A köznevelés színvonalának emelése közérdek

Megrendülten és megdöbbenten olvastam a Magyar Nemzet december 2-i számában Horkay Hörcher Ferenc A képzelet vámszedői című cikkét. Megrendülten, mert nemrég más összefüggésben, más megközelítésben magam is hasonló következtetésre jutottam. Megdöbbenten, mert azt hittem, még elég csak a farkas veszélyére figyelmeztetni. Horkay Hörcher arról győzött meg, hogy az bizony már bent garázdálkodik a karámunkban, miközben megbűvölten nézzük a politika játékait, izgulunk kisebb-nagyobb pénzeinkért, s elfordítjuk figyelmünket gyermekeink, unokáink jövőjéről.A képzeletnek mindig voltak vámszedői. A közösségben élő embert soha nem elégítette ki az, amit tapasztalatai és tudása segítségével birtokba vehetett. A lét számos tényezője félelmet, mások vágyakat keltettek, s ezek – természetesen – gyermek- és fiatalkorban sokkal inkább befolyásolhatók, mint később. Amíg a létfenntartáshoz szükséges munka és az önvédelmi harcok ideje javát lekötötték, a személyiségfejlődést befolyásoló élmények is jórészt ezekhez kapcsolódtak. A félelmekre és vágyakra az istenek példái, majd a keresztény tanok adtak – az európai művelődési körben – választ. A több-kevesebb szabadidővel rendelkezők számának sokszorozódásával került előtérbe a szerepjátékok kérdése, amelyek rendkívül izgatták – többek között – a Wilhelm Meistert író Goethét. Nem látom bizonyítottnak, hogy a Werther megigéző története valóban tömeges öngyilkossági hullámot indított el. Az viszont biztos, hogy a regényirodalom divatba hozta a hozzá hasonló férfihősöket, akik után Byron életunt, mindenben csalódott Harald gyermekei jöttek. Az emberi képzeletnek sokáig a XIX. század tömeghatású, esztétikai értékű regényhősei szolgáltak magatartásmintául. A XX. század közepéig e művek szövegvilága irányított több nemzedéket – különböző irányokba. Még ennyit is istenkísértés leírni e rendkívül összetett jelenség jelzésére, s hozzá kell tenni, hogy minden jelentős regényíróban közös nevezőre jutott a világfelfedező és a tanítószándék, a jó és a rossz, az igaz és a bűnös megkülönböztetése; akár hívő vagy kiábrándult, akár ironikus vagy leleplező szándékkal szólt. Noha az elbeszélt történetek megigézték a befogadó képzeletét, egyúttal saját világképén belül értelmezésre is kényszerítették.A fogyasztás idomítottrabszolgáiA XX. század közepétől a mozgó képsorok és hanghatások éppen az önálló értelmezés kikapcsolását segítették elő: többé nem kellett elképzelni a szerep tárgyi környezetét, elég volt belehelyezkedni abba, ami mást – csábítóbbat – ígért az élet mindennapi feltételrendszerénél. Horkay Hörcher meggyőzően bizonyítja, hogy a televízión és a világhálón gyermekeinkre zúduló szórakoztatóipari termékek tömege tudatosan befolyásolja a képzeletet, üzleti érdekeket szolgáló magatartásmintákat formál, s így neveli a fogyasztás jól idomított rabszolgáit. Kétségtelen, nem űzhetjük vissza a kiszabadított szellemet a palackba, nem tüntethetjük el életünkből a tévét és a számítástechnikát. Értelmetlen kísérlet lenne káros hatásaiktól eltiltani gyermekeinket, s ezzel azt is megakadályozni, hogy a tájékozódás hasznos lehetőségeit kiaknázzák.Annak a tétlenségnek azonban, amivel ezt a jelenséget köz- és felsőoktatásunk kezeli, minél előbb véget kellene vetni. Hiszen, ha most megtennénk az első lépéseket, annak eredményei is csak egy – vagy több – nemzedékkel később jelentkeznének. Majdnem