A szavak ereje és a szólásszabadság

A közelmúltban egy angol nyelvészt idéztek a rádióban, aki olyannyira szerelmes lett nyelvünkbe, hogy megtanult magyarul. Elbűvölte nyelvünk szépsége, változatossága, beszédünk dallamossága. Egy jellemvonásáról azonban nem ejtett szót, nevezetesen arról, hogy szókincsünk milyen gazdag az elmarasztalás, a szidalmazás kifejezésére. Érdekes, hogy ezek a szavaink magukban is rossz, kellemetlen hangzásúak. Tessék csak ízlelgetni ezeket a jelzőket: pocsék, ocsmány, gyűlölködő és összehasonlítani a dicsérő szavainkkal: szépséges, gyönyörű, káprázatos, kiváló.Nem tudom, a szavak hangzására, megsemmisítő erejére mennyiben vezethető vissza az a szokásunk, hogy ezeket a meglehetősen ronda kifejezéseket túlságosan gyakran használjuk ellenfeleink ellehetetlenítésére, megsemmisítésére. Még olyankor is, amikor elég lenne csupán annyit mondani: nem értek egyet az illetővel, más a véleményem, nincs igaza. Nem lehetünk túlságosan büszkék vitakészségünkre sem. Sok esetben az érvelés, a vitázás helyett az egyszerűbb, a primitívebb, gyorsabban ható módszert választjuk: igyekszünk vitapartnereinket, ellenfeleinket ledorongolni, minél mélyebben az agyagba döngölni, lehetőség szerint örökre hallgatásra késztetni. Mindezek kiváltképpen érvényesek politikai közéletünkre. Az a gyanúm, sokan a demokráciát a szabad, gátlástalan szóhasználattal tévesztik össze, és amit nem csinálhattak az állampárti időszak évtizedeiben, most aztán mindent pótolva élik ki magukat.Ez a gyűlöletbeszéd különösen dívott a rendszerváltozást követő első kormányzati időszakban, amikor egyesek, közöttük a szellem jeles személyiségei, mindent, a nemzetközi politika legdurvább jelzőitől a magyar nyelv kincsesházának szókészletéig, bevetettek a kormánynak és támogatóinak lejáratására. Valóságos verseny alakult ki az e stílus követői körében. Ekkor hangzott el, hogy „mi jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket”. Szomorú időszaka volt ez a magyar politikai küzdelmeknek. Máig nem értem, hogy legalább a pallérozott nyelv mesterei, akik ismerik nyelvünk értékeit, kifejező erejét, szókincsünk gazdagságát, birtokában vannak a szellemi párviadal nemes fegyvereinek, miért nem ezekkel az eszközökkel próbálták – ha már mindenképpen szükségnek érezték – ellenfeleiket leteríteni.A '94-es baloldali győzelem egyik konkrét eredménye az volt, hogy a kommunikációnak ez a durva módja, a sok tekintetben egyoldalú átkozódás, egy csapásra megszűnt. A nagy győzelem után már nem volt szükség az ellenfelek letaglózására, hiszen úgy látszott: a sokat ostorozott nemzeti vonal jó ideig eltűnt a süllyesztőben, foglalkozni se érdemes velük.A '98-as választás után azonban ismét elszabadult a pokol, a szellemi (?) csata korábbi élharcosai, a másik oldal lejáratóinak nagymesterei újra elővették némileg berozsdásodott fegyvereiket. Előkerült újra a rég eltemetett szóhasználat: erre a magánkézben lévő elektronikus média újabb fórumokat nyújtott.Ennek a tevékenységnek legújabb gyöngyszeme jeles filozófusunknak egy kolozsvári újság részére adott nyilatkozata, melyben miniszterelnökünket „a magyar történelem egyik legkártékonyabb figurájának” tartja. A politikusok hatalmi pozícióban különféle érzéseket válthatnak ki az emberekből. Lehet őket szeretni, nem szeretni, el lehet őket marasztalni az általunk hibásnak vélt intézkedéseikért, lehet őket kritizálni, dicsérni, de