Mérhető-e a gyűlölet és az előítéletesség?

Magyarországon már az 1989–90-es rendszerváltozás előtt megindult a zsidóság történetéről, a judaizmusról, Izraelről és a holokausztról szóló könyvek áradata. Többnyire amerikai vagy izraeli szerzők munkáit hozzák ki, amelyek kritikai visszhangban a lehető legritkábban részesülnek. E művek többségére jellemző, hogy elfogultak, viszonylag kevés új ismeretet tartalmaznak, különösképpen a magyarság és a zsidóság viszonyáról, holott a hazai olvasókat mindenekelőtt ez érdekelné. Állíthatjuk, hogy a „zsidókérdésben” egyszerre állt elő a krónikus túlinformáltság és a vészes alulinformáltság.A legneuralgikusabb és a legtöbb tudatlanságtól övezett téma az antiszemitizmus. Egyenesen kimeríthetetlen tárháza a szinte valamennyi korosztály jeremiádáinak. Volt már alkalmam hosszasan hallgatni a zsidók és a velük azonosulók panaszáradatát, de azon nem zsidókét is, akiket az utóbbi évtizedekben – szerintük nyilvánvalóan tévesen – „leantiszemitáztak”. A sérelmek kimeríthetetlenek, mert a XX. század legnagyobb európai népirtásában gyökereznek. S e hihetetlen érzékenység jellemzője, hogy az antiszemitizmust, illetve az arra reagálást összekapcsolja a jelen problémáival, különös tekintettel a pártok politikai küzdelmeire és a média bírálatára. A probléma nyilvános tárgyalása virtuális zsidó identitással ruházza fel mindazokat, akik nem érzik ugyan magukat zsidónak, de azért elítélik az antiszemitizmust. Persze erről az ateistának és a hívőnek, a baloldalinak és a jobboldalinak egyaránt van érzelmektől átfűtött mondanivalója, a zsidóság hivatalos képviselőinek pedig már régen egyebük sincsen ennél az „üzenetnél”, hiszen egy olyan állami elismerésben és támogatásban részesülő szervezet élén álltak, amelynek egyetlen raison d’etre-je – ha ugyan van neki – a „védekezés az antiszemitizmus ellen”.A zsidók iránti gyűlöletet övező tömérdek irracionális motívum egyik legjellemzőbbike, hogy ha a hazai könyvpiacon megjelenik egy-egy, az antiszemitizmussal mint társadalmi és tömeglélektani jelenséggel tudományosan foglalkozó, a külföldi forrásokat felhasználó és a hazai tényeket feltáró könyv, arra a média ügyet sem vet, a „sajtómunkások” többsége érdektelenséget mutat. Nekik ugyanis a jelenlegi helyzet teljesen megfelel, ezért nem akarják tudatosítani, hogy a témának vannak szakemberei is, s az antiszemitizmussal másként is lehet foglalkozni, mint indulatoktól fűtve és mélységes tudatlansággal.A kevés számú tekintélyes szakemberek egyike Kovács András, aki 1997-ben jelentette meg a Cserépfalvi Kiadónál A különbség köztünk van című könyvét, amelynek alcíme pontosan elárulja, miről szól: Az antiszemitizmus és a fiatal elit. A könyvecske rögtön tudatja, hogy szerzője alapvetően „szinkron” szempontból dolgozta fel a témát, vagyis a rendszerváltozás utáni hazai helyzetet vizsgálja. Kovács András és munkatársai 1992 decemberében egyetemi és főiskolai hallgatókkal készítettek interjút, vidékiekkel és fővárosiakkal, 19 és 24 év közötti fiúkkal és lányokkal. Kérdőíveket töltöttek ki, amelyek azt tudakolták, hogy a fiatalok kiket tekintenek zsidóknak, és pontosan mi a véleményük róluk. Anélkül, hogy itt és most belemélyednének a figyelemre méltó eredmények ismertetésébe, mindenekelőtt két problémára hívnánk fel a figyelmet. Az egyik az antiszemitizmust mint világnézetet befolyásoló tényező képlékenysége, a másik pedig a zsidóság iránti érzések latenciája.Bár a kérdőívek számos ellenőrző kérdést tartalmaznak, és az előítéletességet Adorno nyomán koherens világnézetnek tekintve a többi kisebbségi iránti előítéletekre is kíváncsiak, értékelésükkor nem lehetett egyszerű megítélni, milyen kijelentések tolerálása árulkodik antiszemitizmusról és melyeké nem. Hasonlóan nehéz bizonyos, a zsidókkal összefüggésbe hozott sztereotípiákat értékelni. 