Tények és rémképek a polgári koalícióról

Egykori hívei közül többeknek okoz csalódást Debreczeni József, hiszen újabban csak csodálkozik és kérdez. Kérdezzünk tehát mi is! Lehet, hogy a szerző nem nagyon érti az utóbbi évek politikai történéseit és fordulatait? De akkor kérdezzünk megint: miért állít fel provokatív hipotéziseket?Mondanivalójának lényege: a Fidesz olyan ütemben sodródik jobbra, hogy aligha maradhat az úttesten. Egyszerre fél Torgyántól és Csurkától, miközben sajnálja az identitásválságba sodródott MDF-et, és érezhetően rajong a 0,8 százalékos támogatottságú, ugyancsak bizonytalan ideológiai kontúrokkal rendelkező MDNP-ért, amelynek létrejöttében afféle nélkülözhetetlen ideológiai háttéremberként annak idején maga is tevőleges szerepet játszott. (Csak emlékeztetőül: az MDNP-t az MDF-ből kivált politikusok alapították. Ugyanazok, akik most – kiváló taktikai érzékről tanúságot téve – a Békejobb 2000 elnevezésű mozgalom keretében próbálnak meg újraegyesülni.)A kisgazdáktól való irtózás nem új keletű: 1998 előtt általános volt az a vélemény, mely szerint Torgyán Józseffel és pártjával való bármiféle összefogás teljes káoszhoz, a demokratikus viszonyok megszűnéséhez vezet. Az elmúlt két év meggyőzően bizonyította e feltevés tarthatatlanságát.Debreczeni József írásaiban olyan sértődött értelmiségiként moralizál, akit a tények és az erőviszonyok zavarnak a legkevésbé. Nem könnyű olyan véleményekkel és megfellebbezhetetlennek tűnő ítéletekkel vitatkozni, amelyek nincsenek tényekkel és racionális érvekkel alátámasztva. Debreczeni lényegében nem mond mást, mint a balliberális médiakommandó tagjai, akik tudatosan hagyják figyelmen kívül azt a mindent eldöntő tényt, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt értékrendje, politikai filozófiája, társadalom- és jövőképe hosszú évek óta változatlan. Egyébként éppen a szilárd politikai identitás teszi lehetővé, hogy a Fidesz különösebb kockázat vállalása nélkül koalícióra lépjen olyan pártokkal is, melyek közel állnak ugyan hozzá, de azért a különbségek is jelentősek. A Fidesz valószínűleg azért volt képes megőrizni népszerűségét, mert támogatói nagy részében fel sem merült, hogy pártjuk megváltozott volna az FKGP-vel és az MDF-fel kötött koalíciós megállapodás következtében. Úgy tűnik, Debreczeni szubjektív benyomásait, szimpátiáit és ellenszenveit zúdítja az olvasóra. A neki nem tetsző politikai erőket stigmatizálja és démonizálja, kedvenceit pedig idealizálja.AlaptalanfeltevésekKöztudott: Debreczeni számára már jó ideje Csurka István testesíti meg a magyar demokrácia legfőbb veszélyeztetőjét. A Népszabadságban megjelent cikke (A ló kérdez – 2000. május 10.) is erről szól. Írásában leszögezi: „A látszattal ellentétben a jobboldali integráció igazi kérdése nem a kisgazdákhoz, hanem a MIÉP-hez való viszony.” Ugyanitt figyelmeztet arra is, mennyire kockázatos az a taktika, mely megpróbálja kifogni a szelet a radikális jobboldal vitorlájából, mert, mint írja: „Így jutottunk el végül Szálasiig. Szóval nagyon kell ezzel vigyázni.” Ez a gondolatmenet ebben a formában teljesen abszurd, ráadásul alig burkolt történelemhamisítás is, hiszen Szálasi hatalomra kerülése nem történhetett volna meg – ehhez Magyarország náci megszállására volt szükség. De szerzőnk fantáziája tovább szárnyal: „Szerintem Orbánék lélekben már felkészültek a Csurkával való kényszerkoalícióra. Szerintem így van ezzel a jobboldal zöme is. Akiknek a kommunisták és az SZDSZ jelentik a legfőbb rosszat, annak Csurka a kisebb rossz.” És végül a nagy kérdés: „EU-tagság az MSZP-vel vagy Fidesz- MIÉP-kormány az EU-tagságról való lemondás árán?” Úgy tűnik, Debreczeni valami miatt képtelen felismerni