Az európai közérzet feltételei idehaza

Nincs könnyű helyzetben manapság nálunk, aki lakást akar szerezni, vagy a már megszerzett lakását szeretné megtartani. Az egykori szovjet övezetben a rendszerváltozás olyan negatív következményekkel is járt, hogy – a civil szervezetek nyomására – az átalakulás nehézségeire a nyugati világ, benne a Világbank is felfigyelt. Az 1990-es évek közepén James Wolfensson úr, a Világbank elnöke meghirdette a „Strukturális alkalmazkodást széles körű részvétellel vizsgáló kezdeményezés” (angol rövidítés: SAPRI) elnevezésű programját.Tavaly a magyar SAPRI Bizottság is elkészítette a jelentését, de a 84 oldalas tanulmány kevés teret szentelt a megoldás irányába mutató javaslatoknak, nem sokat foglalkozott a lakásszerzés és -fenntartás problémakörével, pedig ma a szociálpolitika egyik legkényesebb kérdése az 1–1,3 millió családot érintő eladósodás. A lakás fenntartási költségeinek rohamos növekedése lakásrezsiválságot idézett elő, ma a családok jelentős hányadának a lakás megtartása jelenti a legnagyobb problémát. Hazánkban az első lakáshoz jutás nehézsége évszázados hagyományokra tekint viszsza, ugyanakkor a már megszerzett lakás elvesztésének esélye csak a rendszerváltás óta jelent tömeges problémát.A bajok 1990-ben, a büntetőkamat bevezetésével kezdődtek el. Emlékeztetőül: a kedvezményes (0–3 százalékos) lakáshitelek kamatának utólagos, egyoldalú megemelésével négy-ötszörösére emelkedett a törlesztőrészlet. A munkanélküliség és az infláció következtében ma 300 ezer család bármikor kilakoltatható, lakásuk sorsa kizárólag a hitelt nyújtó pénzintézet kegyétől függ. Hiába tiltakoztak az adósok, hiába léptek fel ez ellen a civil szervezetek, a kormányzatok oda sem füttyentettek a vészjelzésre. A Jogvédő Egyesületek Szövetsége 1996-ban a Havanna-szindróma elnevezésű jelentésével igazolta, hogy valós és tömegeket érintő problémáról van szó. Elérte, hogy a Szociális Tanács foglalkozzék az üggyel, majd a Horn-kormány – az utolsó hónapokban – hozott egy látszatintézkedést, amely némileg enyhíthette volna a bajt, ám az önkormányzatok döntő többsége a támogatást szabályzó rendeletét sem alkotta meg, így a „mentőövnek” nem volt gyakorlati hatása.A jelenlegi kormány szociális és családügyi minisztere eljutott a lényegig: felismerte, hogy ezen a helyzeten kizárólag az adóskonszolidáció segíthet. A napokban jelentették be egy kétszázmillió forintos alapítvány létrehozásának tervét a büntetőkamat áldozatainak megsegítésére. Sajnos a mindenkori szociális kormányzat érvei képtelenek áthatolni a pénzügyi szigor erődítményrendszerén. A mai lehetőségek is korlátozottak, ezért – az érintett 300 ezer család érdekében – elvárható lenne, hogy a konszolidált bankok, a privatizáció nyertesei, és ezt a lakáshitelsarcot megszavazó képviselők adományaikkal csatlakozzanak az alapítványhoz. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy meddig tarthat az a rendkívüli helyzet, amivel az Alkotmánybíróság a 1991-ben a büntetőkamat jogosságát indokolta? Erre nyilvánvalóan csak a próbaperek adnak választ.Az 1990-es évek közepétől egy újabb, lényegesen nagyobb számú családot érintő gond is megjelent, nevezetesen a jövedelmek növekedését hat-hétszeresen meghaladó közműdíjemelések nyomán fellépő lakásrezsiválság. Talán nem érkezett későn az Európa Tanács nem kormányzati szerveinek főosztályától a figyelemfelkeltő felkérés hat magyar intézményhez és szervezethez. Köztük volt a lakásügyekért