1992 decemberében például a megkérdezettek körében uralkodó vélemény volt, hogy „a zsidók abban különböznek a magyaroktól, hogy sokkal precízebbek, összetartóbbak, sokkal kevésbé lusták, céltudatosabbak, műveltebbek, szorgalmasabbak, ravaszabbak, kötelességtudóbbak”. Igen ám, de mindebből miféle tanulságot lehet levonni? Hiszen még a legpozitívabb jelzők is visszájukra fordulhatnak, gyűlöletet gerjesztő motívumok lehetnek, ha szembeállítják a magyaroknak (illetve a nem zsidó többségnek) tulajdonított tulajdonságokkal. Az ugyanis az alapkérdés, hogy a zsidók a „mi csoport” egy jól körülhatárolható részeként jelenik-e meg a közvéleményben és az egyén világképében, vagy pedig mint az „ők csoport” része, mint idegen versenytárs.Ide kapcsolódik a latencia, a lappangás problémája, amit a legkomplexebb kérdőív szerkesztésével sem lehet teljesen kiszűrni. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy a megkérdezettek tisztában vannak a téma kényességével, illetve azzal, hogy a holokauszt után bizonyos szélsőséges antiszemita vélemények vállalhatatlanok, s eleve igyekeznek kitalálni, mit akarnak tőlük hallani. Még súlyosabb gond, hogy az előítéletesség, illetve az antiszemitizmus soha nem volt állandó erősségű és formájú, hiszen volt idő, amikor a gazdasági prosperitás és a társadalmi feszültségek enyhülése miatt szinte észrevehetetlenné vált, máskor viszont felszínre hozták a súlyos gazdasági és politikai válságok, és cáfolhatatlan igazságoknak tűntek olyan radikális antiszemita nézetek, amelyeket a többség alig egy évtizeddel ezelőtt – mint képtelenséget – elutasított.Vagyis az a megállapítás, hogy a „fiatal elit” tagjai körében többségben vannak a nem antiszemiták, a következő legnagyobb csoport az antiszemitizmusra hajlamosaké és az antiszemitáké, érzékelhető kisebbséget alkotnak továbbá a szélsőséges antiszemiták és a „permisszív nem antiszemiták”, önmagában meglehetősen keveset mond. A százalékos adatok akkor nyernek értelmet, ha a felméréseket rendszeresen megismétlik, s az eredményeket összefüggésbe hozzák a politikai és gazdasági helyzet alakulásával. Nem tagadható, hogy ezekre az időről időre megismételt felmérésekre szükség lenne ahhoz, hogy megbízható képet kapjunk arról, van-e alapja az olyasféle kijelentéseknek, mint az antiszemitizmus terjedőben, vagy épp ellenkezőleg, visszaszorulóban van.Kovács András úttörő munkát végez, kutatási eredményei alapvető fontosságúak. Úgy tűnik, mégsem kapja meg azt az elismerést és támogatást, ami megilletné azoktól a humán értelmiségiektől, akiket a felméréseiben „permisszív nem antiszemitaként” ír le. E zömmel humán végzettségű, filozófiailag művelt, véleményformáló csoport tagjai pontosan tudják, mit beszélnek a nyilvánosság előtt, s ezért a világért sem szaladna ki a szájukon, illetve a tolluk alól „politikailag inkorrekt”, antiszemita kijelentés. Ugyanakkor mint elvhű és befolyásos liberálisok, kiállnak amellett, hogy antiszemita nézetek hangoztatása emberi jog, még nálunk is, ahol a holokausztnak jóval több mint félmillió áldozata volt.Mi áll e „posztmodern permiszszivitás” hátterében? Szerény véleményem szerint a „permisszív nem antiszemitákat” az eredendő identitászavar mellett jól megfontolt érdekeik is vezérlik. Mindazok, akik azt hangoztatják, hogy bár ők nem antiszemiták, de a nyilvánosságot megfertőző antiszemitizmust nem lehet törvénnyel tiltani a mai Magyarországon, valójában a „zsidókérdés” tematizálását akarják privilegizálni. Mint hal a vízben, lubickolnak a rendszerváltozás után kialakult zavaros helyzetben, amit nem kis mértékig a baloldali média idézett elő, amikor időről időre úgy riogatott a gyűlölet véres fantomjával, hogy közben felháborodott kommentárokkal határolódott el a nyilvánosságra hozott, s ekként legitimált „gyűlöletbeszédtől”.„A különbség köztünk van” – állítja Kovács András. Kis könyve arra figyelmeztet, hogy lehet erről a témáról a tudomány legújabb eredményeit felhasználva kiegyensúlyozottan és higgadtan is írni.