teljes a politikai egyetértés abban, hogy az ifjúság nevelésével hivatásszerűen foglalkozók fizetése rendkívül alacsony. Sajnos azonban abban is, hogy a mindenkori kormányok vagy Bokros-csomagot vezetnek be, vagy csak kismértékben tudnak ezen változtatni. (Külön vizsgálódást kívánna az, hogy a kormányzati szinten kiszámolt összegek miért csak részben jutnak el a címzettekhez.) Nem lehet kétséges, a „létező szocializmus” iszonyú adósságtömege beláthatatlan ideig lehetetlenné teszi az érdemi rendezést. Ezt pedig rendkívül kiélezi az a tény, ahogy a piac (monopóliumok túlhatalmával torzítva) működik, s számos felsőfokú végzettséget kívánó területen a jobb szakembereknek már évek óta a tanári jövedelmek tíz-tizenötszörösét kínálják.A pályaválasztók természetesen erre figyelnek, nem e jelenség másik tényezőjére, hogy azokat, akik tudása elavult, ugyanez a piac fölöslegesnek minősíti.A tanári fizetéseknek az ország jelenlegi gazdasági helyzetében megvalósíthatatlan két-háromszorosára emelése is csak évtizedes távlatban hozhatna érzékelhető javulást. Enélkül azonban marad a jelenlegi (több évtizedes, de egyre erőteljesebb) irányzat, hogy a tanárképző egyetemeket főleg azok választják, akik nem remélhetnek sikert jövedelmezőbb szakmákban. És marad a tömeges pályaelhagyás. Ugyan miért választaná a bölcsész végzettségű fiatal a minimálbér közeli jövedelmet hozó tanári hivatást, ha például a médiában húszszoros anyagi megbecsülés mellett még vonzó szereplési lehetőségre is számíthat? Miért vállalná az iskolai nyelvtanítást, ha magánórákkal – hasonló fáradság árán – többszörös keresethez juthat?A rút anyagiak azonban csak a kérdés egyik oldalát jelentik. A másikon azzal kellene szembenézni, mire készít föl az iskolarendszer. Marxista válasz szerint a társadalom újratermelési folyamatában való részvételre. A piacgazdaság igénye szerint magas színvonalú munkavállalásra. A tudásalapú társadalom szempontjából a tizenkét–tizenhét (vagy orvosok esetében tizennyolc) éves oktatási folyamatban széles körű és kellő menynyiségű ismereteket kell elsajátítani, s mi ezt sok területen világszínvonalon adjuk meg. Fordítsuk meg tehát a kérdést: mire nem készít föl az iskolarendszer? Ez azért megkerülhetetlen, mert majdnem világméretű. (A „majdnem” a mohamedán egyházi iskolák mellett talán néhány keresztény tanintézményt is magában foglal.) Nem készít föl arra, hogy a különböző szinteken végzettek az általános választójog alapján működő társadalmakban állampolgári felelősséggel foglaljanak állást közügyekben. Nem fejleszti ki az önálló gondolkodás képességét, a különböző benyomások érzelmi és tudatos földolgozását. Nem alakítja ki anyanyelven – még kevésbé idegen nyelveken – a különböző jelrendszereken közvetített üzenetek befogadási képességére épülő értékközpontú ítéletalkotást. Nem ad érzelmi azonosulás alapján követhető magatartásmitákat, erkölcsi igazságok fölismerésére alkalmas, tudatosan földolgozható múltbeli tanulságokat. Ráadásul nincs lehetősége, hogy a még fogékony lelkekbe és elmékbe a „felnőtt” világ torz, bűnös, kártékony megnyilvánulásaival ellentétes határozott eszményeket ültessen. Ezeket értelmes és hasznos közösségi célként, egyúttal személyes érdekként fogadtassa el.Az eszmények hiányaEötvös József töprengett el A karthausi című regényében azon, hogy választhatja valaki gyermekkorában az akkor széles körben tanított római történelemből a „nép