Meddig fogyhat a magyar népesség?

Keleti Károly közel száztíz évvel ezelőtt az Akadémián tartott Hazánk népe 1890-ben című előadását a következő gondolatokkal zárta: „Bárhogy is van, abban bizonyára mindannyian egyetértünk, hogy a közeli millennium alkalmával büszke önérzettel fogunk végigtekinteni sorainkon; nem lesz mit szégyellnünk ezer évvel ezelőtt bejött honfoglaló őseinktől. Megőriztük öröküket, gyarapodtunk számban és míveltségben, és ha megszűntünk keleti nép lenni, ezzel is csak első szent királyunk örökét váltottuk be, ki államalkotó intézményeivel a kereszténység és a nyugati czivilizáczió irányába terelte hazánkat”.És mit mondhatok most, az új évezred kezdetén? Tárgyszerűen csak annyit: az ország jövője a népesség korábbi létszámának, korstruktúrájának fenntartása, megőrzése tekintetében évtizedek óta nincs biztosítva.A népesség lélekszámának csökkenése és a népesség elöregedése nem magyar jelenség. Ennek ellenére az, ami Magyarországon bekövetkezett, nem tipikus. Esetünkben ugyanis a generációk reprodukcióját jelző termékenységi mutatók már az 1960-as években a népességcsökkenés lehetőségére figyelmeztettek. Ez két évtizeddel később, 1981-ben vált valósággá, amikor az élveszületések és a halálozások mérlege negatív lett. A „hiány” akkor még csak 1867 volt, mely 1999-re 48 565-re nőtt. Az elmúlt 18 év mérlege döbbenetes: a romlás több mint huszonötszörös! Hasonló jellegű folyamat – igaz, két évtizeddel később – a tőlünk nyugatra eső országokban is bekövetkezett. Ott azonban a mind alacsonyabbá váló termékenységhez alacsony halandóság társul. Nálunk pedig nemcsak jóval korábbi folyamatról van szó, hanem a népességcsökkenéssel együtt járó öregedést az igen alacsony termékenység és a magas halandóság (ezen belül is főleg a korai halálozások nagy gyakorisága) együttesen generálják.ElöregedveE gondolatmenettel szemben felvethető az a kérdés, hogy érték-e, és ha igen, akkor miért és mennyiben érték egy ország lakosainak lélekszáma, korstruktúrája? Egyáltalán: az egymást váltó újabb és újabb nemzedékeknek feladata-e a népességszám megőrzése, gyarapítása? A kérdésekre nem egyszerű válaszolni, de tisztában kell lenni azzal, hogy a fogyó népesség a jövőbe vetett hit hiányát, a lakosság gyengülő életkedvét tükrözi. Valami ugyanis alapvetően megbomlott ott, ahol egy nép nemcsak értelmetlennek tartja utánpótlásának biztosítását, hanem beletörődik abba, hogy a népességszám csökkenésének üteme felgyorsult, illetve hogy ezzel párhuzamosan a népesség kor szerinti összetétele is mind idősebb és idősebb lesz.Arra a kérdésre, hogy meddig fogyhatunk, tudományosan megalapozott választ nemigen lehet adni. Azt viszont egyértelműen megfogalmazhatom, hogy ha továbbra is az 1956-ban megkezdett úton haladunk, akkor a legsúlyosabb népesedési katasztrófát – beláthatatlannak látszó következményeivel együtt – önmagunk idézzük elő. Azok közül a tényezők közül, amelyek ezt előidézhetik, hármat külön kiemelek:– Az élveszületések és a halálozások egyenlege 1981-től nemcsak negatív, hanem exponenciálisan növekszik. Vagyis a népességszám csökkenésének üteme felgyorsult, melynek következtében a népesség elöregedése is egyértelműbbé vált, s jelenleg megállíthatatlannak látszik.– A teljes termékenységi arány 2000-ben 1,3 alá került (1980: 1,92; 1990: 1,84; 1996: 1,46; 1999: 1,3), s amennyiben ez tartóssá válik, vagy ha még ennél is alacsonyabb lesz, akkor megszűnik a legalább egy gyermek általános vállalása, amely jelentős arányú akaratlagos gyermektelenség kialakulásának a kezdetét is jelentené.