Vajon milyen gondolatokkal közeledünk húsvéthoz, az ünnepet megelőző nagyhéten? Van-e bennünk örvendező gondolat vagy a hétköznapok terhei olyan szorosan fognak, hogy megint lelki készülődés nélkül szabadul ránk az ünnep? Ilyenkor azt érezzük, hogy szinte agyonnyom ez a teher. Ünnepelni, dicsőíteni kellene a békességhozót, de hogyan, amikor körös-körül békétlenséget látunk? Önmagunkban is.
Nehéz ünnepre hangolni lelkét a ma emberének, mert a világ zúgása, az istentelen állapot, az erőszak megnyilvánulásai mindegyre kikapkodják az áhítat, a lelki elmélyülés csíráit a szívéből. És mégis bennünk lakozik a bizakodás. Legalább az maradjon. A remény, hogy Istennek ilyen nehéz helyzetekben is van szava hozzánk és válaszol mindarra, amit az életünk eléje sodor 2026 húsvétján.
Ezzel a reménységgel és hittel készülünk a békességszerző lábaihoz. Békességszerző… Erre a szokatlanná vált, életünkből kikopott jelzőre talán fel is kapjuk a fejünket. Hiszen hol van a békesség manapság? A világ melyik pontján él békében az ember? Megoldandó feladatokat üldözünk naphosszat, és ha bármit, tévét, rádiót, internetet bekapcsolunk, csak még békétlenebb lesz tőle a lelkünk.
Ezen a húsvéton talán mi is úgy érezzük magunkat, mint a korai órában a sírhoz igyekvő Mária Magdaléna. Aki rémülten szemléli, hogy el van hengerítve a sziklasír szájáról a nehéz kő. Nem örömöt érez, nem gondol feltámadásra, hanem félelem, csalódás, aggodalom költözik a lelkébe. Hová lett az Úr teste? Ki vitte el őt? A Mária által riasztott két tanítvány is csak a gondosan összehajtogatott keszkenőt és lepedőt találják odabenn.
Hol van hát Jézus? Hová lett az Úr? Ez a kérdés forog és ismétlődik manapság is. Hová lett Isten ebből a kusza, felfordult világból? Hová tűnt a hit, a remény, a szeretet az emberi szívből? Miért van az, hogy sokan hangos, dühödt acsarkodásra ragadtatják magukat? Békésnek ismert emberek váratlanul kitörnek, kivetkőznek önmagukból. Kamerába üvöltik lelkük nyomorúságát. Mintha a nagypénteki ítéletmondók pszichózisát látnánk általuk, a valóságtól elszakadt kiáltásaikban. A gyűlölet gátszakadása félelmetessé teszi arcukat. A napidíj sem enyhíti önként vállalt nyomorúságukat.
Mária Magdaléna döbbenten néz. A kő el van hengerítve. A sír üres. Hol van Jézus? Hová vitték a testét? Gyakran ugyanígy, nehéz szívvel, könnyek között keressük, kutatjuk Jézust az életünkben, a világunkban. Hiszen mindegyre csak a hangosság és a gyűlölet szava hangzik, hát hol van ő, a békességszerző?
Megdöbbenünk, nem értjük, miféle ismeretlen erő szállt meg és tart fogva számos ismerőst és ismeretlent? Hogyan lesznek ők ismét békés családapák, szerető édesanyák, jóságos nagyszülők és időseikről gondot viselő gyerekek? Hogyan tudnak ismét szeretni, simogatni, ölelni, miközben az életük színültig megtelt mélységes gyűlölettel?
Életünk viharaiban gyakran rajtunk is erőt vesz a hangosság. De a „nagyidő” egyszer véget kell érjen. Mert nem lehet csak viharban, hangosságban, gyűlöletben élni. Ha ez folytonos állapottá válik, egy idő után tönkremegy az élet. Mert már önmagát is képtelen elviselni, elhordozni a gyűlölettől átitatott ember.
„Csak Istennél csendesül el a lelkem”, vallja a zsoltáros. Ez a hívő ember tapasztalata. Ezért csodálatos forrás számára Isten igéje, mert olyan táplálékhoz jut általa, ami gyógyítja, békíti, erősíti. Mária Magdaléna ezért nem adja fel a Jézus utáni keresést.
Akinek azonban haraggal van telve az élete, az nem fogja keresni őt, a békességhozót. Az abból él, amivel tele az élete. Ha keserűséget és haragot hordoz magában, akkor abból. Akkor az marcangolja napról napra a lelkét. És közben nem érti, miért kín az élet. A nappal és az éjszaka. Mert nincs békessége. Csak haragja van. Harag, ami öl. Elsőként őt, magát. A benne lakó szeretetet irtja ki. Ez a harag, aminek az áradása nem apad el, hanem megtölti a lelkét, az otthonát, az egész életét.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!