mindössze kétéves kormányzati munka után a legkártékonyabb jelzővel illetni, ez minősíthetetlen közírói értékelés. Már azért is, mert zivataros történelmünk során meglehetősen sok, kevésbé sikeres politikus irányította ezt az országot, és bizony – ha csak az elmúlt évszázadot tekintjük -, nem egy idegen érdekek szolgálatában (is) állott. Filozófusunk kijelentése azt sugallja, hogy mindezek – az idegen hatalmak érdekében kifejtett tevékenységük ellenére – nagyobb elismerést érdemelnek, vagy legalábbis hasonló szinten vannak, mint jelenlegi miniszterelnökünk. Durva minősítése emiatt is igaztalan. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek a kijelentések – a nagyotmondáson és a figyelemfelkeltésen kívül – részét képezik a jelenlegi koalíció lejáratásának. Aligha hihető azonban, hogy a nemtetszés érzékeltetésének és a pártpolitikai harcoknak csak ilyen szélsőséges goromba eszközei lennének.Sajnálatos módon az erősebb hangnemben megfogalmazott minősítések, meggondolatlan kijelentések a koalíción belül is gyakran elhangzanak, mely számomra talán még elszomorítóbb. Az teljesen természetes, hogy minden párt erősödni akar, ha nem ez lenne a célja, akkor nem nevezhető politikai pártnak. Lehet kifogásolni egy párt programját, kijelentéseit, módszereit, csak azt a szándékát nem, hogy szeretne minél nagyobb népszerűségre szert tenni, és olyan helyzetbe kerülni, amelyben elképzeléseinek, terveinek jelentősebb hányadát meg tudja valósítani. Miért kell azért a '98-as választáson kevésbé sikeres pártot elmarasztalni, lebecsülni, gúnyos megjegyzések tömkelegével illetni, mert helyre akarja hozni a korábban elkövetett hibát, és újra össze akar kapcsolódni kiszakadt csoportjával. Ugyanakkor változatlanul szövetségeseivel együttműködve kívánja a következő választást megnyerni, és soha egyetlen rossz szóval sem illette koalíciós partnereit.Hogyan lehet gyűlölködésnek minősíteni azt a döntést, ha egyéb szempontokat is figyelembe véve, a megtámadott koa-líciós partner nem kívánja támogatni a Kisgazdapárt elnökének jelölését a köztársasági elnöki posztra? A jelen írás szerzője már több mint egy évvel ezelőtt közölt írásában. („Ki legyen a köztársasági elnök”, Napi Magyarország 1999. április 7.) kifejtette azokat a szempontokat, melyeket – számos értelmiségi csoport nézetével egyezően – az államelnök jelölésekor célszerű figyelembe venni. Ennek egyik eleme volt meggyőzni Torgyán József miniszter urat, hogy rá számos területen nagy szüksége van az országnak, és ez, valamint az ország belpolitikai és külpolitikai érdekei Mádl Ferenc profeszszor jelölését kívánják. Tor-gyán miniszter úr döntése politikai éleslátását és realitásérzékét bizonyítja.A demokráciában, az élet különböző területein, nap nap után döntési helyzetbe kerülünk. Mindnyájunk felelőssége, hogy a vezető posztokra a lehető legmegfelelőbb személyek kerüljenek. Mindezek érvényesek a politika terén is, különösen az ország vezető tisztségviselőinek kiválasztásakor. Ha valakinek a jelölését a döntéshozók nem támogatják, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illetőt ellenségüknek tekintik. Az ellenvélemény megfogalmazóit nem szabad a gyűlölködés vádjával illetni, és hiba lenne ellenük kiásni a csatabárdot.Meggyőződésem, hogy híveket, támogatókat nagyobb számban lehet szerezni okos, megértő, kompromisszumkész politizálással, mint a harci lobogó állandó lengetésével.