– A 35 és 64 év közötti férfiak tovább élési valószínűségei az elmúlt három évtizedben oly mértékben romlottak, hogy azok jelenleg rosszabbak, mint amilyenek az 1920-as évek végén voltak. A magas halálozási arány és a meghaltak kor szerinti összetétele alapján túlzás nélkül megállapítható, hogy igen pazarlóan bánunk az emberi élettel.Miért tartom fontosnak a hazai népesség jelenlegi lélekszámának megőrzését, a népesség elöregedésének megállítását?Azért, mert ha nem ezt teszszük, akkor a magyar társadalom legszélesebb értelemben felfogott működőképességének fenntartása hosszabb távon már nem biztosítható. Ehhez viszont nem csupán a tízmillió fő körüli népesség, hanem egy olyan korstruktúrájú népesség szükséges, amely történelmi léptékben mérve nemcsak ideig-óráig őrzi még történelmét, nyelvét, s biztosítja az ezeregyszáz éves kárpát-medencei kultúrájának folytonosságát, hanem mindazt, amit örökül kapott elődeitől, továbbfejlesztve adja át utódainak. A hosszabb távú jövőnk érdekében tehát meg kell értenünk és meg kell értetnünk, hazánk népességének ahhoz, hogy önmagába ne roskadjon, „fiatalodnia” kell. Az igazi probléma tehát elsősorban nem a lélekszám csökkenése, hanem a népesség elöregedése. Ez pedig nemcsak a fiatalok és az idősek össznépességen belüli arányát, hanem létszámát is jellegzetesen alakítja; azaz miközben a gyermekek és a fiatalkorúak száma csökken, aközben az időskorúaké nő. E folyamat következtében napjainkra oda jutottunk, hogy az össznépességen belül a 19 évesnél fiatalabbak viszonylagos súlya soha sem volt olyan kicsi, a hatvan éven felülieké pedig olyan nagy, mint amilyen jelenleg. Egy évtizeddel ezelőtt az össznépességen belül a gyermekkorúak aránya még 0,6 százalékkal meghaladta a 60 év felettieket. 2000-re azonban a hatvan éven felüliek aránya lett 2,6 százalékkal magasabb, mint a 15 éven aluliaké. (20,5, illetve 18,9 százalékról az évtized alatt az arány 17,1, illetve 19,7 százalékra módosult, miközben a népesség lélekszáma 10 millió 375 ezer főről 10 millió 44 ezerre esett.) Az össznépességen belül a 0–14 évesek aránya az 1870-es közel 37 százalékkal szemben ma már alig haladja meg a 17 százalékot. Hasonló tendenciát állapíthatunk meg akkor is, ha a népességszám alakulását vesszük alapul. Az ország népességének száma 1870-től 1990-ig 2,7-szeresére, a legfiatalabbaké 1,2-szeresére, a legidősebbeké pedig 7,2-szeresére nőtt.NőtöbbségA legfiatalabb és a legidősebb korcsoporthoz tartozók aránya alakulásának íve egy elöregedő társadalom képét mutatja, melyben folyamatosan nőtt az ezer férfira jutó nők száma. A növekmény 1870 és 1990 között 62 fő volt. A folyamat a 90-es években felgyorsult, s így 2000. január 1-jén ezer férfira már 1096 nő jutott. Napjainkhoz közeledve, különösen az idősebbek körében, felgyorsult az ezer férfira jutó nők száma. 1870-ben a hatvanévesek és annál idősebbek között még nem volt nőtöbblet, tíz évvel később azonban ezer férfira már 1042 nő jutott. 1949-ben 1270, 1990-ben 1489, 1999-ben pedig 1587 hasonló korú nő jutott. 1990-et követően az ország népességének és a legfiatalabb korosztályhoz tartozóknak a száma egyaránt csökkent, miközben a legidősebbek s az aktív munkát nem végzők aránya tovább növekedett. Az eltérő halandósági viszonyok, a válások gyakorisága és a házasságon kívüli együttélési formák általánosabbá válása következtében az inaktívak között mind több az egyedülálló nő, illetve egyre több az olyan „család”, amely generációkon keresztül csak női felnőttből áll. Ez pedig azt eredményezi, hogy rövid időn belül minden 60 év feletti férfira két nő fog jutni, hogy 40–59 évesek körében nőtöbbség lesz, hogy a 20–39 évesek között a férfi-nő arány ki fog egyenlítődni.A nők növekvő aránya alapján feltételezhető, hogy a nők a közeli jövőben a megváltozott és a népességen belül tovább változó súlyuknak megfelelő szerephez fognak jutni, azt azonban, hogy ez a változás milyen következményekkel fog járni, ma még nem sejtjük. Azt sem lehet előre látni, hogy