A pluralizmus tündöklése és bukása Oroszországban

Kutyából nem lesz szalonna, gondoltam szomorúan egy esztendeje, amikor a keleti despoták utódlási szokásai szerint, bizánci ünnepélyességgel államelnöknek kijelölt Vlagyimir Putyin első intézkedéseit figyeltem. Ma, az elnök több mint egyesztendei regnálása után sem vélem másként. A népi bölcsesség, ha nem helyettesítheti is a történelmi-politológiai elemzést, sajnos igaznak bizonyult.Egyrészt mert a múltat – a nyugati demokráciák, a pluralista társadalmak alapjainak aláásásán, a szocialistának nevezett forradalom exportálásán dolgozó KGB-s felderítő több évtizedes múltját, a beidegződéseket, az értékpreferenciákat – a Kreml új ura akkor sem tudná „végképp eltörölni”, ha akarná. Mondjuk a reformok, a megújulás jegyében. Netán bűntudattól és felelősségérzettől vezérelve. De Putyin ezt nem is akarja: meg se próbálta cinikusan reformkommunistának vagy – ami még ízléstelenebb lett volna – „reformkágébésnek” mutatni magát.Az egy esztendővel korábbi aggály mindazonáltal időközben vészterhes valósággá vált. Igaz, ez aligha bírja jobb belátásra azokat, akik – talán nem is annyira szent együgyűségből, mint inkább a posztszovjet térségben meghonosodott, sajátosan pragmatikus „damaszkuszi út” tendenciózus dicséretének szándékától vezetve – tavaly ilyenkor Magyarországon is „nyugatos” és „reformer” politikusként ünnepelték Borisz Jelcin utódát. „Az erős állam” putyini jelszaváról azóta tudjuk, hogy ezen az elnök az erős hadsereget és a fegyveres testületek, főleg a KGB-utódszervezetek hozzá feltétlenül hű vezetőinek politikai szerepvállalását, valamint a Kreml kritikusaival való – főleg hagyományos KGB-s eszközökkel végrehajtott – leszámolást érti. Vlagyimir Putyin simulékony „piárszövegek” mögé rejtett, azokkal gyakran éppen ellentétes, valóságos szándéka nyomán egymás után sorjáznak a rendeletek, amelyeknek köszönhetően Oroszország számos tekintetben már ma is autoriter állam. Sőt ha a három hatalmi ág egymáshoz viszonyított helyzetét, a negyedik hatalmi ágnak tekintett sajtó és vele a szólásszabadság állapotát vagy a választott tisztségviselők helyébe lépő politikai kinevezettek számának szaporodását nézzük, akkor bizony meg kell értenünk azokat az oroszokat, akiknek keserű prognózisa szerint a pluralizmus legújabb kori kísérletének kudarca után hazájuk ijesztő gyorsasággal halad a totális állam valamiféle XXI. századi, „posztmodern” változata felé.Ezt jelzik a legutóbbi napok moszkvai hírei is. Egyebek mellett az, hogy február 15-én az alsóház, az állami duma elé terjesztik a föderáció jogalanyait alkotó 89 régió berendezkedéséről és működéséről szóló törvény módosítását. Ennek értelmében ezeket a jövőben nem a helyi polgárok által választott, hanem a Putyin elnök által kijelölt kormányzó irányítja majd. Sőt az államfő a már megválasztott kormányzókat is elbocsáthatja. A törvénymódosítás nyilvánvaló módon az állampolgári akarat törvényen kívül helyezését és többé-kevésbé az önkormányzatiság végét is jelenti az óriási kiterjedésű, társadalmi, gazdasági, etnikai és kulturális szempontból felmérhetetlenül sokféle országban. Külön szimptomatikus a szovjet korszak gátlástalan ideológiai természetű hazugságait idéző, a magyar olvasó számára alig érzékelhető, szemérmetlen cinizmus, amellyel a régiókról szóló törvény módosítását benyújtó képviselő a moszkvai Szevodnyja című lapban megindokolta a javaslatot. „Az alkotmányban semmiféle utalás nincs arra, hogy a regionális vezetőket választani kellene... – mondta, hozzátéve: – Nem tudok róla, hogy Oroszországban ilyen magas tisztségeket valaha is választás útján töltöttek volna be. Nálunk a cár nevezte ki a kormányzókat...”Történik pedig mindez alig néhány hónappal azután, hogy Putyin elnök bevezette az alkotmányban nem szereplő „elnöki politikai megbízotti” intézményt, és néhány bizalmi emberét, többnyire a hadsereg meg a volt KGB tábornokait állította a katonai körzetek határaival lényegében megegyező új földrajzi-adminisztratív képződmények, a szövetségi körzetek élére, a választott helyi tisztségviselők fölé – azzal, hogy egyedül a Kremlnek tartoznak beszámolási kötelezettséggel.Ha most valakinek Gogol Revizora jut az eszébe, jó helyen keresi az analógiát. A hatalmi hierarchiának és a vezetési mentalitásnak ezt az anakronisztikus változatát azonban a XXI. században sem az orosz, sem a szovjet történelmi hagyományok nem indokolhatják. Amiként a moszkvai