Merjünk önmagunk lenni – önemésztés helyett

Az elmúlt évszázadban jó hírünket sokáig csak az emigrálásra kényszerített honfitársainknak köszönhetjük: az ő odaadó, kreatív munkájuk, a számukra új otthont adó országokban létrehozott alkotásaik hívták fel a világ figyelmét, hogy a magyarság képes értékeket létrehozni az emberiség javára is, képes hozzájárulni az egyetemes fejlődéshez. Megismerésünkben és elismertségünkben a drámai fordulatot az 1956-os forradalom és szabadságharc hozta meg.Kollaborálás?Be kell vallanunk, hogy a pozitív magyarságkép kialakításában, esetleges erényeink, érdemeink túlzások nélküli, mértéktartó hangoztatásában sohasem jeleskedtünk. Annál nagyobb hajlam van bennünk az önostorozásra, gyarlóságaink hangsúlyozására, hibáink megmutatására, esetleg felnagyítására. Az önostorozásnak, a negatív magyarságkép kialakításának legújabb formája az, hogy a pártharcokat kivisszük a nemzetközi porondra, és valamilyen belpolitikai esemény vagy szélsőségesnek beállított politikusi kijelentés miatt ott szapuljuk magunkat: hadd lássa a világ, mi aztán nem takargatjuk a „szennyesünket”. A közelmúltban az egyik ellenzéki politikus kijelentette, hogy „külföldön most nem jó magyarnak lenni”, abban bízva, hátha meghallják állítását más országokban, és hadd szégyenkezzünk egy kicsit itthon is.Az önsanyargatás másik, ennél még fájdalmasabb eleme a kollaborálás időről időre viszszatérő vádja. Ezzel érdemes behatóbban foglalkozni, mert ha beivódik a köztudatba, ha hallgatólagosan elfogadjuk, akkor – azonkívül, hogy maradék önbecsülésünket is szétrombolja – óhatatlanul elterjed határainkon túl is. Ha ugyanis saját magunkról, a karakterünkről rossz véleményünk van, hogyan várhatjuk, hogy pozitívabb képet rajzoljanak rólunk a bennünket kevésbé ismerő nemzetek.A következőkben a Magyar Nemzet május 6-i számában megjelent ezredfordulói töprengések folytatásaként egyik kiváló közírónk e lap hasábjain a múlt évben Szemlesütve címmel közzétett írására reflektálok. Benne összesűrítve megtalálhatók mindazok a szemrehányások, amelyekkel önostorozó hajlamunkat kiélve vádoljuk magunkat.Írásában elmarasztalja az elnémulni nem tudó költőfejedelmet, aki kezet fogott a nemzet árulójával, 1956 után az ország vezetőjével. Mi meg „elfogadtuk a különféle felkínált előnyöket és javakat... a kockacukrokat”. „... mindenki (a legnagyobb jellemek kivételével) tolakodott, hogy ő kapjon többet és hamarabb”. „Kiegyeztünk... Ézsauként... elveszett az önbecsülésünk és a morális tartásunk is, és erkölcsi férgek lettünk...” „Napi előnyökért adtuk el az országot és magunkat. Ebben a legnagyobb az értelmiség felelőssége.” „Miért hallgattak erről a költők, az írók, a művészek, a nemzet lelkiismeretei? Vagy ha nem mondhatták, akkor miért nem hallgattak el?” „... önként lemondtunk mindarról, amit '56-ban ... megszereztünk”. „Ez... kollektív szégyen.” És sorolhatnám tovább. Kemény vádak ezek, bizonyára sok igazság van bennük, de talán mégsem ilyen sötét a kép.Először is az ötvenhatos forradalmat ugyanaz a magyar nép vitte végbe, amelyik később – a vádak szerint – „lepaktált” az árulókkal. Igaz, hogy a legbátrabbak, a hősök és a megválasztott vezetők közül sokan életükkel vagy hosszabb szabadságvesztéssel, megaláztatásokkal fizettek bátorságukért. Ezek az emberek örökre beírták nevüket hazánk aranykönyvébe, függetlenül attól, hogy az életben maradottak és az utánuk következő generáció milyen kegyelettel őrzi emléküket.TúlélőkAz is igaz, hogy a kollaborálás vádja alól mentesül az országot elhagyó több mint százezer ember, de nagy hiba lenne a többieket árulóknak, kollaboránsoknak tekintenünk. Az ország jövője, a magyarság fennmaradása 1956 után az ő kezükbe került, azokéba, akik a felvonulásokon kényszeredetten mosolyogtak az emelvényen integető vezetőkre, akik írtak, alkottak, tanították az ifjúságot, dolgoztak a gyárakban és a földeken. Akik emellett – gyarló