Kanadai levelek

Mint kisgyerek azt hittem, hogy minden postáskisasszonyt Irénkének hívnak. Mert nemcsak a miénket nevezték így, hanem a szomszéd falusit is.A mi Irénkénk korán magányra ítéltetett, vagy talán magányra ítélte magát. Csinos fiatal nő volt még akkor, amikor felágaskodva a tornácon, betekintettem a hivatallá átalakított parasztház ablakán. A falu népénél többre tartotta magát, s néhány úri család pedig – az asszonyok féltékenysége miatt – nem fogadta be a társaságba.Amíg dolgozott, nem unatkozott. Az ántivilágban itt volt a falu egyetlen telefonja, ő bontotta a leveleszsákokat, mindenről tudott, ami a kis községben történt. Nem volt pletykás, amit megtudott, nem osztotta meg soha senkivel. Az igazi magány akkor tört rá, amikor nyugdíjba ment. A régi zsidó ház helyén új postahivatalt építettek, ő pedig egyedül maradt a tornácos kis parasztházban.Anyám, az állomásfőnöknő nem tartotta magát az úri társaság szabályaihoz. Kedvesebb volt Irénkéhez, mint ahogyan a többi asszony elvárta volna. Amikor apám halála után édesanyám elkerült a faluból, még leveleztek is. Máig őrzök egy olyan postai lapot, amelyben Irénke beszámol arról, hogy ápolgatja apám sírját.Irénke haláláról eléggé furcsa módon értesültem. A Népszavában Kiss Gy. Jancsi kollégám és barátom írt egy megható tárcát arról, hogy a magányos postáshölgy végrendeletében kétszázezer forintot hagyott a postásárvákra. Ehhez annyit érdemes megjegyezni, hogy az időben háromezer forint volt a magas újságírói fizetés. Mondanom sem kell, hogy lelkiismeret-furdalásom támadt: élünk, éldegélünk, s nem vesszük észre körülöttünk azokat, akik megkülönböztetett szeretetet, megbecsülést érdemelnének.Aztán eltelt néhány évtized. Irénke csak akkor jutott eszembe, amikor levelezőlapja anyám hagyatékából a kezembe került. Ballai asszonyokkal találkozva, szóba hoztam ezt az élményemet. S ekkor jött a döbbenetes fordulat.Elmondták, hogy Irénke halála után, amikor felszámolták a hagyatékát, a volt postahivatali szobában elmozdították azt a mérleget, amelyen a nagyobb csomagok súlyát mérték. Ezek a levelek szinte kivétel nélkül Kanadából érkeztek. Szövegük is csaknem egyforma volt: „Kedves feleségem! Tudatom veled, hogy jó egészségben vagyok és munkám is van. Üdvözlöm szüleimet, a gyerekeket és Jancsi sógort...”És itt jött a meglepő fordulat: „Küldök haza öt dollárt (vagy tíz dollárt), hogy ne szenvedjetek szükséget.”Ezek a levelek hosszú úton, hajóval jöttek Kanadából. Nem lehetett tudni, melyik érkezik haza, melyik nem, egyik-másik hol akad el útközben. Irénke feltehetőleg nem mindegyiket akasztotta el, hanem hol egyik, hol másik kanadás asszony nem kapta meg a dollárral bélelt levelét. Az viszont már megfejthetetlen rejtély, hogy az elkobzott leveleket miért nem semmisítette meg Irénke, miért dugta be a titkos postaládának használt mázsáló oldalsó résén. És aztán nem volt a faluban olyan bizalmas embere, akivel elmozdíthatta volna a mázsát, hogy ezeket a bűnjeleket megsemmisítse. Úgy élt hosszú éveken át azzal a tudattal, hogy halála után egyszer majd erre a tolvajlására fény derül.A postásárvák pénzét tehát igazából a kanadásoktól gyűjtögette. Vannak, akik áldják, vannak, akik szidják emlékét.Lehet, hogy elítélnek ezért, de halottak napján gyújtok egy gyertyát Irénke emlékezetére.