Üzleti helyett nemzeti energiapolitika szükséges

Szól a „villanyárkoncert”: tudósítások és fizetett hirdetések sajnáltatják az áramszolgáltatókat, akik „boszszankodnak”, fenyegetőznek, sőt nem is fizetik ki a megemelt viszonteladói árat a Magyar Villamos Műveknek (MVM). Arról sajnos alig esik szó, hogy a lakosság terhei ismét növekedtek, de legalább kisebb mértékben, mint a korábbi években. Nekik nincs módjuk a fizetés megtagadására, mert „kikapcsolják” őket. Ezt csak a jogállamiságra előszeretettel hivatkozó áramszolgáltatók, az „ászok” tehetik meg. Kortörténeti dokumentumnak is tekinthető a Magyar Nemzet 2001. január 17-i számában megjelent hirdetés fényképe, amelyen a tiltakozó „ászok” vezetői között ott vannak azok a privatizátorok is, akik a villamosenergia-ipart külföldi kézbe adták.Vajon indokolt-e az „ászok” „kartellszerű” fellépése? Milyen tanulságai vannak a műfelháborodásnak? Az események a nagy nyilvánosság elé kerültek, és ez módot ad arra, hogy az áremelések valódi okait elemezzük, s bizonyítsuk az energiapolitikai irányváltás szükségességét. Tudni kell, hogy az erőművek termelői áron adják el a „nagykereskedő” MVM-nek a villanyt. Az MVM már árréssel növelt viszonteladói – nagykereskedői – áron adja azt tovább az ászoknak. Az MVM árrése az alaphálózati szállítási és rendszerirányítási költségeket viseli.A fogyasztói villanyár és az MVM-nek fizetett nagykereskedelmi ár különbsége az ászok árrése, ennek kell fedeznie e társaságok költségeit és nyereségét. A lakossági fogyasztói villanyárnak ma már csak 47 százaléka a termelési ár, egy százaléka az MVM és 52 százaléka az ászok árrése. A villany árát tehát alapvetően az elismert erőműi termelési és az „ászok” elosztási költségei határozzák meg.A lakossági nappali villanyár a privatizáció, 1996 óta kilowattóránként 10,3 forintról 21 forintra emelkedett, ami a lakosságnak kereken százmilliárd forint többletkiadást jelentett. A Horn-kormány alatt 52 százalékos, a jelenlegi kormány idején 35 százalékos volt a villanyáremelés. Ez jelentősen hozzájárult a lakásrezsiválsághoz, amelynek következtében ma 300 ezer család bármikor kilakoltatható. Ideje volt lassítani ezt a folyamatot, ezért a kormány 1999-től jelentősen csökkentette az áremelés mértékét: tavaly 5,9 százalékkal, idén hat százalékkal kell többet fizetni az áramért. Sajnálatos azonban, hogy a szociális jellegű háromtömbös lakossági tarifa 1999. évi megszüntetése következtében az évi 600 kilowattóránál kevesebbet fogyasztók villanyszámlája azóta nagyobb mértékben, 56 százalékkal emelkedett, miközben a legtöbbet fogyasztó – vélhetőleg jobb módú – polgároké „csak” 11 százalékkal.ÁrképletMiért kellett ilyen mértékben árat emelni? A választ a privatizáció elemzése adja meg. A villany ára a rendszer struktúrája mellett a tulajdonviszonyoktól is függ. A privát tulajdonosok érdeke a maximális profit, a közösségi (állami) tulajdonos a legkisebb költség elvét érvényesíti. 1995-ben a privatizáció érdekében a Horn-kormány olyan ármegállapítási rendszert vezetett be, amely a külföldi befektetőknek (a mai tulajdonosoknak) az érdekeit szolgálta; nem is bírálták az „ászok”. A sorozatos áremelések alapja a múlt év végéig érvényben lévő „árképlet” volt. A képlet elismerte a termelők és a szolgáltatók indokolt költségeit, ezen felül nyolcszázalékos tőkearányos nyereséget garantált, és figyelembe vette a bázisévi inflációt, amivel szinte beprogramozta azt a rendszerbe.A drasztikus áremelések csak úgy voltak valamennyire mérsékelhetők, hogy a rendszeren belül jelentős keresztfinanszírozást hajtottak végre – a hazai tulajdonban maradt társaságok kárára...Ennek a folyamatnak a mai