Az ő érdeklődő, elhívásomat firtató kérdései maradtak meg bennem az egykori vizsgáztató bizottságból. Bennem lapult a félsz, hogy mi lesz, ha nem sikerül, ha haza kell kullogjak a nehéz utazótáskával. De sikerült. Bojtor István, mindannyiunk Pista bácsija meglátott bennem valamit, amit még én sem. A zavarodott, tejfelesszájú ifjúban, aki próbált utat találni magának. 

Egy örökös állandóság. A tanítványság annak tudata és elismerése, hogy amivé lettél, az sok tekintetben általa is lettél. Ha ott voltál, ha figyeltél, ha hallgattad őt és tanultál tőle. Ha minden tőle kapott érték benned maradt, és nem csupán elraktároztad poros polcokon, hanem használod is a mindennapokban, a szolgálatodban, az életedben.

Számos történet sorjázik bennünk Pista bácsiról. Közös és egyéni emlékeink. Leveleiben konferenciákról, találkozókról, táborokról adott hírt. 

De előtte még ott voltak a főiskolai évek. Míg az intézeti épület felújítása zajlott, csodás félévet tölthettünk a zempléni hegyek között, a fonyi parókián. Később is szívesen kijártunk ide, egy-egy szolgálatra, kerti munkára, nyári táborokba. Az iparváros szürke falai közül jólesett kiszabadulni egy-egy napra atyai szeretetébe. Tanulni tőle mindazt, amit nem lehet az egyetemi padok között elsajátítani, csakis egy szűk asztaltársaságban, Uzonka néni finom ételeit kóstolva, gondoskodó szeretetében részesülve. 

Képek, levelek, képeslapok, történetek, könyvek, egyetemi jegyzetek mesélnek nekünk Pista bácsiról. Különleges és megismételhetetlen időkről. Életutunkat megalapozó évekről. Az emlékezés hálára indít az együtt töltött alkalmakért, amelyek, hisszük, nem múltak el nyomtalanul. Alakították, formálták személyiségünket, hitünket; a világról, egyházról, nemzetről alkotott gondolatainkat. Szükségem is volt botlásaim, elbukásaim közepette az ő atyai, testvéri figyelmére, jelenlétére. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy szolgáljunk, hogy igehirdetőkké váljunk. Sőt, talán éppen ő tett ezért a legtöbbet…