a többpárti, demokratikus rendszerek lényegét, ahol a pártok egymással rivalizálva, máskor szövetséget kötve, de mégiscsak önálló entitásként, egymástól függetlenül létezve igyekeznek növelni befolyásukat és társadalmi támogatottságukat. Az önfeladás sem jellemző mindegyik pártra...Miután a magyarországi baloldaltól sosem volt idegen a gyanúsítgatás, a rágalmazás és az alaptalan vádaskodás, ezért nincs abban semmi meglepő, hogy politikai céljaik elérése érdekében megpróbálják a jobbközép erőket a radikális szélsőjobboldallal összemosni. Debreczeni esetében azonban másról lehet szó. Nincs okunk kétségbe vonni jó szándékát, így hát csak kérdéseink sorakoznak: miért fél a szerző meg nem történt politikai fordulatoktól? Miért ír tényként olyasmiről, ami csak az ő gondolataiban létezik?A Magyar Nemzetben megjelent cikke (Meddig mehet el a politika? – 2000. május 26.) legfőbb érdekessége, hogy itt már nemcsak Csurka István kapja meg a magáét, hanem Torgyán József is. Debreczeni azzal próbálkozik, hogy egy azonosítatlan közösséget próbál közvéleményként maga mögé állítani. Így kommentálja Mádl Ferenc közelgő megválasztását a köztársasági elnök posztjára: „Valljuk be: erről álmodni se mertünk két évvel ezelőtt. (...) Hisz' mindenki úgy vélte (...), egy 2000 nyarára időzített bomba ketyeg. Az elnökjelölés jogának átengedését úgy értelmeztük – legfőképpen maga Torgyán -, hogy az egyenlő az elnöki poszt átengedésével.” Ez kétségkívül hatásos és ügyes fogás, de ezzel azt a kérdést aligha kerülheti meg, hogy szabad-e egy publicistának „mindenki” nevében fellépni? Mi van azokkal, akik e kérdéskörről mindig másként vélekedtek, arról nem is beszélve, hogy Torgyán József az első perctől kezdve feltűnően tartózkodó volt az idevágó kérdések felvetésekor.Debreczeni korábbi Torgyán elleni fenntartásait ismerve nem csodálkozhatunk azon, hogy szerinte a kisgazdákkal kötött pártközi együttműködés alapjaiban elhibázott. Egyik aktuális rémképe ma is az, hogy „a miniszterelnök a Fidesz nevében kiállított egy csekket a következő választásokra...” Szerinte ennek súlyos ára lehet. De vajon mennyi ennek az állításnak a valóságtartalma? Honnan veszi, hogy a miniszterelnök valóban ezt tette? És egyáltalán: mire alapozza a szerző ezt a véleményét? Lehet, hogy igaza lesz. Csakhogy az ellenkezője sem lehetetlen: a sikeres együttműködés esetén Debreczeni három év múlva legfeljebb megint arról fog írni, hogy bizony ez néhány éve még teljesen elképzelhetetlen volt... Már csak ezért se lehet mit kezdeni Orbán Viktor azon idézett mondatával sem, mely szerint a kisgazdákkal való koalíció „a legrosszabb álmainkban se kerüljön elő”. Ez a kijelentés 1991-ben, tehát majdnem tíz évvel ezelőtt hangzott el, egy olyan társadalmi és pártpolitikai helyzetben, ami a maihoz szinte semmiben nem hasonlítható.Negyvenévi egypárti diktatúra után egy működőképes többpárti politikai struktúra kialakulása nem megy egyik napról a másikra. Sajnos Debreczeni nem érzékelte Torgyán József változását sem, aki mára egy olyan, kissé populista, de kiszámítható és racionálisan viselkedő politikussá vált, akit lehet ugyan nem szeretni, de kiváló érdekérvényesítő képességét és a koalíción belüli korrekt viselkedését el nem ismerni bizony nem kis elfogultságra vall.