Új érték a főfoglalkozású munka

Felértékelődött az utóbbi években a főfoglalkozású munkavégzés, és megtört a második gazdaságban végzett jövedelemkiegészítő tevékenység korábban kimagasló súlya – derül ki a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) múlt évi őszi adatfelvételén alapuló, nemrég közzétett 1999–2000. évi életmód-időmérleg vizsgálatából.Az elemzés rávilágít: 1986-hoz képest tavaly valamennyi munkajellegű tevékenység csökkent. S bár a lakosságra jellemző munkacentrikus életforma a kilencvenes évtized végére is fennmaradt, jellemzője és tartalma nem ugyanaz, mint egy évtizeddel korábban. Az előző több mint tíz évben végbement társadalmi-gazdasági átalakulás nyomán megváltozott a magyar lakosság időfelhasználása – olvasható ki a KSH vizsgálatából.A KSH azt a prognózist igazolja, amely szerint a rendszerváltozással megkezdődő átalakulási folyamat újrarendezi az életmód meghatározó tényezőit. A strukturális változások alapjaiban befolyásolják a kereső-termelő tevékenységet, a háztartás és a család ellátásával kapcsolatos teendőket, valamint a szabadidős tevékenységeket – jelentős eltéréseket mutatva a korábbi, a rendszerváltozást megelőző évekhez képest. A különbségek a társadalmi időalap szinte valamennyi metszetében fellelhetők, leginkább azonban a munka világában szembeötlők. 1999-ben – 1986-hoz képest – valamennyi munkajellegű tevékenység csökkent, a korábbinak csupán a 86 százaléka. A magyarázat kézenfekvő: a strukturális változások a nyolcvanas évek közepe óta, különösen a kilencvenes években következtek be, s ez nagymértékben befolyásolta a kereső-termelő munkát. A gazdasági szerkezet átalakult, tért hódított a magánszektor, jelentős változások következtek be a 15–74 éves korú népesség gazdasági aktivitásában, nem utolsósorban pedig megjelent a munkanélküliség. De nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy a vizsgált időszakban a munkaerőforrásként szóba jöhető népesség három százalékkal csökkent. E körülmények együttes hatására 1986 óta négyötödére apadt a kereső-termelő munkára fordított társadalmi időalap.A globális tendencián belül a munkaidőalap egyes szegmenseiben azonban eltérő mértékű volt a visszaesés. Jellemző, hogy míg a főfoglalkozású munka tömege csupán egy tizeddel mérséklődött, a jövedelemkiegészítő tevékenység mennyisége a felét sem érte el a korábbinak. A második gazdaságban végzett jövedelemkiegészítő munka az öszszes kereső munkán belül látványosan mérséklődött – 1999-re mindössze 13 százalékot tett ki –, ugyanakkor a versenyképesebbé váló formális gazdaság egyre nagyobb teret kapott. Mindez magával hozott egyfajta életformaváltást is, amely jelentősen eltér a késő kádári korszak „géemkás” világának jellemzőitől. A piacosodó gazdasági formációban ezzel szemben háttérbe szorult a második gazdaság, s immár a főmunkaidőben vállalt munka válik értékké. A munkacentrikus életforma azonban többnyire a kilencvenes évtized végére is fennmaradt, de iránya megváltozott. A piaci viszonyokra jellemzően a főfoglalkozású munka felé mozdult el, ilyenképpen ennek felértékelődését eredményezte. Alapvető változás tapasztalható ugyanakkor a gyenge munkaerő-piaci pozícióban lévő csoportoknál, esetükben ugyanis a piaci verseny erős szelekciós tényezőnek bizonyult, s munkához jutásuk lehetősége beszűkült.A tények tehát arra utalnak, hogy Magyarországon az utóbbi évtizedekben tért hódító jövedelemkiegészítő munka erőteljesen visszaszorult, jelzi ezt, hogy míg a foglalkoztatott férfiak 1986-ban – napi átlagban – 91, a nők 47 percet, addig 1999-ben a férfiak 50, a nők pedig 22 percet töltöttek ilyen jellegű tevékenységgel. Változatlan maradt viszont e jövedelemszerzési forma belső összetétele, vagyis az ilyen jellegű tevékenységek 84 százalékát – a férfiak körében – korábban és most is a mezőgazdaságban végezték. Ez azt jelenti, hogy továbbra is az agrárium biztosítja a kiegészítő jövedelem megszerzésének legszélesebb terét. Bár a közvélekedés szerint a magánszektor térhódítása hatással volt a foglalkoztatottak keresőmunkájára is, az adatok azt mutatják, hogy a főfoglalkozású munkára fordított idő esetében – a férfiak körében – a munkahely tulajdoni jellege nem tekinthető differenciáló tényezőnek. Más a helyzet viszont a nők körében: esetükben a főfoglalkozású munkaidő kevesebb, ha állami intézményben, s több, ha magánszektorban dolgoznak. Feltehető azonban, hogy itt sem alapvetően szektorális, hanem inkább a nők ágazati megoszlásában rejlő sajátosságok magyarázzák e tendenciát. De egyéb fontos mozzanat is figyelmet érdemel a nők viszonylatában, nevezetesen: a vegyes tulajdonú vállalatoknál foglalkoztatottak munkaideje – napi átlagban – nyolc perccel hosszabb az e kategóriába tartozó férfiakénál.Az értelmiségiek körében még inkább karakterisztikus a gyengébbik nem súlya a kereső-termelő tevékenységben: ugyanis a férfiak körében mintegy tíz százalékkal csökkent, viszont a nőknél hat százalékkal nőtt a jövedelemtermelő tevékenységgel töltött idő. A főfoglalkozású munkára fordított idő a férfiaknál gyakorlatilag változatlan maradt, a nőknél pedig tizenegy százalékos növekedést mutat. A jövedelemtermelő munka társadalmi jellemzői tehát azt tükrözik, hogy a nőknél növekedett az ilyen tevékenységre fordított idő, aminek következtében – e téren – csökkentek a nemek közötti különbségek.Más megközelítésben: miközben a férfiak terhei csökkentek, a nőké növekedtek, noha e tendencia mögött nem annyira az egyéni döntések sorozata, mint inkább a munkaerőpiac sajátos mozgása és hatása húzódik meg. Az időadatok ugyanakkor alátámasztják azt a vélekedést is, amely szerint növekszik a vezetők leterheltsége, viszont nem igazolják azt a feltevést, hogy az iparos és a kereskedőréteg terhei kimagaslóan növekednének. A vizsgálat azt bizonyítja, hogy a vállalkozók jövedelemtermelésre fordított ideje közelít a közepesen leterhelt munkásrétegekéhez, noha feltételezhető, hogy a vállalkozók szabadidős tevékenységét átszövi a munkával kapcsolatos ügyek intézése.