„Megbékéltek a halálban”

Budapest ostromáról a legutóbbi években több könyv és számtalan cikk jelent meg. Mind arról tanúskodik, hogy a magyar főváros keményen ellenállt a szovjet áradatnak. Pestet 1945. január 18-án foglalta el a Vörös Hadsereg. A legádázabb küzdelem Budáért folyt, amely február 11-én, a Várból történt kitöréskor érte el csúcspontját.A Várból kitörő alakulatok létszáma német adatok szerint 12 ezer német katona, magyarokkal együtt 16 ezer fő lehetett. Hihetetlen veszteségek árán keresztülverekedték magukat a Margit körút–Széll Kálmán térre támaszkodó, erős szovjet vonalon, és mintegy 5-6 ezer fő reggelre kijutott a budai hegyekbe. A hóval borított hegyvidéken fegyverrel, lőszerrel megpakolt, hetek óta harcban álló, kialvatlan és kiéhezett katonák 30 km-t gyalogoltak erdei ösvényeken, hogy eljussanak a saját erőikhez. Legtöbbjük teljesen kimerült, sorsával mit sem törődve lefeküdt a fáradtságtól. Őket elfogták, nem tudtak eljutni a Zsámbék–Szomornál lévő német vonalakig. Ezt a helyzetet ismerte föl a nagy harci tapasztalatokkal rendelkező Helmuth Wolff őrnagy, aki többek között a Debrecen–Kaba környéki páncélos csata éjszakai harcaiban tűnt ki rátermettségével, bátorságával. A birtokomban lévő, háború után megküldött kitörési vázlata szerint ő a Vérmező–Kékgolyó út vonalában, a Szabadság-hegy alsó lankáit követve haladt, kihagyva a 3-400 méter magas hegyeket, és Budakeszit még a kitörés éjjelén délről megkerülve kijutott csapatával a Telki környéki erdőkbe. Itt rejtőzve megvárták a következő éjszakát és 13-án hajnalban mintegy 600 fővel áttörték az orosz külső gyűrűt, majd Zsámbék–Szomor határában elérték a németeket. Rajtuk kívül még szétszóródott csoportok, magányos katonák is eljutottak a német vonalakig, mintegy 180-an. Sokan bujdostak a kitöréskor, illetve az azt követő napokban a fővárosban. Ezeket is beleszámítva mintegy 1000 fő menekült meg a biztos haláltól, jobbik esetben a fogságtól.Beszéltem olyan egykori német katonával, aki keletre tört ki. Meghúzva magát, a harcok elcsendesedése után, civil ruhában, még az előző év nyarán az Alföldön megismert családhoz kéredzkedett be, s pár hónapot kivárva, kissé magyarul is megtanulva hazatért Németországba. Az oroszok harc közben nem kegyelmeztek a sebesülteknek, de a nőket és a civileket sem kímélték. T. A. ápoló nővért, miután belső-ázsiai katonák közül vagy 15-en meggyalázták, lovakkal széttépették. Perbál határában egy magyar főhadnagyot, pár német katonát, és a helyszínen meggyalázott két német ápolónőt karóba húztak, akik szörnyű kínhalált szenvedtek. A rémtett helyét ma egy táblával ellátott, kihegyezett karó jelzi.Mi lett a többiekkel? Elfogadva a 12 ezer fős német harci létszámot és az eredetileg 30 ezer főből álló, a kitöréskor már 4 ezer fősre fogyatkozott magyar alakulatot – beleértve a hősiesen küzdő egyetemi rohamzászlóaljat, a pár száz civilt, valamint a könnyű sebesülteket – az összlétszámuk 17 500-18 500 főre tehető. A fővárosban körülzárt magyar csapatok erős fogyatkozását azzal lehet magyarázni, hogy már a pesti oldalon sokan fogságba estek, hősi halált haltak, vagy a civil lakosság körében fölszívódtak.A kitörés első perceiben-óráiban estek el a legtöbben. Mintegy ötezren a mai Moszkva tér–Margit körút térségében, és az innen kivezető utakon. Másnap és a következő napokban a még élő sebesülteket, elfogottakat agyonlőtték. Sokan menekültek a fedett Ördög-árkon át, de legtöbbjük – maga a német főparancsnok, Pfeffer–Wildenbruch is – fogságba esett a Bolyai Akadémiánál. A magyar katonák egy része, és a szerencsésebb német katonák kis hányada orosz fogságba került. Őket Sóskúton gyűjtötték össze, majd Solt-Tetétlenre és a bajai fogolytáborba kísérték. A Bajáról Vaskútra vezető halálúton, a később épült épületek alatt is jó 5000 magyar és német katona alussza örök álmát, erre emlékeztet az ott látható nagy kereszt.A budai erdőkben elfogott németeket és sok magyar katonát a helyszínen, vagy a kihallgatásukat követően – fittyet hányva a genfi nemzetközi egyezményekre – agyonlőtték. Sokukat kegyetlenül megkínozták. Létszámuk háromezerre tehető. A Vár pincéiben, kazamatáiban maradt 12 ezer főnyi sebesült sorsa még borzasztóbb. Werner Hübner törzsorvos említi, hogy a zsúfoltság, a hideg, a leírhatatlan bűz, a gyógyszer- és kötszerhiány fokozta a szalmazsákokon, vagy a puszta földön fetrengő sebesültek kínjait.1945. február 13-án, amikor a Várhegy elesett, elkezdődött a pokol. A pincékbe berontó szovjet katonák rögtön elvitték az áramot szolgáltató aggregátort. A sötétben pislákoló gyertyáktól tűz ütött ki. Pánik keletkezett. Többen törött végtagokkal, fél lábbal igyekeztek a szabadba menekülni, ahol a hidegben megfagytak. Egyesek szerint a „felszabadítók” lángszórócsapást mértek a kazamaták bejárataira és kézigránátokat dobáltak be. Erich Klein, egykori páncélos százados hozzám írt levelében részletesen leírja az ott történteket. A tűztől úgy sikerült többedmagával megmenekülnie, hogy a helyiség tűzoldali vasajtaját még idejében be tudták zárni, majd a felizzott ajtót vizeletükkel próbálták hűteni, a tűz továbbterjedését megakadályozandó. Közben az ajtó másik oldalán iszonyatos jajgatás, halálhörgés, imádkozás volt hallható. Klein azon kevesek közé tartozott, akik megmenekültek a poklok poklából. Levelében említi, hogy a szovjet katonák között is voltak, akik emberségesen viselkedtek, Így Rakitjen orosz őrnagy sokat segített a szerencsétlen sebesülteken. Pár évvel ezelőtt Budapesten jártakor Seifert Günther altiszt társaságában fölkerestük az egykori Honvédelmi Minisztérium félig megmaradt, romos épületét. A főbejárat díszes kovácsoltvas kapuján át videofelvételt készített, és könnyes szemmel mondta: „ezekben az épületekben és pincékben 3000 sebesült bajtársam halt szörnyű tűzhalált, vagy fulladt meg.” Néhány hete jártam a volt HM épületében, mely jelenleg is zárt terület. Már megkezdték a felújítást, leverték az erősen kormos vakolatokat, de a főbejáratnál lévő két torzó kormos alakja még ma is árulkodik a nagy tűzről.Jó 25 éve egy neves történészt kérdeztem a füstben megfulladt, elégett sebesültek földi maradványainak további sorsáról. Röviden azt a választ kaptam, hogy ezeket a harcok után kihordták a szabad területekre, és tankokkal átgázolva rajtuk a csonttörmeléket a Vérmezőn, a Gellért-hegy oldalában földelték el. Budán és a környező hegyekben a jeltelen sírok felkutatásán már 20 éve dolgozunk magyar és német részről egyaránt. Sajnos a németek több esetben elkövették azt a hibát, hogy a temetőkben nyugvók tömegsírjait tárták föl először, aminek az a magyarázata, hogy nem kellett olyan sokat keresgélni, mint az erdei, utak menti jeltelen sírokat. Így gyors eredményt tudtak fölmutatni, viszonylag kis anyagi ráfordítás mellett. Viszont a kevésbé forgalmas helyeken lévő sírokat a fosztogatók rendre földúlták, azonosító jelek, kitüntetések után kutatva, így az elesettek azonosítása szinte lehetetlenné vált.A hadisírok keresését és közös temetők létrehozását magyar részről intenzívebben kéne folytatni, mert nemcsak a Don-kanyarban és az ottani fogolytáborokban haltak meg, hanem megközelítően annyian haltak hősi halált a Kárpátok előterében, és Magyarország területén, sőt Nyugaton is. A mai Magyarországon összesen 17 magyar– német közös katonai temető létesült, amelyek megvalósításában elévülhetetlen érdemeket szerzett a nemrég nyugállományba vonult Erdős László ezredes. E temetőkben a hősök napján megemlékező ünnepségeket, koszorúzásokat tartanak. Miért nem lehet a budai Várban elesettekről – nem úgy mint eddig: nagy általánosságban – megemlékezni? Ne feledjük a bitburgi német katonai temetőt, ahol főleg német SS-katonák nyugszanak, és annak idején Ronald Reagan amerikai elnök Kohl kancellárral közösen koszorúzott. Madridtól 20 km-re van az Elesettek völgye (Valle de los Caidos), a majd egymillió áldozattal járó spanyol polgárháború mindkét oldalán harcolt katonák hősi temetője és temploma. Fölötte a dombon a megbékélést hirdető óriási kereszttel. Az emlékhelyen ez olvasható: „Ellenségek voltak a harcban, megbékéltek a halálban.”