ÉrtelmiségiellenszenvekDebreczeni a lelke mélyén nem szereti a Fideszt sem, különben aligha írna le ilyen vitatható mondatokat: „Orbán és a Fidesz még mindig parvenünek számít a jobboldalon.” Ezzel a megállapítással is több baj van. Az egyik az, hogy ez egy logikai képtelenség, hiszen figyelmen kívül hagyja, hogy hosszú évek óta a Fidesz-Magyar Polgári Párt a magyarországi politikai jobboldal meghatározó és integráló pártja, Orbán Viktor pedig a jobbközép erők elismert vezéregyénisége. Azaz, tetszik vagy nem: a Fidesz lényegében egyenlő a jobboldallal. Hogy parvenü lenne? Kiknek a szemében? Azok után, hogy 1991-ben szembefordult a posztkommunisták és a balliberálisok által létrehozott, úgynevezett Demokratikus Chartával, majd 1993-ban deklarálta a nemzeti értékek és érdekek melletti fokozott kiállását, értelmes állítás ez? Vajon kikre hivatkozik itt a szerző? És ők milyen alapon minősítenek? Kik és miért tagadják meg a tisztességes, belső értékeken és elveken, valamint a külső körülményekhez történő racionális alkalmazkodáson nyugvó következetes változás jogát? Csak nem a sikertelen és tehetségtelen, mára már marginalizálódott, magukat jobboldalinak deklaráló, de valójában inkább populista politikusok? Vagy a népben-nemzetben utazó harmadikutas szocializmushívők fanyalognak?A népképviselet iránti értelmiségi ellenszenv megnyilvánulása a Fidesz és az FKGP közötti megállapodás értékelése. Debreczeni nem szereti Torgyánt, ezért elvárná a Fidesz vezetőitől, hogy ne törekedjenek szorosabb együttműködésre a kisgazdákkal. Debreczeni nem titkolja: jobban örülne, ha Orbánék csak Pusztai Erzsébettel és/vagy Dávid Ibolyával tárgyalnának. Tehát olyan pártokkal, melyek önerejükből a parlamentbe sem jutottak be. Szerzőnket nem zavarja, hogy az MDF és az MDNP, valamint a Békejobb 2000 mozgalom együttvéve is jelentéktelen társadalmi támogatottsággal rendelkezik. A közvélemény-kutatók és a balliberális média által felfedezett új, európai jobboldal kiugró népszerűségi mutatói legalábbis gyanúsak. Debreczeni kínjában moralizál és ítélkezik: „Lehet, hogy az elveken túllépő posztmodern pragmatizmus és az eredendően elvtelen balkáni pragmatizmus távoli párhuzamosai tényleg öszszeérnek valahol a politikai végtelenben?”Meglepő módon a Fidesz jobbratolódását többek között azzal magyarázza, hogy a párt vezetői vidéki fiúk, első generációs értelmiségiek, akik nem hoztak magukkal otthonról szilárd politikai értékrendet. Merész állítás, és az sem tudható, kire véli érvényesnek és kire nem. Arról nem is beszélve, hogy ez az esetek nagyobb részében inkább előnyt, mint hátrányt jelent azokkal szemben, akik például kommunista családokban nőttek fel. Debreczeni a Fidesz vezérkarának változását 1996-ig látja hitelesnek, azóta ugyanis neki nem tetsző szövetségi döntések születtek: „Nem Szabó Ivánnal, hanem Lezsákkal. Nem Dávid Ibolyával, hanem Torgyánnal. Minden esetben a politikailag mérsékeltebb, a morálisan jobb minőség rovására és vesztére.”NagyvonalúgesztusokA MIÉP-pel való koalíciókötéssel történő riogatás a Magyar Nemzet-beli cikkből sem maradt el. Ezzel beállt azok hosszú sorába, akik szerint a kormányfő azon munkálkodik, hogy előbb szalonképessé, később koalícióképessé tegye a MIÉP-et. Állítólag ezért nem ítélte el elég határozottan Haidert sem. Ez most a legnépszerűbb lemez a balliberális lemezjátszón. Ahogy írja: még egy utolsó sasszé jobbra... Indokolás, érvek sehol. A lehetséges magyarázat mindösszeannyi, hogy a Torgyánnal kötött megállapodást Debreczeni és társasága korábban még elképzelni sem tudta volna. És még egy ítélettel felérő kérdés: „Vagy a politikában tényleg büntetlenül át lehet lépni bizonyos erkölcsi normákon, morális, szellemi és ízlésbeli határokon?” Természetesen nem, de józan és racionális kompromisszumok sokszor köthetők, még olyanokkal is, akikkel egyébként nem szívesen barátkozunk. És akikről aztán kiderülhet, hogy nem is annyira feketék. A politika a kompromisszumok, a lehetőségek és az adottságok világa. Választási kényszerhelyzetben kötelező a kisebbik rossz választása. 