A demokratikus sajtó feladata

A Magyar Nemzet január 4-én beszámolt a Legfelsőbb Bíróság ítéletéről, amelyben a Magyar Hírlapot arra kötelezték, hogy tegyen eleget Schmidt Mária miniszterelnöki tanácsadó helyreigazítási kérelmének. Az immáron politikaivá fajult jogvita tárgya a lap egy tudósítása volt, amely szerint a Nyilvánosság Klub közgyűlésén Vásárhelyi Mária azt állította, hogy Schmidt Mária beavatkozik a köztévé szerkesztésébe. A jogvita, illetve a Legfelsőbb Bíróság ítélete két okból kapott politikai színezetet. A döntést bírálói a sajtószabadság, a nyilvánosság korlátozásának és – a prágai tévés sztrájkkal összekapcsolva – a kormányzati médiafoglalás legalizálásának tekintik.Az érintettek egyike, a Magyar Hírlap a helyreigazítás közzététele után több, az ítéletet kritizáló cikknek is helyt adott. Ezek egyikét Kis János filozófus írta. (Egy sajtóper tanulságai, Magyar Hírlap, január 11.) Kis közel egyoldalnyi (hathasábos) elemzése azért érdemes figyelemre és reflexióra, mert a szerző viszafogottan és kulturált hangnemben fogalmaz, ami a témát illetően kuriózumnak számít, több megállapítása is figyelemre méltó, ugyanakkor a logikai összefüggések, a tények interpretálása és az az alapján levont következtetések tendenciózusnak tűnnek.Kis rokonszenves megjegyzése szerint folytatni kell az érvek cseréjét az érvelésre kötelezett hatalmi ág, a bíróság és az újságírók között, s egy mondatában maga is hipotetikusan fogalmaz arról, hogy elemzése helytálló-e. A cikkből kitapintható szereposztás szerint mégis úgy tűnik, hogy az érvek bárminemű „cseréje” valószínűleg eléggé egyoldalú lehet, hiszen az egyik oldalon állnak a „sajtószabadság barátai”, a „lelkiismeretes újságírók” és mindazok, akik elkötelezettek a „demokratikus nyilvánosság ideáljával”. Ők azok, akik együtt éreznek a Magyar Hírlappal, és nem fogadják el a bírói hatalom „sajtó-szabadságot csorbító” döntését. Aki pedig a Magyar Hírlaptól követel helyerigazítást a Nyilvánosság Klub ülésén elhangzottak ügyében, az – idézem – „vagy nem érti, hogy mi a demokratikus sajtó feladata, vagy nem demokrata”. Nincs harmadik út.Kis burkoltan Schmidt Máriára céloz, hiszen ő követelt helyreigazítást, de értelemszerűen a tudatlanok és nem demokraták táborába sorolandó maga a Legfelsőbb Bíróság is, és azok – köztük én is – akik csak részben értenek egyet Kissel és a hozzá hasonlóan gondolkodókkal.Kisnek abban feltétlenül igaza van, hogy különbséget kell tennünk két eset között: 1. „Ha egy nyilvános rendezvény szereplője tévések beszámlóira hivatkozva állítja, hogy a miniszterelnök főtanácsadója ezt vagy azt teszi...”; 2. „Ha a sajtó ismerteti a rendezvényen elhangzott állítást”. Azzal is egyetértek, hogy „a tudósító azért vállal felelősséget, hogy amiről beszámol, az valóban elhangzott, úgy, ahogyan mondja. Azért már nem, hogy ami elhangzott, az úgy is van”. Ha nem így lenne, akkor éppenséggel a Magyar Nemzetet is rendszeresen be lehetne perelni, s előbb-utóbb elsorvadna a lapban a tudósítás vagy az interjú műfaja. A dolog azért nem ilyen egyszerű. Először is hadd támaszkodjam Kis érvelésére. Mint írja, a köznyelv is megkülönbözteti azt, amikor a magunk nevében szólunk (direkt beszédmód: „esik az eső”), és azt, amikor valaki másnak az állítását ismertetjük (indirekt beszéd: „Mária szerint esik az eső”). Ez alapján logikus is a következtetése: „A tudósítás az indirekt beszéd sajtóbeli megfelelője. A tudósító azért vállal felelősséget, hogy amiről beszámol, az valóban elhangzott, úgy, ahogyan mondja. Azért már nem, hogy ami elhangzott, az úgy is van.”Ez azonban csak akkor feltétlenül igaz, ha egy tudósításban a világos és egyértelmű megfogalmazásnak köszönhetően az olvasó számára nyilvánvaló, hogy ki mit állított. Az érthetőség kedvéért a Magyar Hírlap helyreigazítás tárgyát képező cikkét tekintsük olyan valaminek, amiről Kis János tudósít. Ahogy azt teszi is rögtön az első bekezdésben. Lássuk, hogyan fogalmaz Kis: (A közgyűlés egy előadójának) előadását a Magyar Hírlap január 17-én részletesen ismertette: „Tévések beszámolója szerint Schmidt Mária (...) rendszeresen egyeztet szerkesztőkkel a híradó tartalmáról” – írta az újság, Vásárhelyi Máriára hivatkozva. Lám, Kis megfogalmazása szerint a lap valakire hivatkozva ismertet egy előadást, de nem derül ki az olvasó számára, hogy az idézőjelbe tett szövegrészt Vásárhelyi mondta-e vagy sem.Saját logikája szerint Kisnek az alábbiak szerint kellett volna fogalmaznia az idézett mondat után: – idézte az újság Vásárhelyi Máriát. Avagy az esik az eső példája nyomán fogalmazhatott