Még gyerekek voltunk, amikor gyakran grandiózus felvonulásokat, megnyitókat közvetített a bukaresti televízió. Ezrek zengték az unalomig ismert jelszavakat, lengették a zászlókat, emelték magasba a táblákat. A sok ezer statiszta láttán úgy tűnhetett, mindenki így gondolkodik, és mindenki lelkes. Csak mi nem voltunk azok. Érdektelenül, érzelmek nélkül bámultuk a képernyőt egy darabig, aztán kapcsoltunk is át a magyar adásra, hátha kifogunk valami érdekeset, és ha szerencsénk van, talán még az antennát sem kell tekergessük odakint, a kerítés tetején.
A látszatok korát éltük, amikor csendes, kiegyensúlyozott mindennapjainkat jelszavakat tartalmazó bádogtáblák szegélyezték az utakon. És úgy általában mindenütt. A rendszer mindig és mindenütt elmondta, amit akart, a fülünkbe duruzsolta, hol halkan, hol hangosan, mi pedig hagytuk, hogy minden távozzon a másik fülünkön.
Nem érintettek meg a grandiózus események, akár nézői voltunk, akár résztvevői. Tudtuk, ez csak a külcsín, attól még ugyanúgy be kell majd állni a sorba, ezért, azért, mindenért. Tudtuk, hogy Ceaușescu elvtárs szónoklatai nem töltik meg áruval az élelmiszerboltot és képtelen lelkesíteni bennünket, bármennyire is hadonászik a beszéde alatt. Tudtuk persze, hogy érinthetetlen, hogy nem szabad kövekkel dobálni az útszéli dicsőítő jelszavakat, nem szabad széttépni a pártlapot, nem szabad szakállat dekorálni az Elvtárs arcképére a tankönyvben, és így tovább.
Talán ugyanezt a tehetetlenséget érezzük egyre többször manapság, amikor ismét egy ideológia, sőt ugyanaz az ideológia jön szembe velünk, vörösről rózsaszínre és szivárványszínekre festve, minden nap és minden adódó lehetőséget felhasználva. Amikor a véleménynyilvánítás szabadsága egyre több helyen woke-kiváltság lesz.
A huszonegyedik századot eluralta a liberalizmus mátrixvilága, amely szinte észrevétlenül átalakult hibrid rendszerbe. Kérlelhetetlen lett és diktatórikus. A Mátrix Smith ügynökeként rajtunk tartja a szemét. Bármit megtehetsz, ha ugyanazt gondolod, amit ő.
Ha szemétdombra dobod a hitedet és értékeidet, és felveszed magadra az általa hirdetett ideológia béklyóit. Ahogy egykor a szocializmus, a woke is mindent felhasznál propagandája érdekében. Nem mondhatsz ellent neki, mert az bűnnel felérő cselekedet. Jogodban áll hallgatni. Hallgatni és tűrni, ahogy meggyaláznak, megtaposnak, megszégyenítenek, pellengérre állítanak a világnézetedért, a hazaszeretetedért, a hitedért. Ha felháborodsz és kikéred magadnak, ha választ adsz, ellenvéleményt fogalmazol meg, először csak cenzúráznak és elhallgattatnak, aztán a gyűlöletkommandó célba vesz és a társadalom szemétdombjára hajít. És még köp is utánad…
Egy fiatal brazil lány, miután bronzérmet szerzett az olimpián utcai gördeszkázásban, jelbeszéddel tett bizonyságot Jézus Krisztusról. Azt üzente a világnak, amelyet pár nappal korábban alaposan nyakon öntöttek a woke-diktatúra jelszavaival és állóképeivel, hogy Jézus az út, az igazság és az élet.
Miközben az olimpia megnyitójának szervezői – színből vagy szívből – visszakoztak a megnyitónak beállított groteszk karikatúrájuktól, nekünk, ennek elszenvedőinek, első és sokadik felháborodásunk múltával rá kell döbbennünk, hogy akin a halál sem talált fogást, azon a 2024. évi párizsi olimpia szervezői sem fognak. Mert az olimpiai megnyitók elmúlnak, a gúnyolódók arcáról lefagy a mosoly, a jelmezek lekerülnek a hordozóikról, az igazság attól igazság marad. A mi dolgunk pedig az, hogy elmondjuk, hirdessük – ha szabad, ha nem –, hogy Ő az út, az igazság és az élet.
A szerző nagyváradi író, újságíró
