Békejobb és balhorog

A világ mintha mit sem változna. Legalábbis a magyar politikai élet jobbközepén. A kérdés ma, 2000 tavaszán is ugyanaz, mint ami öt évvel korábban is volt: lesz-e minden jobbközép politikai erőt magába foglaló koalíció, esetleg egy egységes, integráló párt a szociálliberálisokkal szemben? De a kérdés megfogalmazható imigyen is: lesz-e béke a jobbközépen? Vége lesz-e az önmarcangoló, önemésztő politikai csatározásoknak? A világ persze az elmúlt öt év alatt is sokat változott, de a szóban forgó kérdések változatlanok. A hazai jobboldal bizonyos politikusai mind a mai napig nem értették meg azt, vagy pedig nem kívánnak, esetleg nem képesek tudomást venni róla, hogy nemcsak történelmi szükségszerűség az összefogás, a súrlódásmentes együttműködés, hanem az egyetlen út a felszínen maradásért folytatott küzdelemben, amelyet a baloldallal kell nap mint nap megvívni. Az 1994-es parlamenti választások sokkja után részben az önkormányzati választásokra, illetőleg 1995-ben, a köztársaságielnök-választás kapcsán létrejött ugyan egy alkalmi szövetség, de nem bizonyult tartósnak.Öt évvel ezelőtt a megoldás kulcsa az MDF kezében volt. Ma már megállapíthatjuk, hogy nem tudott élni vele, mi több önpusztító módon, feledve saját múltját, politikai hitvallását, az antalli örökséget, szinte amortizálta és kiszolgáltatta magát a polgári szövetséget következetesen óhajtó partnerének, a Fidesznek. Akkoriban sokan azt képzelték, hogy az MDF-ben személyes ellentétek, ellenszenvek mozgatták azokat a vitákat, amelyektől hangos volt nemcsak a párt háza tája, hanem az országos sajtó is. Ez alapvetően téves állítás. Mint a viták résztvevője és a párt ügyeinek egyik alakítója, ma is állítom, hogy nem személyes ellentétek indukálták az eseményeket. Azok csupán következményként jelentkeztek a viták eldurvulásának idejére. A viták alapja politikai eredetű volt. Az ellentét olyan mélyen gyökerezett, hogy végül a párt szakadásához vezetett. Volt egy markáns és erős hang, amely azt mondta: „össze kell fogni a szociálliberális túlsúly ellen, polgári szövetség kell, Fidesz-MDF koalícióra van szükség, és ha az létrejön, akkor csatlakozni fog hozzá a Giczy-féle csoport fogságából kiszabaduló KDNP is”. Ezzel szemben egy másik, szintén markáns és erős hang – az MDF-ben valamivel nagyobb támogatottsággal, szintén tekintélyes vezetőkkel – így szólt: „valóban össze kell fogni, de nem kell elsietni. És a koa-líciót semmi esetre sem a Fidesz-szel kell kezdeni, mert nem természetes szövetségesünk, csak egyoldalra sodort vele bennünket az élet. A mi szövetségesünk a Független Kisgazdapárt és a Giczy György vezette KDNP.”Az MDF vezetéséért folytatott küzdelemben a két hang képviselői kölcsönösen súlyos sebeket ejtettek egymáson. Az idő sürgetett, a vita tarthatatlan szintig mérgesedett el. A polgári szövetséget sürgető MDF-szárny képviselői tájékoztatták a Fidesz vezetőit, hogy akár pártszakadást is vállalva, továbbviszik az antalli szövetségi politikát, és az MDF következő országos gyűlése után készek lesznek a szövetségkötésre. Vagy úgy, hogy az országos gyűlés ezt kimondja, vagy új néven, egy megújult MDF áll készen a szövetségre. Később utóbbi elképzelés kivitelezésére alakult meg a Magyar Demokrata Néppárt. Tényként kell leszögeznem: nem a sértődöttek hagyták el az MDF-et, nem azok távoztak, akik nem tudták elviselni, hogy nem Szabó Ivánt választotta meg elnöknek az MDF országos gyűlése. Azok váltak ki, akik nem tudtak egyetérteni azzal a politikai iránnyal, amelyet akkor elsősorban Lezsák Sándor és Boross Péter nevével lehetett fémjelezni. A távozók többségét nem a két említett MDF-vezető iránti ellenszenv, hanem főként az motiválta, hogy nem tartották vállalhatónak az