1998-ban a Fidesz előtt nem volt semmiféle választási lehetőség, hiszen, ha nem sikerül megegyezni a kisgazdákkal, akkor nagy valószínűséggel marad az MSZP- SZDSZ-koalíció. Remélem, azzal Debreczeni József is egyetért, hogy a baloldali kormány leváltása nemzeti érdek volt. Ott és akkor további moralizálásnak nem volt sem helye, sem szerepe. A közös célokban, a követendő elvekben és értékekben viszont meg kellett egyezni. Egy tehetséges, profi politikusnak ilyenkor kell tudnia, hogyan köthet alkukat úgy, hogy közben ne veszélyeztesse megszerzett erkölcsi tőkéjét, szavahihetőségét és integritását.„A Fidesz jobbratolódása során mindig újabb elvi és morális határokon lépett át. (...) Az ultima ratio változatlan volt: a kommunisták elleni harc oltárán fel kell áldozni bizonyos részérdekeket és értékeket. De ha a jobbal szemben mindig a roszszabbat kell előnyben részesítenünk, akkor nem >a cél szentesíti az eszközt< végzetes elvéhez és gyakorlatához jutunk el végül?" Sajnálatos, hogy egy olyan jó tollú publicista, mint Debreczeni József, eljut odáig, hogy akaratlanul is a magáévá teszi a posztkommunista baloldal azon véleményét, mely szerint Magyarországon jobboldalinak lenni nem valami szalonképes dolog. Persze Debreczeni jól tudja, hogy a politikai baloldal és jobboldal önmagukban értéksemleges fogalmak, de ez a tudás mégsem óvja őt meg attól, hogy a jobboldaliságnak ne tulajdonítson valami pejoratív értelmet. Fölöttébb érdekes, hogy a politikai senki földjéről, az alig látható MDNP holdudvarából ugyanazt írja valaki, amit a balliberális médiasztárok ismételnek naponta.A Fidesz eddig is nagyvonalú gesztusokat tett politikai szövetségesei felé a szükséges jobbközép integráció érdekében. 1998-ban csak a Fidesz jóindulatán múlott, hogy az MDF egyáltalán túlélte csúfos választási vereségét. A kudarc oka nyilvánvalóan az MDF belső harcaiban, a pártszakadásban és a követhetetlen politizálásban rejlett. Annak ellenére, hogy az MDF mint párt a parlamentbe sem jutott be, kormányzati pozíciók sokaságát foglalhatták el fórumos politikusok. Az MDF-ből kivált és a Szabó Iván vezetése alatt álló Magyar Demokrata Néppártra jóformán csak a családtagok szavaztak. Ettől függetlenül a néppártosok ugyancsak meglepően sok és fontos kormányzati pozíciót kaptak – hála a Fidesz nagylelkűségének és az integráció iránti elkötelezettségének. Szigorúan szemlélve a dolgokat a Fidesz rendkívüli nagyvonalúságról tett tanúbizonyságot. Ezt kétségbe vonni politikai vakságra, a tények semmibevételére vall. Vajon etikusnak tekinthető-e, hogy olyanok kezdenek a polgári erők egységét megosztó politikai szervezkedésbe, akik kizárólag a Fidesz jóindulatának köszönhetően maradhattak a politikai élet első vonalában? Nem érthető és nem logikus, ha ezek után néhányan árulásról beszélnek, és felvetik a szövetségi politika újragondolásának szükségességét?Akire a tények nem hatnak, akit a praxis nem győz meg, azzal nehéz szót érteni. A Fidesz eddigi politikai pályafutása során többször világossá tette, hogy a politikai szélsőségesekhez és radikálisokhoz semmi köze. Ezt ugyan nem a múltat idéző, szánalmas, ugyanakkor sokszor komikus elhatárolódási kampányok keretében tette egyértelművé, hanem következetes elvi és gyakorlati politizálással. A Fidesz ma olyan polgári jobbközép gyűjtőpárt, amelyben egyszerre vannak jelen a XIX. századi szabadelvűség hívei, a kereszténydemokraták, a konzervatívok és a legkülönbözőbb polgári-nemzeti irányzatok képviselői. A Fidesz a mai Ma-gyarországon az európai keresztény kultúrán alapuló polgári értékrend legmarkánsabb és legkövetkezetesebb képviselője. Ez a párt elég határozott politikai kontúrokkal rendelkezik. Senkinek sincs oka és joga ezeket kétségbe vonni.A szerző a miniszterelnök tanácsadója