a mind több és a mind hosszabb ideig magányosan élő nők meghatározóbbá váló szerepe következtében a társadalmi folyamatok hogyan alakulnak.Anélkül, hogy az eddig megfogalmazottakat megismételném, fel kell tennem azt a kérdést, hogy miért is gond az, ha a népesség elöregszik?Mindenekelőtt azért, mert a népesség elöregedésével csökken az újítókész fiatalok aránya, s ez gátolja az új ismeretek átvételét, alkalmazásának elterjesztését. Az új iránti igény háttérbe szorulása és ennek következményei a különböző döntési mechanizmusokat negatívan befolyásolják. Megerősödik a megszokott megoldásokhoz való ragaszkodás, a rövidebb perspektívában való gondolkodás. Az időskorúak arányának növekedése azonban nemcsak az új ismeretek iránti fogékonyságot, a kezdeményezőkészséget és a kreativitást, hanem a gyengülő életkedv az utánpótlás biztosításának belső szükséglete iránti felelősségérzetet is csökkenti. E folyamat részeként az elöregedett népesség egyre kevésbé látja értelmét, hogy utódokat neveljen, s mindinkább képtelenné is válik a kellő számú utód vállalására. S ezt a magatartást – mint mintát – a mind kisebb létszámú utódok is követik. A mind kevesebb gyermek vállalása következtében pedig fokozatosan leszűkül az a bázis, amely morális, szellemi és fizikai értelemben is képes az emberi közösség, a társadalom megújítására. Az elöregedő népességben nő a gondozásra szoruló, önmagukat már ellátni nem tudó emberek száma, aránya. Az önmagára maradt időskorúak kapcsolatainak beszűkülése, érzelmi izolálódása pedig azoknak az embereknek az arányát növeli, akik helyzetüket reménytelennek érzik, akik nem látnak maguk előtt perspektívát, és tehetetlenek.Gátolt fejlődésA népességszám csökkenésének megállítása és a mind kedvezőtlenebbé váló népesség-összetétel megváltoztatása nemcsak a nemzetbiztonsági, a morális és a nemzeti azonosságtudat szempontjából fontos, hanem az ország gazdasági teljesítőképessége biztosítása érdekében is. Szembe kell nézni ugyanis azzal a realitással, hogy a népességszám bizonyos szint alá süllyedése nemcsak megakasztja a további gazdasági fejlődést, hanem – mivel a nemzeti jövedelem mind nagyobb hányadát kell az inaktívvá váló időskorúakra fordítani – annak gátjává is válik. Az elöregedés ugyanis nemcsak a 19 év alattiak számát apasztja, hanem bizonyos idő után a munkaképes korúakét is. Ez pedig maga után vonja a nyugdíjat megtermelők hányada csökkenését. Az idősebbek, különösen a korban előrehaladottabbak közül mind kisebb hányad lesz képes a társadalmi munkamegosztásban való produktív részvételre, melynek következtében az aktívak-inaktívak aránya nemcsak megváltozik, hanem az inaktívak mind elviselhetetlenebbé váló túlsúlya alakul ki. Azaz: amennyiben a fiatalok össznépességen belüli aránya a továbbiakban is az eddigiekhez hasonló ütemben csökken, akkor az elkövetkező időszakok idős nemzedékeinek eltartási lehetősége már 2030 táján egyre aggályosabb lesz, pedig akkor még az aktívak-inaktívak aránya alig haladja meg az 1:3 arányt. Ez pedig nemcsak működőképtelenné teszi a kialakított nyugdíjrendszert, hanem – mivel az egészségügyi ellátórendszerek szolgáltatásait is mindinkább az időskorúak veszik igénybe – a gyermekek, a fiatal- és a középkorú felnőttek egészségének megőrzésére is mind kevesebb pénz fog jutni.Az időskorúak létszámának gyarapodása, a hazai népesség öregedése, az ország életfájának eltorzulása a továbbiakban is folytatódni fog. Ezek következményei pedig nehezen lesznek kiszámíthatók abban az esetben, ha az emberi életkor meghosszabbodása, az idős személyek térnyerése nem fog együtt járni a létszámában állandóan növekvő időscsoportok életkörülményeinek javulásával, illetve ha a társadalom mindennapi életébe történő beilleszkedésükre sem sikerül megoldást találni.