általuk képviselt szövetségi politikát. A kiváltakat nem a Szabó Iván iránti „szeretetük” vitte el az MDF-ből, hanem a kétségbeesés, a közös aggódás, a más politikai erőkkel való összefogás szükségszerűségé-nek felismerése.Az MDF későbbi sorsát illetően a kulcsszó: a szükségszerűség. Alaptétel, hogy politikai erőről csak akkor beszélhetünk, ha annak van képviselőcsoportja. Ugyanígy alaptétel az is, hogy egy adott párt akkora erőt képvisel, amekkora a parlamenti frakciója. A szakadást megelőzően a Magyar Demokrata Fórumnak 36 országgyűlési képviselője volt. Az MDF-et elhagyni kívánók új frakciójának megalakítását, szervezését én tartottam kézben. Az MDF 36 képviselőjéből 23 nyilvánította ki, hogy átlép az új pártba és frakcióba. Ez pedig azt jelentette volna, hogy az MDF-nek megszűnt volna a frakciója, és ezzel együtt valószínűleg végveszélybe sodródott volna a maradék párt is. Ezt felismerve, további két-három képviselő is jelezte, hogy rájuk is számítsunk. Így alakítottuk meg a szövetségkötésre kész, új MDF-et, amelyet MDNP-nek neveztünk el. Ebben, a politikai lét és nem lét kérdését felvető történelmi helyzetben, a politikai harc döntő pillanatában Szabó Iván az első napon olyan politikai ballépést követett el, amely szerintem példa nélküli. Mint az új frakció leendő vezetője, minden felhatalmazás nélkül megígérte belső politikai, addigra már legyőzött ellenfelünk – hiszen 36 képviselőből 23 állt mellénk – vezetőjének, Lezsák Sándornak: csak annyi képviselőt hozunk el az MDF-ből, hogy ott is maradjon a frakció megtartásához szükséges legalább 15 képviselő. Erre „úri becsületszavát” adta. Ezzel egyébként – túl azon, hogy már az első napon feladta az utolsó kenetet az új pártnak – elérte, hogy az ingadozók is az MDF-ben maradtak. Ez politikai hiba volt a javából, amelyet az MDF vezetői felismertek.Nyomban az élére álltak annak, amit korábban elszabotáltak. Nevezetesen, úgy ítélték meg, hogy megőrizhetik az MDF-et, ha azonnal megkötik a szövetséget a Fidesszel. A Fidesz pedig a Néppártnak tett korábbi ígérete ellenére sem tudott mást tenni, mint hogy elfogadta a szándékot. Hiszen ha csonka formában is, de megmaradt az MDF, képviselte a folytonosságot, vele kellett tehát egyezségre és szövetségre lépni. A szövetség megköttetett, de milyen erőviszonyok mentén! Mivel az MDF vezetői nem fogadták el időben a szövetségkötés történelmi parancsát, a párt legyengült politikai állapotában kellett az egyezséget megkötniük. Az MDF tehát abba rokkant bele, hogy amit egyenlő félként nem akart megtenni, azt kénytelen volt kiszolgáltatott állapotában megcselekedni. A politikai paletta jobb oldalán ekkor már a Fidesz volt a fő integrátor és a legjelentősebb erő. Ő határozhatta meg a feltételeket, és így eshetett meg, hogy az 1998-ban megválasztott Országgyűlésbe az MDF önálló pártként már be sem jutott. Csupán egyetlen öröm juthatott neki osztályrészül, hogy legyőzte az MDNP-t. Mindeközben – tekintve, hogy az MDF és az MDNP listái is elvéreztek – sok értékes volt és megmaradt MDF-est szorítottak ki a politikai életből.Ezt kellene ma végiggondolnia mindenkinek, aki döntési helyzetben van a még megmaradt MDF-ben. Mindazoknak, akik ma is ugyanolyan eltökélten védik pártjuk vélt érdekeit, akik ma is ugyanolyan „elhivatottak”, akik ma a Fidesszel szemben próbálják megerősíteni a jobbközépet, miközben nem veszik észre, hogy éppen ezzel gyöngítik saját pártjukat és oldalukat. Nem veszik észre, hogy a Békejobb 2000 program – amely a vak vezet világtalant szánalmas esete – egy újabb csapás a jobbközép oldalra. Hiszen nem magukat erősítik a társadalom előtt azzal, ha taktikából a baloldal felé kacsingatnak, hanem ugyanolyan, a szövetségesek által nem tolerálható magatartást