Álom a futballról

Forró nap volt. Ahogy kiértem a házak árnyékából, enyhe szédülés fogott el, s gyorsan leültem egy padra a Városliget sarkán. Behunytam a szemem. De mi ez? – hasított belém a baljós sejtelem. Dobokat vernek, kürtök harsognak, vad kiáltások röpennek fel, összefogózva két fiatal lohol felém, egyikük arca festékkel van összemázolva, a másik egy háromszínű zászlóba csavarta magát.Megkapaszkodnék a padba, de nem tudok ellenállni, fogytán az erőm, erős karok ragadnak fel és cipelnek magukkal. Őrjöngve kiabálnak közben egy régen várt új rendszerről, amlynek eljött végre az ideje. Most vagy soha! Televíziók bömbölnek, zászlók lobognak, kirakatokat törnek be, megtébolyodott a világ!Elragad a Hősök tere felé hömpölygő tömeg, izmos férfiak óriási táblákat visznek ujjongva. Mi történhetett? Aztán rájövök. Megváltozott a rendszer, új erő került uralomra; ezután a futballisták irányítják a világot.Döbbenten néztem a megváltozott Hősök terét: már nem a hét vezér csapata uralja a szoborkompozíciót. Rövidnadrágos focisták futnak lihegve, egymás kezét fogva: az egyik göndör hajú, a másik vastag ajkú, sötét bőrű, de valamennyi aranylábú.Szobrok új sora az emlékműnél. Valaki karon ragad és sorra mutogatja: „Nézze, ez itt a 46. Dodo! Negyvenhat gólt rúgott. Az meg a magyar csoda, a Pistike, egy mosónő árva fia, libapásztor volt, de feltört, ő a 78. Pityu!”Nézem, azaz nézném sorra őket, de egyiknek sincs arca. Milyen szobrok ezek? – tűnődöm. Aztán rájövök. Minek ide arc? Csak láb kell. Izomzat, vastag vádli – a fejre ugyan ki kíváncsi? Eszembe jut egy Ady-vers: „A világ az izmos butáké...” S felrémlik egy régi Kosztolányi-írás is emlékezetemben, amelyben az író felvetette: mi lenne, ha a focisták vennék át a világ irányítását?Már fel is mérem magamban a történelmi jelentőségű esemény következményeit. Holnap, takarékossági okokra hivatkozva, a felére csökkentik a járművek számát a fővárosban. Ugyanakkor kijelölnek egy futósávot, amelyen villamos vagy troli helyett futva kell megtenniük az utat a 10–30 év közötti férfi lakosságnak. Focilabdát hajtva maguk előtt. Minden utcakereszteződésnél felirat: „Ép testben ép lélek!” „Hajrá, Fradi!”Lihegve értem be a szerkesztőségbe. A portás nem engedett az épületbe, megkérdezte: „Átvilágították már? Van róla írása?” Futottam hát a Sportcsarnokhoz, ott működött az új rendszer átvilágítóstábja. Már vártak rám. Egy szemtelenül hetyke, tizennégy éves forma fiú megkérdezte tőlem: „Öregapám, melyik sportklub aktív tagja?” Egyiké se, válaszoltam, mire rosszallólag csóválta a fejét. „Nem is focizik?” – hangzott a következő kérdés. Szomorúan ingattam a fejem. Sose fociztam. „Akkor maga ezentúl nem írhat újságot, öregapám!” – döntötte el. „Még a Magyar Nemzet utolsó oldalán se?” – kérdeztem szipogva. Hajthatatlan maradt: „Ott se! Konyec!”Mit tagadjam, elszomorított az eset. Hát már az utolsó oldalon se? Elhatároztam, hogy ebbe nem nyugszom bele. Felülvizsgálatot kérek. Hol működik az ombudsman? Alig találtam oda. Egy István úti totózóban székelt. Meghallgatott, aztán kitörölgette a mustárt egy kiflidarabbal a tányérjából.„Hol él maga? – nézett rám vizenyős szemével, miközben a fogpiszkálóját rágcsálta műfogaival. És mitől fél tulajdonképpen? Mitől? Ezektől? Hogy itt talán valami változás lesz? Hogy jönnek az erős lábú focistagyerekek és átveszik a hatalmat? Sose aggódjék emiatt, öregapám!” – legyintett mélabúsan. „Hát egyáltalán: van nekünk focink?”Már-már boldogan indultam volna haza, amikor valaki megrázott: „Ébredjen, nagyapó! Még gutaütést kap ebben a melegben!” Felriadtam rémálmomból, majd sietve inaltam el görbe botomra támaszkodva. Nehogy lekéssem a magyar–olasz meccs közvetítését...