Városzsonglőrök

A kerékpáros az utak réme. Két küllős karikán gördül, szlalomoz, cikáz, netán dülöngél. Pofátlanul előzget buszt, teherautót, limuzint. Káromkodik, s neki áll följebb, ha bevágnak elé a négykeresek, üvöltöz – hiába –, ha leszorítják a kátyús útszélre, mérgesen gesztikulál, ha rádudálnak. Olyan fölösleges útkelléknek tűnik, aki gátolja a délutáni Mercedeszes hazaszáguldást, aki keresztülhúzza hétvégi mazsolák nagykörúti tütűjátékát, aki beliheg a letekert ablakon. Rémes alakok vagyunk mi, drótszamarasok, vagy drótszamaritánusok, akik nagy kegyesen lemondunk arról, hogy motoros gépcsodák füstgázaival fojtogassuk a várost, akik boldogan kockáztatjuk testi épségünket, mert a sok kiadás mellett már nem jut BKV-bérletre, akik példát mutatunk abból, hogy a gazdagság nem egy Porschével egyenlő.A Föld-napi kerékpáros fölvonuláson ezrek gördültek át a Tabánból a Városligetbe. Mérhetetlen biciklikígyó kúszott a város főerein, ahol egyébként motorizált vademberek kergetik frászba a közterületeken bóklászókat, tekerőket. Pekingben lehet hasonló a kerékpáros-népsűrűség. Csak ott állandó és feloszlathatatlan. Ott életmód – a szegénység okán is – a hajtás. Nálunk kényszerpálya – olcsóbb, gyorsabb, mint a buszon való tömegnyomorgás csúcsforgalomban –, megélhetés – futárszolgálatok –, és sajnos – extrém sport. Aki kockára akarja tenni a bőrét, az nyugodtan nyeregbe pattanhat. Gördülhet a többtonnás, mindent letipró kamionok árnyékában, szlalomozhat az Európából kivezető utak gödrei, hepehupái között, cikázhat járdaszigetről járdaszigetre, ha már nem bírja, hogy a képébe pöfékelnek a Trabanatok vagy a rosszul beállított motorú teherszörnyek, dülöngélhet a védőitalként fölhajtott sörtől avagy a szén-dioxid-mérgezéstől.Ám az izmos, csöndes suhanásnál nincs jobb. Kedvünket, hitünket nem vetheti szét ezernyi robbanómotor zaja sem. Nem hagyhatjuk magunkat mi, a közutak zsonglőrei. Míg tüdőnk ép, végtagjaink helyükön vannak, s koponyánk be nem törik, hajtanunk kell, hisz’ az életmód sugallható, mi több, az égbe szökött benzinjegyárak is minket igazolnak. Új mitológia kell, olyan, ahol az őserdőkkel mosolygó, óceánkék szemű földgolyóbis nem Atlasz vállán, netán teknősbékák hátán nyugszik, hanem két keréken gördül az égi műutakon. A föld napjai tőlünk, a mítoszteremtőktől függnek...