felelős minisztérium (óh, a kis naivak, nem tudják, hogy nálunk a lakásügyért legalább hat minisztérium „felelős”, ezért, ha a lakások száma nem is, legalább a bábák száma megfelelő...) és – többek között – a Jogvédő Egyesületek Szövetsége (JESZ) is.A lakáshoz jutás és a lakásmegtartás témakörében az országjelentés 16 oldalnyi kérdésére a JESZ szakértői 102 oldalas anyagot készítettek, amelynek egy részét azonban nem a felkérőnek, hanem kizárólag a szociális kormányzatnak szánták, nem akarva a világ elé tárni azt a szennyest, amelyet itthon, egy rossz (és családellenes!) politika nyolc éven át okozott. A civil szakértők úgy gondolták, hogy eljött az idő, rendet kell végre rakni, ám a problémát nem Európa fővárosában, hanem itthon kell megoldani.A jelentés a lakás megtartásának esélyeit vizsgálva megállapítja, hogy a családi eladósodásnak több oka van: „A családok jövedelemszerző képességének jelentős lemaradása a megélhetés és lakásfenntartás költségemelkedéséhez képest. Míg 1989-ben e két költség a családi jövedelmek harmadát sem érte el, addig ma az alacsony jövedelműek annak 60,8 százalékát, a közepes jövedelműek 50 százalékát, a magas jövedelműek pedig 37,4 százalékát költik élelmiszerre és a lakás fenntartására.”Az eladósodás szempontjából kiemelkedő jelentőségű a minimálbérek és lakásfenntartási költségek alakulása, hiszen a rendszerváltás óta az előbbiek hatszorosára nőttek ugyan, de a gáz kilencszeres, a villanyáram 13–14-szeres, a palackos gáz és a távfűtés 20-szoros, a szemétszállítás 25-szörös, a víz-csatorna díjak pedig 75-szörös (!) drágulása a családok egyharmadánál eladósodást eredményezett. Például egy kétgyermekes, minimálbérből élő család 1990-ben jövedelme 8–9 százalékát, tavaly 26–30 százalékát költötte lakása fenntartására. Külön kategóriát képeznek a nyugdíjasok, különösen az egyedülállók, akik értékálló nyugdíjat szeretnének, mert ma – az 1671 ezer nyugdíjasból – 229 ezren élnek havi 25 500 forint alatti jövedelemből.Ezek az adatok azt mutatják, hogy (különböző okokból) romlott a családok jövedelemszerző képessége, s a reáljövedelmek alakulása miatt a fizetőképtelenség (vagy annak veszélye) jellemzővé vált. Az eladósodást és a családi válságkezelést csak egy szociális programmal lehet megoldani, különben kizárólag a pénzintézeten, az önkormányzaton vagy a közszolgáltatón múlik a kilakoltatás napja.A JESZ szakértői szerint a munkahelyteremtés, a részmunkaidős foglalkoztatás és a nyugdíjak, valamint a családtámogatások reálértékének növelése mellett szükség lenne a non-profit szektor nagyobb arányú, jobb finanszírozású bevonására a szociális ellátás rendszerébe. Elkerülhetetlen az olcsó bérű szociális lakások építése, a takarékosabb életvitel megtanítása (és a tanultak alkalmazásához szükséges, ám drága lakóépületek, háztartási eszközök megszerzését segítő kedvezmények biztosítása), a közüzemi díjak társadalmi kontrollja, szociális bolthálózatok, önsegítő csoportok létrehozása. Sok praktikát kell bevetni, amelyek a családokat – a nemzet legkisebb szervezett alapegységeit – az állandó fenyegetettség állapotából kivezethetik. Ezen az úton csak az első lépés a büntetőkamat áldozatainak konszolidálása, és a minimálbérek sok vitát kiváltó emelése. Ezt követnie kell a nyugdíjak értékállóságának, a közalkalmazottak fokozott anyagi megbecsülésének, és a szociális szféra megerősítésének, hogy egy emberközpontú hazában nemcsak földrajzilag, de közérzetileg is Európában éljünk.