A hatvanas évek közepén anyámék kis falujába látogatott Jani bácsi és Juli néni. Magyarországról! Ez nagy újságnak számított akkoriban. A szomszédok átjöttek esténként a gyors beszédű, kövér Jani bácsi viccein nevetgélni. Hallani lehetett ezt-azt a magyar világról. Jani bácsi napközben szorgalmasan fényképezte a családot. Ez a képsorozat repít vissza minket mostanság a régvolt hatvanas évekbe.
Aztán anyámék viszonozták a látogatást Miskolcon. Ott is előkerül a szomszédság, és ámulva mutogattak rájuk: nézzétek, megjöttek a románok! Anyám jól mulatott ezen a tudatlanságon. Gyermeki naivitással, gurgulázó nevetéssel bizonygatta a felnőtteknek: már hogy lenne ő román, amikor magyarul beszél. De nem, a miskolciak nem engednek a negyvennyolcból.
Aztán jöttek a hetvenes évek és jöttünk velük mi is.
A Nyugat által felkapott, körüludvarolt reformországba születtünk. Elnökünk kezét nyugati nagyhatalmak vezetői szorongatták. A közös fotókért díjakat és díszdoktori címeket osztogattak az elnöki párnak. A boltokban még volt áru. Ez a romániai gulyáskommunizmus.
A laza hetvenes évek gyorsan elszálltak felettünk. Nem sok mindenre emlékszünk az apró gyermekévekből. Főleg arra, hogy szorgalmasan pedáloztunk az apró tricikliken.
A nyolcvanas években időnként rácsodálkoztunk a szürkeségre, az untig ismételt jelszavakra, a kevésre, de nem volt időnk ezekre, mert hiszen fiatalok voltunk, napestig az utcán, legelőn, patakparton, focipályán, vasúti sínek mellett lófráltunk. Így lett kerek az élet. Szakszervezeti jeggyel többször is elmentünk a tengerpartra.
Aztán az addigi példakép, a reformország, zajos nyikorgás közepette magára zárta az ajtót. Se ki, se be. Vártunk, stoppoltunk és sorban álltunk. Lógtunk a buszon, a villamoson. Így telt. Az áramszünet családtag lett. Naponta beköszönt.
A városban szürke épületek, az utakon Dacia, Dacia és megint csak Dacia. Bulik, születésnapok. Egy-egy slágerrel bekopogott a Nyugat. Nővérem polcán gyűltek a könyvek. Minden tini könyvet ajándékozott születésnapra. A könyvesboltok tele voltak, azt nem érintette a hiánygazdaság.
Aztán beütött a rendszerváltás. Eksztázis. Megváltás. Véráldozat. Változás. Új élet. A nagy hallgatást felváltotta a hangosság. Mindenki belekiáltotta a nagy román égbe a szíve vágyát, aztán beállt a sorba kenyérért, tejért, mert enni a demokráciában is kell. A könyvek helyett már magnóra, kazettára, farmernadrágra, farmerdzsekire ácsingóztunk.
Vigyázó szemünket Nyugatra vetettük. Minden kellett, ami nekik van, és amit nekünk juttattak.
Szinte észre sem vettük, minden egyre gyorsabb lett körülöttünk. Mi magunk is. Egyre többet beszéltünk a mobilokon, a nyugati roncsokat felváltották a fiatalabb roncsok. Egyre több lett az intéznivalónk, gyorsul az internet, sietünk, nem érünk rá megállni, szóba állni, mint régen. Az olvasást már rég elfelejtettük. Időnként még előbukkan egy-egy régi könyv, benne a megfakult ajánlás: Boldog születésnapot! Kezünhöz ragad a telefon, lapos a tévénk és a számítógépünk, lájkban mérjük a barátságot, posztban az élményeket.
Néha elmélázunk azon, hová érkeztünk. És honnan. Mi vagyunk a folytonos átmenet generációja.
Folyton alkalmazkodtunk. Megéltünk reformkommunizmust, diktatúrát, rendszerváltást, szép reményeket és csalódást, vadkapitalizmust, globalizmust, most meg a marxizmus újragondolását. Amiben ugyanúgy nincs biztos pont, mint régen,
ezért jobb híján időnként elővesszük Jani bácsi képeit, hallgatjuk anyánk történeteit egy olyan időről, amikor könnyű volt nekünk, mert az volt a dolgunk, hogy gyerekek és fiatalok legyünk, és könyveket ajándékozzunk a születésnapokra.
A szerző nagyváradi író, újságíró
