A fogyasztói társadalom alkonya?

Mint az ökológia egyes kérdéseivel hivatásszerűen foglalkozó oktató, mindig érdeklődéssel olvasom azokat a cikkeket, amelyek a környezeti és társadalmi változások összefüggéseivel foglalkoznak. Néhány gondolatot – illetve ellenvéleményt – szeretnék megfogalmazni a Magyar Nemzet hasábjain megjelent, Végh László (A gazdasági visszaesés réme fenyeget, 2000. január 16.), Erdélyi Gábor (Újratermeljük a saját válságunkat, 2001. január 19.) és Kuchen Zoltán (Globális, manipulált fogyasztói szokások, 2001. január 31.) által írtak kapcsán.Bár abban egyetértek Végh Lászlóval, hogy a jelen korban, azaz a második és harmadik évezred határán álló emberiség komoly kihívások előtt s valós problémáktól (például környezeti katasztrófák, ismétlődő olajválságok) körülvetten áll, de kifejezetten pesszimista végkövetkeztetésével (a fogyasztói társadalom nem sokkal éli túl a most kezdődő évtizedet) semmiképpen sem. Nem igaz az a megállapítása sem – Nyugat-Európára, az USA-ra, Ausztráliára semmiképpen nem –, hogy az élet minősége fokozatosan romlik, lévén az embereknek egyre többet kell dolgozniuk, a hajsza fokozódik, a rohanás életformává válik, s az agyonhajszolt, kifáradt emberek nem tudják élvezni azokat a javakat, amelyeket felhalmoztak. Ez a megállapítás ugyan részben igaz a szegényebb, úgynevezett fejlődő országokra, de a fogyasztói társadalmat nem az egy-két ezer dollár/fő/év GDP-vel rendelkező országokban szokás keresni. Mondjuk finn, dán, francia, angol, kanadai egyetemi tanár ismerőseim példáját, környezetét, életvitelét véve alapul bátran állítom, hogy úgy élnek jólétben, hogy egyáltalán nem túlterheltek, messze nem agyonhajszoltak. S természetesen ők is látják azokat a problémákat (ökológiai krízis, energetikai gondok, információrobbanás, globalizáció, uniformizálódó oktatás stb.), amelyeket meg kell, s a műszaki-tudományos ismeretek felhasználásával meg is lehet oldani. Figyelembe véve persze bolygónk kevésbé fejlett régióinak igényeit, elvárásait, lehetőségeit is. Röviden fogalmazva: én nem gondolom úgy, hogy gazdasági visszaesés réme fenyeget, még akkor sem, ha az úgynevezett fosszilis energiahordozók (például kőolaj) forrása előbb-utóbb kimerül.Ez utóbbi témakör már átvezet az Erdélyi Gábor által is felvetett problémákhoz. Erdélyi úgy véli, hogy hamarosan ki fogunk szállni az autóból, hiszen néhány évtized múlva egyszerűen elfogy a kőolaj a lábunk alól. Nos, én nem így gondolom. Azt persze – a jelenlegi rendkívül felgyorsult műszaki fejlődés mellett – nem könnyű megjósolni, hogy évtizedek múlva hogyan alakul, hogyan módosul a közlekedés, hiszen minél távolabbi extrapolációt kívánunk, annál nagyobb a tévedés valószínűsége. Az viszont teljesen nyilvánvaló, hogy már ma is megvannak azok a műszaki-technológiai megoldások (szintetikus benzin, hidrogénüzemű autó, nagy fajlagos teljesítményű akkumulátorok, elektromosenergia-termelés nem fosszilis energiahordozókból stb.), amelyek felhasználásával ezeken a problémákon a „sustainable environment”, azaz fenntartható környezet biztosításával a józanul gondolkodó emberiség úrrá lehet.Kuchen Zoltánnak a valóban érdekes, s az úgynevezett globális felmelegedés kérdéskörét nagyobb időmértékű, földtani gondolkodásmóddal vizsgáló cikkéhez három ellenvetésem van. Az első – mint környezetvédelmi szakmérnök – az, hogy a környezetvédelem szóhasználat szerintem nagyon is helyes. Nyilvánvalóan nem azonos, hanem szűkebb fogalom, mint a környezetgazdálkodás. A második. Kuchen azt írja, hogy „ne ragadjunk le az aktuálpolitikai zöldek színvonalán”, majd hozzáfűzi, hogy „a további részleteket néhány millió év múlva megtudjuk”. Nos, sajnos egyedi létünk nagyon is szűk időbeli korlátai miatt bizony gyakran a konkrét problémák megoldására kell koncentrálnunk, azaz a stratégiát apró taktikai lépésekre kell bontani. Így sem nekünk, sem gyermekeinknek, unokáinknak nem lesz arra lehetőségünk, hogy évmilliók múlva értékeljünk bizonyos globális szintű folyamatokat. És ehhez is kapcsolódóan a harmadik ellenvetés az, hogy nekünk itt és most kell aktív környezetvédő (ha úgy tetszik, környezetgazdálkodó) politikát folytatni a feltárt ökológiai kölcsönhatások s a rendelkezésre álló műszaki megoldások függvényében. Nem gondolom tehát, hogy önmagában az urbánus életforma, a fogyasztói társadalom lenne kártékony. Meggyőződésem, hogy a homo sapiens képes lesz környezetbarát módon élni, azaz úgy, hogy a jövő nemzedékeinek egészséges és emberi élethez méltó környezetet fog biztosítani.A jövő társadalmának alakításakor azonban – ebben valószínűleg egyetértenek velem az említett cikkek írói is – érdemes elgondolkodni azon, amit Szentgyörgyi Albert a következőképp fogalmazott meg: „A boldogság titka nem az, hogy többet szerezzünk, hanem az, hogy örüljünk annak, amink van, s kitöltsük életünk üres kereteit ahelyett, hogy azokat tovább tágítanánk”.A szerző egyetemi tanár