ügyét” vállaló Gracchus testvéreket példaképül, de később, felnőttkorában be kell látnia: az ő áldozatuk is hiábavaló volt, az embersors nem fordult jobbra. Ha ebbe beletörődünk, ha az életben csak az aljasságok sikerét látjuk, nincs értelme tovább küszködnünk e földön. Reménykedjünk Isten égi kegyelmében. Mivel azonban szabad akaratunk van, mindig választhatunk jó és rossz, igaz és hamis között. Fölmérhetjük valódi lehetőségeinket, s ha azok nem is kínálják az emberiség megváltását, a magunk körében teljesíthetjük mások iránti kötelességeinket, s ezzel elősegítetjük énünk kiteljesedését. Mondhatjuk persze, hogy Eötvös más korban élt. Kölcsey azonban már előtte fölfigyelt arra, amit ma globaliz-musnak neveznek, hogy az angol és francia „románíró” öt világrész emberét sóhajtoztatja, azaz befolyásolja. Igaz, emögött nem volt szervezett üzleti érdek, igézete legföljebb ábrándozást vagy kiábrándulást okozott, nem a fogyasztók rabszolgasorsát.BeletörődünkA világméretű nagy üzlet elemi érdeke, hogy belénk sulykolja a beletörődést. Az ellenük ható erők valóban emberfölöttiek, s a szolgálatukba állított (számítás)technika máris behatolt mindennapi életünkbe, ahol hasznosnak is bizonyult. Mintha a szellemi élet teljes mértékben behódolt volna. A posztmodern gondolkodók azt hirdetik, hogy a múltra csak iróniával gondoljunk, noha tudják, emlékezet nélkül nincs gondolkodás. Világszerte alig néhány Molnár Tamás tiltakozik, és bizonygatja, hogy van kiút: az emberiség története sok tanulságos értéket-hagyományt őriz. Miközben a személyiség kiteljesedéséről bonyolult eszmefuttások sokasága jelenik meg, az irodalom élményforrásból természettudományos módszerekkel vizsgálható szöveggé szegényedik. Szöveggé, ami töredékes formában is üzenethordozó, ezért nem is kell az egész művet elolvasni, az úgyis sok időt venne igénybe. Még kevésbé kell üzeneteiket összefüggésekbe helyezni.Másfelől viszont önkényes értelmezések képletbe (tételbe) foglalásával lehet a személyes befogadás szükségességét kiváltani. Valamennyien fogyasztók vagyunk, s mindig is azok voltunk. Csak éppen a kínálat volt évezredekig nagyságrendileg kisebb. Az anyagi világ fölfedezésében igen messzire jutott – és egyre drágább – tudomány közreműködésével a termelés korlátlan mennyiségben zúdítja ránk a fogyasztható javakat és szolgáltatásokat. Közben a bennünk és körülöttünk jelentkező feszültségek részben abból fakadnak, hogy vásárlóképességünk nincs arányban a kínálattal. De már sokszor és sok helyen érzékelhető az is, hogy a javak hatalmas tömegében sincs semmi, aminek birtoklása megelégedést okozhatna. Mégsem szabadulhatunk az ördögi körből, különösen nem olyan közösségben, amely nála sokkal fejlettebb országok példái után kénytelen vágyakozni, s amelyben még mindig valódi, emberek életét megnyomorító hiányok nyomasztó tényével kell számolni. Kénytelenek vagyunk egyre többet áldozni tudományos kutatásra, fejlesztésre, munkahelyteremtésre és így tovább. Mindezek érdekében a két évszázada szinte változatlan időkeretben működő oktatási rendszerben rendelkezésre álló időből egyre többet kell a természettudományos ismeretek (kétes eredményű) tanítására fordítani. Azoknak a nevelő szellemű tantárgyaknak a rovására, amelyek középpontjában az önkifejezésnek, a gondolkodásnak, az ítéletalkotásnak, az emberközpontú válaszokra való képességnek kellene állni. Annak, ami képessé tenné a jövő nemzedéket, hogy ellenálljon a szórakoztatóipar függőségbe helyezési törekvéseinek.