tanúsítanak, mint amilyet a KDNP produkált az Antall-, majd a Boross-kormány idején, s amit ők is igen-igen megvetettek akkor. A talajvesztettség hadonászásai voltak azok és ezek a mozdulatok is. Veszélyesek, kiszámíthatatlanok és teljesen feleslegesek, amelyek végső soron a biztos elmúláshoz vezetnek.Tudják ezt az ellenfelek is. Ezért tetszik a szociálliberális oldalnak „az új hang”. Olyannyira értékelik e magatartást, hogy még tesznek is a „sikere” érdekében egyet és mást. Februárban a közvélemény-kutatási szakmában tevékenykedő egyik ismerősöm mesélte, hogy az ismert, a baloldalhoz közel álló kutatóintézet képviselője nem kevés cinizmussal mondta neki: annyira szimpatikus a társadalom számára az MDF új hangja, hogy április végére „felméréseik szerint” akár 3-4 százalékkal is nőni fog az elfogadottságuk. Mondta mindezt február legelején, amikor még fel sem vehették a mintát a szóban forgó időszakra. Persze mindenki úgy segíti elvbarátait, ahogy tudja! Ők úgy, hogy készségesen segítenek éket verni a jobboldalon. Ezen kellene elgondolkodni!Legfőképpen azt kellene átgondolni, jó-e az a politika, amelynek az alapja: „ha a fene fenét eszik is, nem integrálódunk, elkülönülünk, megvalósítjuk magunkat, hiszen a közvélemény-kutatások is bennünket igazolnak”. Ugye, milyen ismerős ez a gondolatmenet 1996-ból? Csak egyre szánalmasabb a fajsúly.A Békejobb 2000 békejobb mindenkinek, csak a koalíciós pártoknak nem. Azoknak balhorog, pontosan a gyomortájra. Ismét önálló jelölt állítása a székesfehérvári időközi országgyűlési választásokra, felsorakozás az utolsó pillanatban egy független jelölt mögé Jászapátiban a polgármester-választáson a Fidesz-FKGP-jelölttel szemben, a támadó védelmezése a megtámadott partnerrel szemben a Vancsik-affér kapcsán, úgymond tájékozatlanságból eredő miniszteri és frakcióvezető-helyettesi „nem” szavazatok a Duna TV kuratóriumi elnökségi tagjainak parlamenti megválasztásakor, majd ennek körmönfont magyarázgatása, „közös” jelölt a szocialistákkal és a szabad demokratákkal a legfőbb ügyészi posztra, ugyancsak a balliberálisokkal azonos elvi állásfoglalás hatpárti egyeztető tárgyalásokra a köztársaságielnök-jelölt állítása ügyében.Túl azon, hogy ezek a lépések mennyire megmagyarázhatatlanok, el kellene gondolkodni azon: méltó-e ez a stílus, a logika Antall József még megmaradt pártjához? De megközelíthetjük mindezt a száraz racionalitás oldaláról is: célszerű-e ez a politika? Megvalósíthatja-e azt a célt, hogy maradjon esély megjeleníteni, érvényesíteni az antalli MDF értékeit? A válasz egyértelmű: semmiféleképpen sem. Ez nem szubjektív feltételezés, hanem tényeken nyugszik. Miként 1996-ban az elkülönülést megkísérlő politika az MDF mérhetetlen meggyengítéséhez vezetett, most ugyanez a taktika a teljes megsemmisülés árnyát vetíti előre. Meggyőződésem, hogy ennek a politikának a kudarcra ítéltségét a párt tagjai és képviselői előbb-utóbb fel fogják ismerni. Lesznek olyanok, akik a kisgazdákhoz távoznak, lesznek olyanok, akik fideszessé válnak, ugyanakkor a többség elvész a politika számára, mert kénytelen lesz elfordulni attól. Egy dolog biztosan megjósolható: a Magyar Demokrata Fórum mint olyan, örökre megszűnik. Ezzel pedig nemcsak a közvetlenül érintettek, hanem az egész jobboldal biztosan veszítene.Felvetődik a kérdés: mégis mit tehet egy koalíció legkisebb pártja? A tapasztalatok szerint csak statisztaszerepet játszhat, és nagy valószínűséggel sorsa a feloldódás lehet. Korábban mind a KDNP az MDF partnereként, mind az SZDSZ az MSZP partnereként megpróbált e jelenséggel szembefordulni, de nekik is csak izzadságszagú akciókra, sokszor értelmetlen és célszerűtlen különállásokra futotta. Tudomásul kell venni, hogy vagy ellenzékbe vonulok, és