napig az az egyik fő jellemzője, hogy a külföldi tulajdonosoknak tett áremelési ígéretek teljesítését az árszínvonal emelése mellett a hazai tulajdonban maradt – elsősorban a paksi – termelés alacsony ára és az MVM árrésének csökkentése finanszírozta. Arról nem is szólva, hogy az idehaza mindenre indokként szolgáló európai uniós irányelvek leginkább éppen ezt a fajta keresztfinanszírozást tiltják.Jellegzetes példa a Horn-kormány idejéből az 1997. január elsejei áremelés, amikor a fogyasztói villanyár 24,9 százalékkal emelkedett, ezen belül a termelői ár 15 százalékkal, az MVM árrése 18 százalékkal, az „ászok” árrése pedig 41 százalékkal (!). Az idei áremelésnél ugyanezek az arányok a lakossági tarifánál: a termelői ár 19 százalékkal, a viszonteladói ár 12 százalékkal, a fogyasztói ár hat százalékkal növekedett.Privatizációs örvényEzáltal az MVM árrése 71 százalékkal csökkent, az „ászoké” pedig csak egy százalékkal növekedett, vagyis most ismét az MVM Rt. került hátrányosabb helyzetbe. Érdemes megjegyezni, hogy például a Budapesti Elektromos Művek Rt. és az Észak-magyarországi Áramszolgáltató Rt. közös tulajdonosa, a német RWE AG arról nem beszél, hogy az ugyancsak a tulajdonukban lévő Mátrai Erőmű Rt. termelőienergia-ára januártól 13 százalékkal emelkedett. Mit szólnának, ha emiatt az MVM sem fizetne a Mátrai Erőműnek?Mint láttuk, a privatizáció nyerteseinek profitját – a lakosságot sújtó áremelések mellett – az MVM Rt. és leányvállalatai folyamatos vagyonvesztése finanszírozta. 1999-ben már csaknem ötvenmilliárd forintos alaptőke-leszállítást kellett végrehajtani az MVM Rt.-ben. Ez a folyamat egy olyan privatizációs örvény, amely a nemzeti tulajdon folyamatos gyengítése mellett annak teljes elvesztését készíti elő. Nemrég tárgyalta az ÁPV Rt. azt az előterjesztést, amely szerint 47 milliárd forint azonnali újabb pénzügyi injekcióra lenne szüksége az MVM-nek a vagyonvesztés megállítására.Most januárban nem történt más, mint az árképzési rendszer kismértékű módosítása, szerencsére nem a teljes liberalizálás jegyében, mivel a villamosenergia-törvényt a múlt évben levették a parlament napirendjéről. Ha ezt a liberális törvénytervezetet a parlament elfogadta volna, most már nem lenne miről beszélni. A tervezet ugyanis – szemben a hatályos törvénynyel – nem tartalmazta a legkisebb költségű villamosenergia-szolgáltatásra vonatkozó alapelvet. A költségek 2000. évi ismételt felmérésével mérsékelték az áramszolgáltatók profitját. A profitot a tőke helyett a szükséges eszközértékre vetítik, 12 éves leírást és a sokat emlegetett európai színvonaltól még messze elmaradó, 8,5 százalékos hálózati veszteséget vettek figyelembe. A jövőben nem ismerik el az áramlopás miatti „veszteségeket” sem, mint ahogyan a dolgozók fizetésébe sem építik be a vagyon elleni bűncselekmények miatti károkat.Az „ászok” jövedelme a privatizáció óta nagymértékben nőtt. A társasági beszámolók adatai szerint a tőkére vetített kimutatott nyereség 1999-re – a Dédász és az ÉMÁSZ kivételével – nyolc százalék fölé emelkedett, az említett két társaságnál „csak” hat-hét százalék volt. Az „ászok” nyeresége az 1997–1999. évi időszakban kereken 73 milliárd volt, ami 14 milliárddal haladta meg a nyolcszázalékos „normatív” nyereséget.Az árszolgáltatói árrés mintegy 170 milliárd forint, az energiahivatal szakértői szerint 2000-ben az áramszolgáltatóknak 30 milliárd forint körül lesz az eredményük. A szabályozás változatlansága mellett az „ászok” 2001-re a saját tőkére vetítve 13-15 százalékos, 35-40 milliárdos nyereséggel számoltak. Az új árképlet szerint most ez 13-14 milliárd forinttal csökken – de még így is nyolc