Élmény helyett képletA Magyar Hírlap rendszeresen közli a „kidolgozott” érettségi tételeket. Olvassuk el ezeket, és többek között – képet kaphatunk arról, mit jelent középiskolákban a „magyar” elnevezésű tantárgy. Az ifjúság egyebek között megtanulhatja Kölcsey- és Ady-töredékekre hivatkozva, hogy a magyarság elavult fogalom, ami mindig ellentmondásos tartalmú volt. Tekintsünk el attól, hogy ezzel így nem értek egyet, fordítsuk figyelmünket arra, hogy a sokszínű, az önálló értelmezésben befogadói élményt kínáló költészet ezzel egy vitatható értelmezés megtanulásává – képletté – szegényedik.Kémikus vagy fizikus barátaimnak sajnos igaza van: erre nem érdemes időt áldozni. Ez a vizsga után azonnal elfelejthető (hála Istennek), ugyanúgy, mint az iskola elvégzése után soha többé nem használt természettudományos ismerettöredékek tömege. (Mert a természettudományos gondolkodás elsajátítására sem jut idő.) Vagy a történelemi évszámok, amelyekhez nem kapcsolódnak nemzeti, emberi sorsokat megváltoztató, életünket máig tartó érvénnyel befolyásoló események – és sorsok. Nem tudom, mely tantárgyaktól lehetne az emberlét fölfogását elősegítő, a külvilággal szemben védekezni képes jövő nemzedék fölkészítését szolgáló tantárgyakra órákat elvenni.Azt is minduntalan hallom, hogy az ifjúság túlterhelt, noha a diákkoromban hatnapos hét rég megrövidült. Minden bizonnyal végzetes hiba, hogy az oktatásügy nem vett tudomást az életforma megváltozásáról. Arról sem, hogy a korábban természetes mozgást most már meg kell szervezni, abba mindenkit be kell vonni, s ehhez a meglévő (vagy nem meglévő) tornatermek nem elegendőek. Tragikus, hogy a hivatásosnak nevezett labdarúgás a nemzeti jövedelemből többet emészt föl, mint a jövő nemzedékek fizikai képességeinek fejlesztése. (Szálljanak föl a tanítási idő végén villamosra vagy autóbuszra, s nézzék, hogyan rogynak le az ülőhelyekre azok a fiatalok, akikben olthatatlan vággyal kellene lobognia a mozgás természetes igényének.)Elengedhetetlen lépésekVégső következtetés, hogy a közoktatás idejének meghosszabbítása elkerülhetetlenül szükséges. Innen kellene és lehetne fölépíteni az ország teherbíró képességének megfelelő fokozatos változtatási folyamatot. Helyes célkitűzés a fiatalság sokkal nagyobb arányú felsőfokú végzettséghez juttatása, de a fennálló rendszer erre csak színvonalbeli engedményekkel és különböző eredményekkel képes. A létező intézményrendszer nagyszabású felborítása nélkül viszont a középiskola és a felső szint közé kétéves továbbképzés iktatható be annak tudatosításával, hogy a gyorsan változó világban a tanulás soha nem fejezhető be. Ennek négy eredményes kimenetele lehet: rövid szakképzés, hosszabb főiskolai, négy-öt éves egyetemi, majd doktori iskolai tanulmányok. Ha ötvenszázalékos továbbtanulással számolunk, a diákok legalább felének az első szint elegendő képzettséget nyújt a jó elhelyezkedéshez. Bizonyos szakmák viszont feltétlenül egyetemi szintet kívánnak. Persze minden képzési forma arányait, rendjét, összetételét is át kell szervezni, ami igen bonyolult feladat. De sokáig nem halogatható.A szándékainktól függetlenül működő világ kihívásaira nekünk kell válaszolnunk. Mivel a családok erre csak korlátozott formában (és igen drágán) képesek fölkészíteni gyermekeiket, a köznevelés színvonalát kell korszerűsíteni és javítani. Közös érdek.