Ötvenhatról, és a bocsánatkérésről

Változnak az idők és mi...? Mi az, amit ki kell húzni keserves múltunk emlékeit őrző csomagunkból, mielőtt nem egészen megfontolva ráborítanánk a fátylat egy esetleges bocsánatkérés hatására, amiben – egyébként – nem hiszek. Mindenekelőtt el kell mondanom – még ha bármily nagyszerűnek tartom az írást és tartalmát (MN, 2001. február 5.) –, az egészhez nem szólnék hozzá, ha nem egy régi nagyon kedves, nagyon szeretett és nagyra becsült sorstársam-barátom szólított volna meg így: mit szól ehhez a Pofosz, vagyis miért nem jelentett be „tiltakozást” azért, mert Nagy Sándor lett az MSZP frakcióvezetője, s mert Horn Gyulát a mi miniszterelnökünk felkérte „jószolgálati utazó nagykövetnek”.Hm! Magyarázattal tartozom. Elsősorban feléd, Pista, de jó érzés tudni, hogy más is olvassa. Jól tudom, hogy jót akarsz, leírt gondolataid, elképzeléseid és azok megvalósulása jó, nagyon jó lenne, nemcsak nemzetébresztő és „összeborulást” jelentő valóságos csoda, hanem a világ felé is precedens. Hanem egyszerre megjelent a képernyőn az általad említett frakcióvezető pártelnöke, ő hihetetlen könnyed eleganciával (de hisz mondták is, hogy a legnépszerűbb politikus) kioktatta Orbán Viktort, kormányával egyetemben, Téged, engem, minket s egyetlen pillanat alatt felébredt bennem a nagykoalíció réme. S hogy ez a rém nyugodni se hagyjon, mintha megbeszélték volna, a következő vágásban már „főpolgármester urunk” „még elegánsabb szóhadviselését” produkálta, piszokul hatásos fogsora mutogatásával, mint egy igazi vadnyugati playboy... Végleg felébresztett.Pista! Te valóban ezekkel..., és ezektől akarsz bocsánatkérést? Hisz harapnak..., ugyanúgy, mint tegnap, mint akkor. És még nem is szóltam a múltról, pedig az is számít ma még, ... hisz bárhova lépsz, hallod a kiáltást, a gyerekekét, a „háborús bűnös”-ökét, az ártatlan szerencsétlenekét, még a kommunistákét is hallod, még a zsidó gyerekekét is hallod, akik hazajöttek Auschwitzból, ezek a nem válogatós bitangok meg fára feszítették őket is. Hu!!! Nem is tudtam, hogy ezek a képek ma is ennyire bennem vannak, fojtogatnak! Látod Pista, ez az! Megint mondhatnám latinul „ha nem szóltál volna...” (nem Te, Ők a képernyőn, szinte naponta és szüntelenül), talán tudnánk felejteni. Ám ők egyre csak erősödnek, ha kell, tiltakoznak, „nem vagyunk jogutódok”, mert nem vállalják a vérfolyamot, vállalják viszont a gazdasági hagyatékot. Te talán érted ezt? Szerintem senki nem érti, ők sem, csak ..., csak így kell ezt adagolni cseppenként.Tudod még ennél is... van... – mi az, ami még ennél is érthetetlenebb? Először az, hogy mi nyakas magyarok nem tudunk a hagyatékon felülemelkedni. Mi nem tudjuk könnyen, egyszerűen felejteni azt az annyiszor elátkozott múltat. Náluk meg egy táborban ülnek – harcolnak – haverkodnak a meggyilkolt apa fia, meg a gyilkos apa fia, s halálra ítélt társam együtt ébredt – élt és szervezkedett volt hóhéraival. Vajon miért ez az iszonyú különbség?S nagy kérdés, ezek után is mi vagyunk a rosszak? A gonoszok? Nekünk kell végül is elnézést kérni? Te is így gondolod talán? Hisz eddig tényekről alig beszéltem, s máris millió felkiáltójel... Vigyázzunk! Korai a Te elképzelésed. Megbocsáthatatlan bűn lenne, felelőtlenség és a jog sárbatiprása. Igen! Remélem, valóban jogállamban élünk, akkor pedig előbb a törvények betartásával kell ítélkezni a bűnösök felett, hogy az a Te általad említett nyolcszázezer – remélem, igen nagy többséggel – becsületes párttag is megnyugodhasson, mert valóban „a parancsuralmi rendszer egyetlen pártjában tudott csak érvényesülni és családját eltartani” –, ahogy mondod. Csakhogy ma még ők is szégyenkeznek, hisz a kérdés nincs megoldva – számukra sincs nyugalom, hát még nekünk!?Szerinted miért van az, hogy a vicc nívójára komponált mai bírósági tárgyalásokon elfelejtenek egy, a mi időnkben mindenkire alkalmazott „valamit”? Így szólt: ...Ezért halálra ítélem, és a közügyektől tíz évre eltiltom. Ne kacagj! Valóban így szólt, még ha ostobán hangzik is. Vagy: ...ezért öt évre ítélem és a közügyek gyakorlásától tíz évre eltiltom. Úgy érzem, meg kell magyarázni, mit jelentett ez a valóságban, mert sokan az egyszerűbb emberek közül még el sem képzelik! Nos, olvassák csak. Letöltötte valaki az ítéletét, szabadult. Tíz évig nem vehetett részt a közügyekben, útlevelet nem kaphatott, nem szavazhatott, nem választhatott képviselőt. Nem mintha nagy szerencsétlenség lett volna számunkra, mégis említésre méltó. Volt ennél rosszabb is. Például (ám hogy ne tévedjek, a magam esetét mondom el): jogerős halálos ítéletemet (még öten voltunk hasonlók ’56 után) kegyelemből életfogytiglanra változtatták. Ez a kegyelmes életfogytiglan 1962 után 20 évet jelentett. 