Varázslat

Bánatom volt, elbújni akartam, sajnálni magam. Nem mentek jól a dolgaim; nehéznek, fárasztónak éreztem az életem. Addig bolyongtam a parkban, amíg meg nem találtam az eldugott kis padot. Háttal a világnak, mélyen bent a fák között leültem, és gondolatok nélkül, magam elé meredve vártam, mi lesz most velem. Nem tudom, meddig ültem így, a világ megszűnt körülöttem, csak a bánatom létezett, súlyos szürke felhőként lógott felettem. Aztán egyszerre valami különös hangot hallottam. Vékonyka, elcsukló hang volt, talán madáré, vagy valaki sír itt, gondoltam; aztán hirtelen rádöbbentem: hiszen ez egy hegedű hangja! Bátortalan, csepp hangocska, nem ígért semmit, csupán ott volt, ahogy a fák, a bokrok, elfoglalva helyét a levegőben, azzal áradt szét, így kénytelen voltam belélegezni, s milyen jól esett így a légzés! Nem volt kimunkált játék, hangversenyterembe végképp nem való, itt azonban otthon volt, mintha a földből kúszott volna elő, ahogy a víz tör fel.Felkeltem, s óvatosan elindultam, amerre a forrást sejtettem. A sétány kiszélesedett, s egy kavicsos kis terecskén az egyik padon egy üres hegedűtokot láttam. A pad mellett öregember ült tolókocsiban, fejét előre hajtotta, mintha aludna. Vele szemben egy kislány állt, tizenkét éves lehetett, állt és hegedült. Különös hangulat fogott el, ahogy hallgattam: úgy tűnt, mintha semmi egyéb nem létezne, csak ez a park. Valami varázslat történt, valamit teremtett ez a kislány a játékával – éreztem, mi az, de nem tudtam nevet adni neki. Csak néztem őt: olyan vékony volt, hogy a lenyugvó nap szinte átvilágította, kis fények bújtak elő hajából, ruhájából, s a vonó minden mozdulatnál megcsillant, mintha ezüstszál feszülne rajta.Aztán egyszer csak abbahagyta, odament a tolószékhez, és mondott valamit. A férfi felemelte a fejét, odahúzta magához a kislányt, és megsimogatta. A kislány elpakolt, odaállt a tolószék mögé, kioldotta a kereket, és lassan megindult az úton.Sokáig néztem utánuk – még akkor is, amikor eltűntek a szemem elől, s már csupán a kavicsok csikorgását véltem hallani. Ha nem szégyelltem volna, utánuk megyek, követem őket ki tudja milyen életükbe, leülök az ajtajuk elé, benézek az ablakon, s megpróbálom ellesni a titkot, a varázslatot, aminek még nevet sem tudok adni, csak azt tudom, hogy létezik, s mostantól kezdve érezni fogom a hiányát, amíg élek.