gazdasági-tulajdonjogi vitákban immár rendszeresen bevetett fekete sapkás rohamosztagosok által rendezett, látványos leszámolásokat, a független sajtóorgánumok elleni razziákat, újságírók kihallgatását, zaklatását. Vagyis a szovjet korszakban az élet mindennapos részévé vált megfélemlítés még alig feledett módszereit.Az egyszemélyi vezetésre épülő, centralizált, autoriter állam vészesen gyors visszarendezkedésének másik riasztó jele, hogy Vlagyimir Usztyinov orosz főügyész – akinek állásfoglalása, munkája útmutatás az ország negyvenezer ügyészségi alkalmazottjának – Putyin uralomra jutása óta az imént idézett képviselőnél semmivel sem kisebb szemérmetlenséggel részt vesz a Kreml egyre gyakoribb leszámolásaiban Putyin elnök bírálóival, valós, sőt vélt politikai ellenfeleivel. Igaz, Usztyinov főügyészt nem lehet cinizmussal vádolni. Ő halálosan komolyan gondolja, hogy a kézi vezérlés az élet természetes rendje. Ha nem a saját szememmel látom a tévéközvetítést, soha nem hittem volna el, hogy ez igaz lehet: a Sztálin-korszak militarista igazságszolgáltatási hagyományait idéző egyenruhába – sikkes, aranysujtásos enciánkék öltönybe – bújtatott ügyészek közé látogató Putyin elnöknek Usztyinov főügyész könnyekkel a szemében, remegő hangon köszönte meg, hogy társaival együtt az ő áldásos uralma alatt munkálkodhat.De van itt ennél nagyobb baj is. Usztyinov, akinek kinevezése óta pánikszerűen menekülnek az orosz ügyészi testületből a bírói ág függetlensége mellett elkötelezett jogászok, a politikai leszámolásban való részvételen és a szervilizmuson kívül a korrumpálhatóságot is az élet természetes rendjének tartja. A napokban újra, felháborodottan utasította el az immár egyedüli független moszkvai tévécsatornaként számon tartott NTV igazgatója, a sztárriporter Jevgenyij Kiszeljov állítását, miszerint ő a „független” ügyészség első embereként nem fogadhatott volna el ajándékba egy 400 ezer dollárt, vagyis 120 millió forintot érő moszkvai lakást Pavel Borogyintól, a Kreml gazdasági ügyeinek irányítójától. Sőt a főügyész szerint az állami alapból ingyen a tulajdonába került lakás utáni harminchárom százalékos adó befizetését sem jogos számon kérni rajta, mert azt az ügyészség vele együtt lakáshoz juttatott négy másik vezetőjétől sem kérték.Az pedig merő véletlen, hogy ő, a főügyész – ezek után – megszüntette az ügyészségi vizsgálatot Pavel Borogyin ellen, akit Svájcban többek között azzal vádolnak, hogy huszonötmillió dollárnyi, kétes eredetű kenőpénzt fogadott el a Kreml felújítási munkálataiban részt vevő, Svájcban bejegyzett Mabetex cégtől. Borogyin, mint ismeretes, jelenleg szégyenszemre egy New York-i börtönben ül, ahol a svájci kiadatási kérelem elbírálását várja. Az Argumenti fakti című moszkvai lap legfrissebb számában Usztyinov főügyész kijelentette: munkatársai a Kreml felújításával kapcsolatos, több milliárd dolláros ügylet valamennyi számláját megvizsgálták, és a lehető legnagyobb rendben találták. Nem tudom, mennyire érzékelhető, hogy ez is a szovjet korszak jellegzetes stílusa: a beosztásod feljogosít, hogy akkorát hazudj, amekkorát nem szégyellsz. A gyarmati népek felszabadításáról, a kiváló hazai terméseredményekről, a szocialista tábor megbonthatatlan egységéről, netán a birodalom falán támadt első repedéseken a világ négy tája felé menekülő szovjet népek testvéri közösségéről.A politikai leszámolásokban részt vevő ügyészség, az újra ártatlan asszonyok és gyerekek életét követelő csecsenföldi „terroristaellenes hadművelet”, a Kreml bírálatáról lemondani hajlandó „oligarchák” politikai kinevezéssel, főleg mentelmi jogot biztosító kormányzói tisztséggel jutalmazása, a Putyint kritizáló pénz- és médiamágnások lehetetlenné tétele – nos, ez a hatalmi technológia elég anakronisztikus egy olyan országban, amely atomnagyhatalomként, energiahordozók exportőreként még csak úgy, puszta megszokásból is különleges elbánásra tart igényt a világban. A moszkvai forgatókönyv képtelensége, a „meztelen a király” helyzet fonáksága különösen feltűnő a korábbi szatellitállamok politikai-erkölcsi védőgyűrűje nélkül, de még az egykori belső gyarmatbirodalom nyugati régióiban létrejött államok eltérő útjának fényében is. Amikor a globalizálódó világban az orwelli Egyes Szám iránti, demonstratív odaadás látványos mechanizmusai révén működő, viharosan újracentralizálódó orosz társadalomban utóvédharcukat vívják a Jelcin-korszak talán legfontosabb eredménye, a sajtószabadság hívei.