1963-ban szabadultam, az amnesztiával, gondoltam (...tuk), minden rendben. Csakhogy a tízéves közügyektől való eltiltás érvényessége akkor kezdődött, mikor a húsz év letelt, pedig – mint említettem – amnesztia volt.Vagyis, 1957-ben fogtak el, 1977-ben lejárt a húsz év, a közügyektől való eltiltás 1987-ben járt le, nem szavazhattam addig (no nem káromkodtam miatta), de az útlevél, meg a munkahelyen a megkülönböztetés, meg egyebek. Igen, ez már valami, gyakorolták is bőven, jól emlékszem, 1947 óta. Pistám, Te tudtad ezt? Ezt is belevetted gondolataidba, mikor megírtad igazán nagyszerű cikkedet, amely némi kiegészítésekkel valóban kiváló „ajánlás” lehet a nemzet számára!? Vonatkozhatna most rájuk is legalább ez a megoldás, s talán minden probléma megoldódna. Lehetne ez a kiegészítés. Ugye megérted, hogy a Pofosz tagjai bármennyire visszafogták magukat, s nem jelentettünk be tiltakozást egy felkérés kapcsán, mégis tudunk – éppen napjaink „történései” alapján – kiegészítő javaslatot tenni, ha netán bocsánatkéréssel fordulnak felénk, a „megbántottak” felé. Nos, a javaslat mellé megkísérlem felsorolni, kik a megbántottak, nem árt, ha a fiatalok is megtudják, mi történt e hazában, miről szeretnének elfeledkezni nagy hangon tiltakozó „kritikusaink”.Íme, kiktől kellene bocsánatot kérniök. Attól a sok zsidó családtól, vagy csak egyéntől, akiknek a szabólegény ÁVH-ja sok-sok forintért, vagy éppen vagyonáért útlevelet adott a szabad világba, hogy élve megmeneküljön a kommunista pokolból. Attól a sok-sok kommunistától, „hozzátartozótól”, akinek hozzátartozóját kivégezték, majd díszsírhelyre temették, aztán forintosították megalázó módszereikkel. Azoktól a sokaktól, akiket 1945 után futószalagon végeztek ki. Azoktól a nagyon sokaktól, akiket 1945 után mindenféle ürüggyel bebörtönöztek, internáltak, meghurcoltak, ütöttek-vertek. Azon tízezrektől, akiket a dicsőséges hadsereg felkért krumplit pucolni, s csak évek múltán engedett haza a feneketlen nagy hazából. Akiket a szovjet hatóságokkal ítéltettek el, s a Gulágokról alig pár ezren jöttek haza. S vegyük hozzá még a kint haltak hozzátartozóit. Ma sok szó esik róluk. Nem is szólva a hadifoglyokról. Az 1951–56-os MUSZ-osokról. Azokról a kitelepítettekről, akiknek a háza, lakása, vagyona kellett az új hatalomnak. Máig elintézetlen a rengeteg durvaság. Jaj! Az ’56-osok, a gyerekmártírok, meg akik siratják az ország miniszterelnökét és minden társát, a felejthetetleneket.És még ’56 után is börtön, a megkülönböztetés! S amit még kihagytam, mert szégyen! Elég! Ne tovább. Ma is hallani a kiáltást. Mint ahogy az is szégyen, hogy felelősségre vonás nélkül, minden átmenet nélkül akarnak a kapitalizmust legvadabban gyűlölőkből a mindent elfelejteni szándékozó harcos, de újgazdag nagytőkés szocialisták lenni. S vajon a média, a hatalmas, a kíméletlen erő mit szólna, ha valóban szóba jönne ez a lehetetlen elképzelés. Mit szólnának a beteg gondolkodású, sokszor a nemzeti érdekek ellen is tollat ragadó figurák, akik a szabadosságot, a szabadságot sajátos ideológiájukkal ajánlják vagy ostorozzák, minősítik, akik hovatovább elvárják, hogy lélegzetvételt is engedélyükkel vegyen a társadalom. Eljutottunk oda, hogy mára azt is megkövetelhetik, mit hogyan fogadjunk el, s mit kell elítélnünk. Igen! A diktatúrát ma a sajtó gyakorolja, a félelmet gyömöszöli beléd szüntelen, kioktat és felszeletel észrevétlenül, de biztos, hogy bocsánatot soha nem kér.Te meg a gyűlöletkeltőktől, a szélsőjobbozó-nácizó publicisták elől egy bocsánatkéréssel gondolod elszívni az őket éltető mérges levegőt. Inkább ahogy mondod: „nincs szükség itt rájuk.” Nagyon idevág két tőlük „kapott” régebbi jó példa, 1947-ben – emlékszem, darabokra törték a Holnap című lap nyomdáját, betiltották a lapot, de emlékszem a közelmúltra is, kérdezd csak meg Bencsik Andrást, mi történt a Demokratával...Náluk ez volt a megoldás tegnap, s ezt gyakorolják ma is, szakadatlanul. Na elég, Pistám! Messze röpítettél, mégis azt mondom, nagyszerű lenne a gondolat, ha „valamit legalább” ők is megértenének belőle, s tennének is érte. Hogy „ne vágyálmaink szemüvegén kelljen szemlélnünk a bennünket körülvevő világot”. Így írtad. Le kell győznünk őket, végleg le kell győzni őket! Isten Veled és velünk.