százalékot meghaladó profithoz jutnak!Erről szólt Orbán Viktor miniszterelnök is a közelmúltban, megállapítva, hogy amikor óriási osztalékok voltak az energiapiacon, akkor azt nem osztották szét az emberek között, hanem eltették; most kevesebb az osztalék. Vagyis szemben a híresztelésekkel, most jó dolog történt: a szolgáltatók profitérdekei mellett a szabályozó hatóság és a kormány már tekintettel volt a fogyasztók érdekeire is. A kormány a múlt év közepétől korlátozta a földgáz és a villany fogyasztóiár-emelését, ami csökkenti a szolgáltatók profitját, ezért a felháborodás és a sajtóhadjárat, amelyben úgy tesznek, mintha lehetne árat csökkenteni a profit csökkenése nélkül is.Rá kell mutatni a hisztériakeltés egyéb fontos elemeire is. Az „ászok” első „felháborodásukban” a rendeletet alkotó kormány ellen hangoltak. Majd a kormány elleni sikertelen Mol-perből tanulva taktikát változtattak, s közösen, a Magyar Áramszolgáltatók Egyesületén keresztül a nagykereskedő MVM ellen fordultak. Ők egyetértenek a kormány antiinflációs politikájával, azzal, hogy az áram fogyasztói ára csak hat százalékkal emelkedjék, de ne az ő rovásukra; az MVM adja olcsóbban nekik az áramot. Vagyis az ő profitjuk maradjon meg, azt fizesse meg az állami tulajdonú MVM, amely már eddig is vesztes volt.EllenségképEz a fajta ellenségképgyártás bevált taktikája a liberalizáció híveinek. Már régebben kinyilvánították, hogy „közüzemi nagykereskedőre nincsen szükség”. Most ismét előszeretettel emlegetik az MVM monopoljogait, elhallgatva, hogy a fogyasztók elsősorban nekik vannak kiszolgáltatva. Azt a piaci szereplőt igyekeznek gyengíteni, amelyik ma még az áremelés korlátozásának szinte utolsó piaci tényezője, amely most is az ország iránti felelősséggel viselkedik. A MVM gyengítése a privatizációs örvény további fenntartására irányul, hogy az az MVM-et is mielőbb elnyelje. Másrészről a villamos piac teljes liberalizálását szeretnék, hogy nagy nemzetközi monopóliumaik korlátlanul érvényesíthessék már kialakult pozícióelőnyüket, s a nemzetközi tranzit hasznát is ők szerezzék meg.Munkaadói minőségben az esedékes idei bérmegállapodás megkötését is halogatják az „ászok”. Azt állítják: a béremelésekről sem tudnak addig tárgyalni, amíg nem állapodnak meg az új árszabályozási rendszer módosításáról. Ez alapvető szereptévesztés! Hiszen az árszabályozási rendszer megalkotása és módosítása ma még, a törvény erejénél fogva, állami jog. Azt a látszatot igyekeznek kelteni, mintha a profitjuk csökkenése miatt nem tudnának bért emelni. Pedig a villamosenergia-ipar munkavállalóinak létszáma a privatizáció óta 26 százalékkal csökkent, miközben a bérek reálértéke csak „szinten maradt”. Az „ászoknál” 1997 óta felgyorsult a létszámcsökkentés. A lakossággal kapcsolatot tartó szervezeteket, a kirendeltségeket sok helyen megszüntették, emiatt a fogyasztók sokszor költséges utazásokra és telefonálásokra kényszerülnek.A dolgozói létszámot csaknem 3500 fővel, 22 százalékkal csökkentették, ugyanebben az időszakban az iparági teljes létszámmérséklés már „csak” 16 százalékos volt.A folyamatosan emelkedő áramdíjak nincsenek összhangban a szolgáltatás minőségével. A fogyasztók a kiszolgáltatottságot az áremeléseken túlmenően ma már a szolgáltatás romló minőségében is érzékelhetik. Az energiahivatal adatai szerint 1996 és 1999 között a háztartási fogyasztói panaszosok aránya 68 százalékról 87 százalékra emelkedett, ebből a jogos panaszok aránya 38 százalékról 52 százalékra. Hol vannak már a fogyasztóbarát szlogenek! Romlott az üzemzavar-elhárítás gyorsasága, ma már községekben üzemzavar esetén előfordulhat, hogy 24 óráig is szünetel a