A gyermeked, akivel korábban még összenevettetek, ma már kerül. És ami rosszabb, szégyenkezik is miattad. Folyton azt hallja a társaitól, hogy apád, anyád túltolta a biciklit. Belefulladt a Tiszába.
A kedveseddel elapadtak a jóízű beszélgetések. Gyomorideggel néz rád, amikor szólsz hozzá, mert tudja, hogy a következő mondatod egy káromkodó orbánozás lesz, ami olyan terjengősre nyúlik, mint egy se füle, se farka Magyar Péter-beszéd.
Amikor egyedül maradsz, amikor éppen nem a telefont nyomkodod, amikor van pár perced szabadon gondolkodni, néha fájdalmasan beléd hasít a tudat, hogy neked sem jó ez. Ez az állapot. Az, akivé lettél. Már nem a saját életedet éled. Csak egy felhasználható, majd eldobható tárgy vagy. Más mondja meg, mit gondolj, mit szólj és csinálj.
Kiábrándultál. Önmagadból is. Magadnak is terhére vagy. A szektás társaidat is meggyűlölted. Akikkel eddig is csak annyi kötött össze, hogy közösen gyűlöljétek a fél országot. Már magadat is gyűlölöd. Azt, aki lettél. Egy guru nyomorúságos szolgája. Aki ugyanúgy feladtál mindent, mint ő. A barátokat, a családodat. Önmagadat.
A tükörben már nem önmagadat látod. Egy idegen arc néz vissza. A guru vonásaira emlékeztet. Nincs csend a lelkedben. Az indulataid egyre gyakrabban kitörnek belőled. Ám haragodat nem a gurura és nem a szektás társaidra árasztod, hanem a családodra. Azokra, akik nem tehetnek semmiről.
Őket már elveszítetted. Utánuk pedig az országodat is. A biztonságodat. A nyugalmadat. A kiszámítható életedet. Az állásodat. Mindent, amihez hozzászoktál, amit lazán igénybe vettél. Ami kellett és jó volt neked. Mindezt azért, hogy a gurut trónra ültesd.
Vajon van-e még benned annyi őszinteség és lelki erő, hogy átgondold, megéri-e? Kész vagy mindent feláldozni?
