit kellene tenni annak érdekében, hogy a kintiek ugyanúgy a sajátjukénak érezzék a maguk és elődeik szülőföldjét, mint a bentiek? Hogy ne turistákként járjanak és turistáknak tekintsék őket mások, ha magyarokként Magyarországra látogatnak.Gyakori a keserű megjegyzés és panasz, hogy Magyarország nem vette igénybe kellő mértékben azt a tudást és tapasztalatot, amelyet külhoni magyarok Európa és távoli kontinensek művelődési és tudományos központjaiban, valamint felelős munkahelyeiken megszereztek és amelyek gyümölcsözően hasznosíthatók lettek volna egy szabad és demokratikus társadalom felépítésében, valamint az ország jövőjének alakításában. Vannak egyedi esetek, amelyek ezt a megállapítást igazolni látszanak, mégis aligha valószínű, hogy oly nagy lett volna a hazai újjáépítésbe bekapcsolódni kívánó nyugati magyarok száma, hogy részvételük révén akár a fejetlenség és szervezetlenség, akár az erővel és energiával való rossz gazdálkodás, akár az ügykezelésben sok helyütt észlelhető nehézkesség és kényelemszeretet lényegesen csökkent volna.A nyugati magyarok körében sokan jótékony hatást várnak a választójog élvezetétől, vagyis attól, hogy – mármint azok, akik magyar állampolgársággal rendelkeznek – legalábbis szavazócédulák segítségével beleszólhatnának az ország jövőjének alakulásába. Ennek az az áldásos következménye lehetne, hogy a nemzet nagyobb része tekinthetné magáénak az országot, mint csak a hazában élő polgárok. E lehetőség nem új és nem szokatlan, sok európai országban elfogadott és bevált. Az a szokványos ellenérv sem állja meg a helyét, hogy a külföldön élők nem fizetnek adót és nem teljesítenek katonai szolgálatot, tehát miért legyen választójoguk. Erre válaszként az a kérdés kínálkoznék, hogy a nyugati magyarság, mint közösség, nem tett-e eleget adófizetési kötelezettségének azzal, hogy évtizedeken át és még ma is, tetemes valutaösszegekkel támogatja a szülőket, testvéreket, rokonokat, ismerősöket, alapítványokat, intézményeket, emberbaráti szervezeteket, tehát az országot, megkönnyítve ezzel a lakosság egy részének anyagi helyzetét. Megítélésem szerint az így Magyarországra kerülő pénzöszszeg nagyobb, mint amennyit a nyugatiak adója kitenne.Nemzeti kötelességként, de önnön érdekeik követéseként nehezedik vállukra továbbra is annak nemes feladata, hogy megtartsák és utódaikkal megtartassák a magyarszármazás-tudatot, ápolják a magyar nyelvet, művelődést, hagyományokat, fenntartsák és fejlesszék intézményeiket, a nemzetrészek közötti összetartást, beleértve azoknak a hazai és szomszéd országbeli magyaroknak politikai és anyagi támogatását, akik arra rászorulnak. A nyugati magyarság az évezredfordulón láthatóan tudatában van jövendő tennivalóinak, amelyek elvégzéséhez nem nélkülözheti a haza bizalmát és segítségét, annak érdekében, hogy folytatódjék a kulturális munka Buenos Aires, Sao Paulo, Melbourne, Toronto és más nagyvárosok magyar házaiban, legyenek magyar istentiszteletek, iskolák, újságok, ne haljon el a magyar szó New York második sugárútján.