ezzel adok magamnak egy vélt vagy valós esélyt a megerősödésre, vagy történelmi felelősségem és lehetőségeim tudatában részt veszek a kormányzásban, vállalva ezzel az eljelentéktelenedés kockázatát is. Kormányzó koalíción belül a belső ellenzéki politizálás fogalma agyrém. Nem lehet „farokként csóválni a kutyát”.De mit tehet a legkisebb koalíciós párt úgy, hogy ne ártson a koalíciónak, a jobbközépnek, és egyúttal megmaradjon mint politikai szereplő? Véleményem szerint az MDF 2000-ben már semmiképpen nem tehet annyit, mint amennyire a pártszakadást megelőzően ereje és lehetősége lett volna. Akkor egyenlő félként tárgyalhatott volna a Fidesszel, amiből következik, hogy ma a súlya lényegesen nagyobb lenne. De ez mára már történelem! A Magyar Demokrata Fórum most akkora, amekkora. Ebből kell kiindulni, és a reális lehetőségeket számba venni. Ez pedig nem több, de nem is kevesebb, mint a pártfúzió a Fidesszel. Mára csak ez az egyetlen esélye maradt, ha valamilyen módon fenn kíván maradni a politikai életben, de ez is elszalasztható.Annak idején a Néppárt megalakulását sokan vitatták. Ez mindenkinek szíve joga. Politikailag egyébként – az eseményeket ismerve és azokra visszatekintve – volt is realitásuk e bírálatoknak. Egyet azonban mindenki számításon kívül hagyott, hogy a párt megalakítói kiemelt helyen kezelték az emberi tényezőt: az embert, a párt tagjait. Nem hagyhatták figyelmen kívül az embert, aki szuverén, akinek elvei, saját érdekei vannak. Nem akarták, hogy az akkori MDF-ben kialakult hadiállapotok miatt rossz közérzetű tagjaik egyéni megoldásokat keresve más pártba igazoljanak, vagy – teljesen elfordulva a politikától – szétszóródjanak a szélrózsa minden irányába. Azt akarták, hogy együtt maradjanak. Mert politikai erőként csak úgy lehetnek értékesek. Az MDF számára ma ugyanez a lehetőség. Ha az MDF mint párt nem egyezik meg a Fidesszel a fúzióról korrekt módon – a képviselői helyek számától kezdve az alapszabályon keresztül a párt elnevezéséig -, akkor majd megegyezik az egyén. Akkor majd döntenek a képviselők az átülésekről, a párt tagjai vagy egész helyi szervezetek, hogy mely pártokhoz csatlakoznak ízlésüknek megfelelően, amennyiben a későbbiekben is politizálni szeretnének. Mert ők lesznek azok, akik majd saját jól felfogott érdekükben előbb-utóbb egyéni stratégiákat fogalmaznak meg, akik megteszik azokat a lépéseket, amelyekre az MDF mint párt esetleg még gondolni sem hajlandó. (Persze, mint az előbbiekben már említettem, az egyéni kezdeményezések sorozata a párt teljes szétesését jelentené.)De van egy másik megoldás is, amivel élni kellene. Ez pedig nem az egyén, hanem a csapat stratégiája. Tisztességes egyezkedés után létrejöhetne a működőképes polgári szövetség, amelynek része lenne az MDF is. A jó példán okulva pedig a szövetségbe betagozódhatnának, súlyuknak megfelelően, a többi jobbközép – ma parlamenten kívüli – politikai pártok, szervezetek is. A realitásokat figyelembe véve ez lenne az a politika, amely mind az MDF, mind az egész jobbközép érdekeit szolgálja. A mai játéktérben – figyelembe véve a választási realitásokat – ez az egyetlen ésszerű politika. Természetesen lehet azt állítani, hogy ez nagyon sarkos, túlságosan kategorikus vélemény. Ám bármennyire fájdalmas is, mind a politikai matematika, mind a politikai valószínűségszámítás egzakt törvények, szabályok szerint működik. Az élet ezt számtalanszor igazolta.A kétségbeesésben persze lehet tovább folytatni a „békejobb-balhorog politikát”, de nem lehet vitás, hogy az a Giczy-féle út: az egyenes út a szégyenteljes politikai megsemmisülés felé, amely mindezen túl gyengítené a jobbközép erőket is. Tudom, hogy az általam nagyra becsült MDF-es barátaim nem ezt szeretnék elérni!