Velem ez rendszeresen megesik, és mivel otthon ülök és írok – mint ahogy most is –, nagyon is jól tudom, hogy meg se próbálja, hogy becsöngessen hozzám és a kezembe nyomja. Legutóbb a postán egy fontos iratomat kavarták el, hiába lobogtattam az értesítőt, nem találták, és azóta sincs meg. Hogy ebből esetleg károm van, az nem rájuk tartozik, a feladási díjat kifizetik a feladónak.

Kérdés: Vajon miért van az, hogy ma a buszsofőrtől a futáron át a bolti eladóig mindenki azt gondolja, hogy a főnököm? Hogy a főnököm, a felettesem, és ő tesz szívességet.

Vissza az eladóhoz. Ott tartottam, hogy bunkó. A történet folytatása amúgy nem túl érdekes, idő után előkerült, semmi elnézést, és simán odaveti tegezve: Na, mit kérsz?

És a történet innentől lesz érdekes! (Dobpergés indul.)

Én erre nem azt mondom neki, hogy: „Kösz, hogy előkerültél, tíz perce várok, és ki engedte, hogy tegezz?”

Csudát, ez uncsi és megszokott.

„Üdvözlöm, uram! Nagyon szép napunk van. Kérem, abból a császárszalonnából vágjon le nekem egy szép szeletet, ha megtenné.” Ezt mondom neki.

És ő levág, továbbra is flegma, de látszik, hogy nem érti. Ami azért szempont. És ez jó. Ennek örülök. Amit az ember nem ért, azon – jó esetben – el szokott gondolkodni. És ha elgondolkodik, talán van egy icipici esély arra, hogy megváltozik.

Megyek kifelé, a pénztárosnő is flegma, én hangosan köszönök, köszönöm, a viszontlátásra, majd kilépek, és vihogok. Mert ez egy jó sztendap. Élvezem.

Mostanában ebből űzök sportot.

„Hogy szolgál a kedves egészsége?” Kérdem a barátságtalan áruházi eladótól. Az eladótól, akit egyáltalán nem érdekel, hogy feltűnően nem találok valamit, de füle botját se mozgatja.

Mondjuk, ha túl odajönnek az se jó. Mármint ha a nyakadba lihegnek, és nem tudsz kettőt lépni háborítatlanul. Segíthetek? És a nyakadon érzed a leheletét. Ha kell valami, majd szólok. Bár lehet, hozzá kell majd fordulnom, mert nadrágot szeretnék venni, és nem tudom, melyik a férfi és melyik a női. A szakadás meg nem útmutató, az univerzális, mint a letegezés.

Sosincs egészséges középút.

„Parancsoljon, uram, csak ön után!” Ezt mondtam egy fickónak, aki a villamosmegállóban vállal belém öklelt. Majd még hozzáfűztem: „Az időjárás, hm, meglehetős.”

Ezt űzöm élvezettel. Az ellenőrrel, az eladóval, a pénztárossal, a buszsofőrrel meg az ügyintézővel. „Szép időnk van, nemde bár?” Legutóbb ezt mondtam mosolyogva a díjbeszedő vállalat emberének. Direkt vagyok udvarias. Ez egyfajta lázadás. Fricska. Egy ízben az önkormányzatnál az ügyintéző a papírt elrontotta, s a következőt mondtam neki. „Elnézését kérem, tudom, én vagyok a hibás.”

Nem könnyű ez, elismerem. A bátrak és elhivatottak sportja.

Ugyanis egyedül nem lehetsz polgár. Ahhoz, hogy polgár legyél, kell köréd egy polgári világ.

Egyedül nem megy. Egyedül nem lehetsz család. Nem lehetsz hős. De nem lehetsz polgár se.

És én polgár vagyok. Ebben hiszek, ez az önazonosságom, ezt az életformát szeretném élni, de nem lehet, mert nem engedi a világ. Pedig munkát teszek bele. Ám a 4-es, 6-os valósága szembemegy vele. A közösségi média valósága szembemegy vele. A kommentek és a TikTok szembemegy vele. Az influenszerek és a progresszió szembemegy vele. A pénztárosnő, az ügyintéző meg a felvágottas pultos valósága szembemegy vele.

Az meg mégsem járható út egy életen át, hogy ha egyedül érzed magad, akkor leveszel a polcról egy Kosztolányi-kötetet, és elolvasol egy Esti Kornélt. Normális az, hogy az ember, ha hozzá hasonlókkal akar találkozni, akkor kénytelen barátkozás céljából kivillamosozni a Fiumei úti sírkertbe? Lehet barátkozni egy temetőben? Annyi kérdésem lenne, de nem válaszolnak.

„Örülök, hogy látom, szép ez a mai reggel!” – mondom az illetőnek, aki a kukákat tologatja a ház előtt, és minden bizonnyal valóban szép, ő is úgy érezheti, hisz visszaköszönt. Tudniillik a jelenben az a módi, hogy nem, hogy valaki nem köszön, hanem nem köszön vissza.

Nem szeretem a diplomás gőgöt, de egyvalami van, ami ennél is rosszabb. A tanulatlan ember gőgje.

Bezzeg régen jobb volt! Ezt gyakran szokták mondani, közhely is, de jelen esetben igaz.

Beatrix Potter korában könnyen voltál polgár. A szabó, a kalauz, a szomszéd, a rendőr, a postás kisasszony, s az egész univerzum az volt, könyveivel, sajtójával, és pletykáival együtt.

Mennyivel nehezebb ma!

A szomszédod se polgár. A gyereked tanárja se polgár. Már neki is piercingje van és bekövette Noárt a Facebookon.

Néha persze botlik az ember. Mert emberek vagyunk, gyarlók, és a tömegérzet elkap, nem vonhatod ki magad, főleg ha rossz napod van, és azt mondod a pénztárosnak, hogy kabbe.

De aztán megrázkódsz és fogytatod. A harcot. Na, ez az igazi ködlovag dolog. Polgárnak lenni a Tesco felvágottas pultja előtt.

Ha találkozol valakivel, aki szintén így gondolkodik, még ha utálod is, mert pocsék zenét hallgat, vagy ne adj’ isten, iksz éve nem jól szavazott, viselkedj vele úgy, ahogy leírtam. Mert kevesen vagyunk.

A keresztény felebarátiság mintájára hirdessük meg a polgári felebarátiságot.

S ha kedves olvasó nem talál maga mellett egyetlen polgárt se, nos, hát nézzen rám, ajánlom magamat.