villanyszolgáltatás, ami korábban, amikor az állam volt a tulajdonos, elképzelhetetlen volt. Egyoldalú szerződésmódosítási akciók és fogyasztásnövelésre ösztönző reklámok tanúi lehetünk. A szolgáltatás romló minősége miatt az energiahivatal megbírságolt négy áramszolgáltatót. Nem változtat a tényeken, hogy a Gazdasági Minisztérium most új eljárásra kötelezte a hivatalt.A megtévesztő taktika része a tőzsdére való hivatkozás is. Az árszabályozás miatt romló gazdasági helyzetükre hivatkozva az „ászok” megkongatták a vészharangot, „profit warningot” tettek közzé. Erre a tőzsde csak átmeneti árfolyamcsökkenéssel reagált, az „ászok” ugyanis továbbra is nyereségesek maradnak.Kaliforniai drámaVéletlen egybeesés, hogy az „ászkoncerttel” egy időben játszódik a kaliforniai liberalizációs dráma, amely a szabad villamosáram-piac kudarcának tanúbizonysága. A kaliforniai fogyasztók a liberalizált piac miatti viszontagságokért méltán bosszankodhatnak. Persze már elhangzott az ismerős mondat is, hogy ez nálunk nem következhet be, mert más a helyzet. Ebben azonban ne reménykedjünk, csak akkor, ha letérünk a megkezdett liberalizációs útról, amit az úgynevezett üzleti energiapolitika tartalmaz.Kaliforniában 1996-ban, éppen abban az évben liberalizálták a villamosáram-piacot, amelyikben az EU árampiaci irányelvei is hatályba léptek. Arra kötelezték a szolgáltatókat, hogy adják el erőműveiket, és megtiltották a határidős (hosszú távú) áramvásárlási szerződések megkötését. Megszűnt a hosszú távú (rendszerszintű) kapacitástervezés, aminek következtében elmaradtak az erőműépítések, és az átviteli hálózat sem bővült. Ugyanakkor fenntartották a kisfogyasztói hatósági árszabást. A gazdaság négy-öt százalékos növekedése felemésztette a rendszer kapacitásfeleslegeit, a korábbi kínálati piac keresleti piaccá vált, hiány és ellátási zavarok következtek be. A szövetséges államok elzárkóztak a segítségnyújtástól. A termelők érvényesíteni tudták monopolhelyzetüket: a kereslet a termelői árakat felverte, az áramszolgáltatók csődbe mentek.A kaliforniai kormányzó felvetette az ismételt államosítást, a törvényhozás alsóháza pedig már elfogadta azt a törvényjavaslatot, amely lehetővé teszi, hogy az állam közvetítőként – kvázi nagykereskedőként – részt vehessen a piac szabályozásában. Hosszú lejáratú szerződések révén elfogadható áron vásároljon áramot, és ő adja tovább az ottani „ászoknak” vagy fogyasztóknak. Mindez ismerős lehet a Magyar Nemzet olvasóinak, hiszen a mi rendszerünk is ilyen, csak az állami közvetítő szerepét nálunk az MVM látja el. Azt a rendszert akarják nálunk „szétliberalizálni”, amelyet most Kaliforniában kénytelenek visszaállítani.A kaliforniaihoz hasonló válságos helyzet mindenütt kialakulhat, ahol az árampiacot teljes egészében felszabadítják, és az állam kivonul az ágazatból. Egyes brüsszeli törekvések előrevetítik annak lehetőségét, hogy öt-tíz éven belül az európai rendszerekben, így hazánkban is hasonló gondok adódhatnak. Ma már a szakirodalom is tárgyalja a szabályozott és a liberalizált piac ármechanizmusának tulajdonságait és kockázatait. Bizonyított, hogy a szabályozott piacon a fogyasztói átlagárat az összes termelő átlagos költsége határozza meg. A liberalizálás éppen azt a szabályozást iktatja ki, amely a távlati-operatív egyensúlyt teremti meg a kereslet és a kínálat között. Az árakat nem önmagában a verseny, hanem a liberalizált piacon is a mindenkori kereslet-kínálat egyensúlya alakítja. Az árak spontán hatások miatt jelentősen ingadoznak, s nyomás érvényesül a kereslet által még igényelt legdrágább termelő árának elismerésére. Ebből adódóan a versenypiaci árak elméletileg is tartós