emberek lévén – kisebb-nagyobb stikliket is elkövettek, akik állami munkahelyükön fusiztak, esetleg lógtak (hogy annál nagyobb intenzitással végezhessék jövedelempótló egyéb tevékenységüket), akik megszegték a szocializmus szabályait, hálapénzt is elfogadtak, miközben gyógyítottak, és akik az alapismeretek megtanítása mellett (!) ideológiai előadásokat is tartottak, mert enélkül másra sem oktathatták volna a gyerekeket.Miért lennénk mi erkölcsi férgek? Mert a túlélés biztosítása érdekében nem emeltük fel szavunkat nyilvánosan a szocializmus, a diktatúra ellen, miközben a nagyobb szabadságról álmodoztunk, és a lehetőségeink szerint tettünk is érte? Az '56-ot követő, kemény évek után mégiscsak minket tekintett a tájékozott világ a szocializmus béklyói között a legnagyobb szabadságot kivívott népnek.Milyen más utat követhettünk volna? Miért lett volna jobb, ha a költők, írók, művészek elhallgatnak? Amennyiben tőlük számon kérjük cselekedeteiket, ugyanúgy számon kérhetjük ezt az értelmiség más rétegeitől is. Ők miért dolgoztak az üzemekben, miért tanították az ifjúságot, miért gyógyították a lakosságot, miért kutattak, miért alkottak?Elmarasztalhatja-e bárki például az én tanítómesteremet, Szabó Zoltán akadémikust, aki mint kiváló oktató, kutató, két Kossuth-díjat és több más kitüntetést is kapott és elfogadott, de tartásával, magyarságával (!) példát mutatott a fiatalságnak? Aki nyolc tanítványának szerzett nyugati meghívást meg ösztöndíjat, aki öt akadémikust és számos egyetemi tanárt nevelt föl, akinek csaknem ötventagú szegedi intézetéből '56-ban senki sem hagyta el az országot!Több önbizalmatAzt gondolom, senki nem tartotta volna helyesnek, ha későbbi, valamikori (?) önbecsülésük megőrzése érdekében a szakmunkások és a tanult emberek mind kivándorolnak. Az ellenálló képességét elvesztő maradék meg kénytelen lett volna betagozódni a szovjet népek nagy közösségébe, mondván: Ázsiából jöttünk, oda tartozunk. Vagy talán időnként – demonstratív céllal – újra drasztikus eszközökhöz kellett volna nyúlnunk, bátor hanggal, erős (csupasz) kézzel harcolnunk az elnyomás ellen, biztosítva ezáltal a börtönök, az internálótáborok megtöltését és a legkeményebb diktatúra fenntartását? Vagy talán nem kellett volna dolgoznunk, hagytuk volna, hogy az ország minden vonatkozásban, szellemileg, gazdaságilag, kulturális szinten teljesen lerobbanjon? Büszkébben állhatnánk most a Nyugat elé: itt vagyunk mi, a „szabadság, a demokrácia bajnokai”, akik a kisujjunkat sem mozdítottuk meg a szocializmus negyven éve alatt, csak vegetáltunk, vártuk a csodát, a szocializmus összeomlását, az igazi felszabadulást? Igaz, csak emlékeink vannak arról, mi a színház, mi a kultúra, mi a tudomány.Mi sem vagyunk hibátlanok, sokan közülünk kollaboráltak, sokan álltak az „eszme” szolgálatába, „eladták magukat egy tál lencséért”, de a nagy többség mentes volt a kollaborálástól, és ez vonatkozik a kísértésnek jobban kitett értelmiségre is. Nincs semmiféle adat és bizonyíték arra vonatkozóan, hogy más népek – a világ egyik legelnyomóbb birodalmának provinciáján – ennél többre lettek volna képesek. Miért vagyunk képtelenek arra, hogy népünk pozitív vonásait is észrevegyük? Miért kell nekünk a „bűnös nemzet” címkét állandóan magunkra ragasztanunk? Ki kényszerít erre bennünket?...Önemésztés helyett többet kellene foglalkoznunk értékeink ápolásával, érdemeink, műveink megismertetésével, a túlzásoktól mentes magyarságkép kialakításával, hibáink kijavításával, a neveléssel, az erkölcs, a becsület előtérbe helyezésével. Ebben nagy szerep vár a pedagógusokra, a művészekre és az írókra. Alkotóink állítsanak emléket történelmünk nagyjainak, a közelmúlt hőseinek is, úgy, ahogyan azt más országok ugyancsak megteszik. Ennek a népnek most nem önostorozásra, hanem önbizalma erősítésére van szüksége. Visszatekintve az elmúlt évszázad történelmére, meggyőződésem, hogy megérdemli a bátorítást.