volna úgy is, hogy az újság azt írta, hogy Vásárhelyi Mária szerint stb... Tehát a köznyelv, amelyre Kis hivatkozik és amelyet alkalmaz, nagyon is alkalmas arra, hogy a direkt és az indirekt beszéd összemosódjék. Ilyen esetekben az olvasó nem, vagy nehezen tud különbséget tenni, és könnyen keletkezhet olyan látszat, hogy a lap vagy az újságíró tényként kezeli a tudósított közlés tartalmát. De sajátosan tudósít Kis János a Magyar Hírlap és Schmidt Mária közötti vitáról is. Az alább idézett szövegrész után azt írja: „Schmidt Mária sajtó-helyreigazítást kért. Első- és másodfokon elvesztette a pert.” Kis szavaiból és később a cikk egészéből bizony úgy tűnik, hogy Schmidt rögtön bírósághoz fordult. A Magyar Nemzet idézett számából viszont az derül ki, hogy Schmidt először is helyreigazítási kérelmet juttatott el a Magyar Hírlaphoz, amit a főszerkesztő levélben elutasított, és Schmidt csak ezután nyújtott be keresetet a bírósághoz.Ha ez tényleg így történt, akkor alapjaiban rendül meg Kis Jánosnak – a cikkben kifejtett – koncepciója a sajtó és az újságírók felelősségéről, valamint a demokratikus nyilvánosság ideáljáról. Kis álláspontja az – amivel egyetértek – hogy „mint a köztársaság polgárainak, fontos nekünk, hogy tudjuk, mit állítanak a politikusok egymásról, s mit állítanak róluk a civil szervezetek képviselői, a tudósítás és az állásfoglalás következetes elkülönítése pedig lehetővé teszi, hogy a sajtó elfogulatlanul (!) beszámoljon mindarról, amit a nyilvánosság szereplői képviselnek”. Ennek fényében viszont abszolút érthetetlen, hogy a köztársaság Magyar Hírlapot olvasó polgárai számára az elfogulatlan Magyar Hírlap miért nem számolt be arról, hogy a nyilvánosság egy szereplője, egy politikus, aki ráadásul a kormányfő tanácsadója, mit állít arról, amit éppen róla állítanak? És éppen a lapban.Azt meg tudom érteni, hogy a rendezvényről tudósító újságíró a tudósításában nem járt utána, hogy a rendezvényen elhangzott állítás igaz-e vagy sem. Még azt is megértem, hogy a tudósítás után egy szerkesztő vagy beosztott újságíró sem tartotta fontosnak, hogy utánajárjon az ügynek, akár egy röpke interjú erejéig. De ha már a tudósításban megnevezett illető maga jelentkezik, ráadásul tökéletesen ellentmond a tudósításban ismertetett állításnak, akkor milyen szerkesztési elv foszthatja meg a köztársaság polgárait, minket, hogy teljesebb képet kapjunk az ügyről? Idézem Kist: „Csak nyilvános vitából, az állításokból és viszontállításokból derülhet ki számunkra, hogy melyik kijelentés igaz, s melyik nem (...), nekünk azt is tudnunk kell, ha egy közszereplő valótlan dolgot állít”. Ha Kisnek igaza van, akkor az elfogulatlan lap éppen egy viszontállításnak nem adott helyt, ezért eleve nem is tudhatjuk meg, hogy a közszereplő szociológus valótlan dolgot állít-e.Kis János mércéje szerint úgy tűnik tehát, hogy a lap főszerkesztője nemcsak hogy nem lelkiismeretes újságíró, de megsértette a demokratikus nyilvánosság ideálját is, de ez őt, Kis Jánost, a köztársaság hírlapolvasó polgárát szemmel láthatóan nem zavarja. Talán azért, mert – ha jó értem – Schmidt Mária valamifajta műfaji hibát vétett azzal, hogy helyreigazítást követelt. Kis több példát is felsorol, hogy mi mindent tehetett volna „önvédelemből”. Ezek egyike: ellennyilatkozatot tehet. Kis meggyőződése: „A tájékoztatási kötelezettségét értő és helyeslő sajtó minderről híven és pontosan – állásfoglalás nélkül – tudósítani fog.” A Magyar Hírlap tehát minden további nélkül közölte volna Schmidt ellennyilatkozatát, de mivel annak tartalmát helyreigazítás formájában adta el, a köztársaság polgárai elvesztették jogukat ahhoz, hogy megismerjék.Szigorúan a polgárok szemszögéből nézve tehát a lap vagy nem érti, vagy nem helyesli a tájékoztatási kötelezettségét. A polgárnak végül is édesmindegy, hogy a viszontállítást helyreigazítás vagy ellenközlemény formájában ismerheti-e meg. A lapnak, belátom, nem mindegy. Ezért is kellett volna a lapnak konstruktívabb hozzáállást tanúsítania. Talán furcsán hangzik, de ha komolyan vesszük a kötelezettség fogalmát, akkor tájékoztatási kötelezettségének úgy is eleget tehetett volna, hogy a helyreigazítás közzététele helyett beszámol a helyreigazítási kérelem tényéről és tartalmáról. Akár indirekt beszédmódban: korábbi tudósításunkra reagálva Schmidt Mária azt állítja, hogy... Kis János logikájából én azt a következtetést vonom le, hogy a polgárok ítéletalkotásához elengedhetetlen viszonválasz ismerete sokkalta fontosabb, mint a viszonválasz tartalmának formai okokból való nem ismertetése.