A Széchenyi-terv és akiknek nem kell

A nyolcvanas évek derekán, a fejlett világ felé teljesebb nyitást közvetlenül megelőző időszakban tekintélyes magyar szerzők tollából sorra jelentek meg elemzések arról, hogy hazánk hol áll a nemzetek sorában, és melyek lehetnek a közeli és távoli jövő perspektívái. Ekkor vált széles körben ismertté az országoknak a gazdagságra, a lehetőségekre, a civilizáció magas fokára utaló centrális, illetve az ezeket nélkülöző félperiferiális és a periferiális országokra való felosztása. A besorolás azt a reménytelenséget sugallta a félperiferiális (ide sorolták hazánkat is) és a periferiális országok számára, hogy igen hosszú évtizedek szükségesek ahhoz, hogy magasabb osztályba léphessenek. A történelem számos példát produkált arra vonatkozóan, hogy a civilizációs elmaradottságot egyes nagyra törő politikusok több-kevesebb türelmetlenséggel próbálták kezelni: igen sokszor vér és pusztulás, újabb évszázados visszaesés volt az ár.Ekkoriban főként a történelem visszahúzó erejét jelölték meg az elemzők az elmaradottság okaként. Néhány nyugat-európai példa (Finnország, Írország), továbbá néhány ázsiai ország példája azt mutatta, hogy ez a megközelítés nem teljesen helytálló. Az egy „politikai klubba” tartozásnak mint egyik legfőbb magyarázatnak azonban csak a legbátrabbak adtak helyt. Eszerint ha az országok egy politikai klubba tartoznak, olyan országok klubjába, ahol a versenyen, az egyéni kezdeményezésen alapuló piacgazdaság, illetve a többpárti demokrácia természetes húzó ereje átsugárzik a klub valamennyi országára, lehetséges a történelmi lemaradás belátható időn belüli leküzdése, és igen rövid idő alatt már a fejlődés gyümölcsei is leszüretelhetők.A nyolcvanas évek végi nagy átalakulások a világpolitikai térképen, a piacgazdaság és a többpárti demokrácia győzelme az egypárti, a diktatúra különböző fokozatait produkáló rendszerek felett új történelmi esélyt adott a fejlett országok politikai klubjához való csatlakozáshoz. Kelet-Közép-Európa néhány országa élt (élhetett) a lehetőséggel, és a klubváltás első lépései megtörténtek. Ezek a lépések megalapozzák a továbbiakat, de természetesen nem automatikusan. Nagyon is tudatos, körültekintően megválasztott lépésekre van szükség, amelyek úgy hatnak, hogy az egyének, csoportok érdekeltsége, alkotó ereje szabadon érvényesülhessen, ezek kibontakozásához megteremtődhessenek a feltételek. A rendszerváltozás utáni két kormány az e követelményeknek való megfelelés lényegi alapjait teremtette meg akkor, amikor a társadalmi átalakulás bonyolult, sorsfordító és katartikus feladatait oldotta meg. A dolog természetéből adódóan rendkívüli nehézségekkel, de talán nagyjában és egészében sikerrel, mint ahogy ezt objektív források is megállapítják.A közel egy éve meghirdetett Széchenyi-terv vállalkozott az előbb említett harmonizáló szerepből adódó – nem neoliberális elveken alapuló – további lépések megtételére: a szabad verseny kibontakoztatására, ugyanakkor a versenyképes gazdasági környezetnek az állam felelőssége melletti biztosítására. A globalizáció korszakában, az új kihívásoknak megfelelően az állam úgy kívánja előmozdítani a versenyképesség növekedését, hogy segíti, ösztönzi a nemzetgazdaságokat, a régiókat, az egyes vállalkozókat, hogy a helyi és globális hálózatokhoz kapcsolódjanak. (Új fogalommal kell tehát megismerkednünk, a „hálózati gazdasággal”, bár a mindennapokban a bevásárlóközpontok révén már naponta találkozunk gyakorlati megjelenítésével.) Úgy hozta vissza az állami szerepvállalást a gazdaságba, hogy mindenre kiterjedő, gyámkodó tervezést nem valósít meg, de a nemzetközi tendenciákra, továbbá azokra a nemzetgazdasági részterületekre koncentrál, amelyek kihatása, szorzóhatása meghatározó (autópálya-építés, innováció, lakásfejlesztés, gyógyturizmus-fejlesztés, beszállítói program, kis- és középvállalkozások, regionális fejlesztés). Ezt a súlypontképzést valósítja meg akkor is, amikor a népesség „húzó” rétegeinek szempontjaira koncentrál, abban a szilárd és nemzetközi tapasztalatokon is nyugvó meggyőződésben, hogy ezek ösztönző hatással, mintául szolgálnak a többiek számára.Különös figyelmet érdemelnek a Széchenyi-tervet indokló részek, amelyek az előzőkben vázolt, a nyolcvanas években Magyarországon is teret nyert politikai-társadalmi-közgazdasági eszmeáramlatokat is felidézően „stabilitást hozó, új, globális politikai rendről” beszélnek, és magas intellektuális szinten vezetik be, teszik közérthetővé a tervezett lépéseket, összességében a magyar New Dealt. Szólnak arról a történelmi lehetőségről, hogy Kelet-Közép-Európa egyes országai – civilizációs szintjüktől, a polgári értékrend kialakult színvonalától függően különböző mértékben és formában – számíthatnak a fejlett országokból (centrum) kiáramló tőkére, amely biztonságot, hasonló értékesülési lehetőséget vél felfedezni, miután a rendszerváltozás nyomán ezek az országok jegyet váltottak a centrumországok politikai klubjába.Ezen írás szerzője abban a szerencsés helyzetben van, hogy történelmi távlatból, bizonyos, a tervezés fejlődéséről szóló ismeretek birtokában alkothat véleményt a Széchenyi-tervről. Az objektivitás, az egyetértés és a szimpátia jegyében teheti ezt, miután négy évvel ezelőtti óhaját látja teljesülni, amelyről egyszer már írt cikket. Ebben már akkor sürgette azokat a kormányzati lépéseket, amelyek a bel- és külföldi gazdasági szereplőknek (potenciális szereplőknek) jelzik, mely területeken kíván az állam katalizáló, folyamatokat elindító szerepet vállalni, követve a világ fő gazdasági folyamatait is. Példaként idézte egyebek mellett az ír, a dél-koreai nemzeti tervezés fő mozzanatait.A gazdaságpolitikák árnyalatait nemzetközi példák alapján jól ismerők „helyre tudják tenni” a Széchenyi-tervet. Különbséget tudnak tenni az amerikai New Deal, az olasz Piano Verde, a Vanoni-terv, az éppen a mindent megtervezni akaró, az egyéni kezdeményezést végzetesen fékező, öszszességében kudarcra ítéltetett centrális tervezés vagy éppen annak enyhébb változata, a hatvanas évek végén kezdődött magyar „új mechanizmus” körülményei között folytatott tervezési gyakorlat és a kormány által meghirdetett Széchenyi-terv között.Ennek tükrében teljesen érthetetlen az ellenzék leminősítő jelzője a Széchenyi-tervvel kapcsolatosan. Mert mit kér számon az oppozíció a nemzeti fejlesztési terven? Elsősorban a teljeskörűség, a teljesebb átfogás, a terv egyes összetevői közötti konzisztencia hiányát. De éppen ez az, ahol drámaian tévednek. Ha mindent meg akarunk tervezni, akár csak koncepcionálisan is, akkor lényegében nem teszünk semmit, szétforgácsoljuk a figyelmet, az állami erőforrásokat, miután – többek között – nem tudunk elegendő magántőkét sem bevonni.A mezőgazdaság sem kapott helyet a Széchenyi-tervben – kifogásolja az ellenzék. Bármenynyire jók is az adottságaink a mezőgazdaságot illetően, az ágazat nem tartozik sehol sem a húzó ágazatok körébe még azokban az országokban sem, ahol egyébként magasan fejlett. De hiszen éppen amiatt fejlett, mert a húzó ágazatok helyzetbe hozták, gondolok itt az informatikai megoldásokkal is segített marketingre! Nem lehet kétséges, hogy a magyar mezőgazdaság a jelenlegi ötszázalékos GDP-hozzájárulás akár több mint kétszeresére is képes lenne, attól függetlenül, ha nem is sorolják be a húzó ágazatok körébe. E képesség kibontakozásához modernizációra van szükség, amelynek megalapozására remélhetőleg hamarosan sor kerül.Szükség volt a Széchenyi-tervre? Igen. Ilyen jellegű tervre volt szükség? Igen. Tehát olyan, sajátosan értelmezett tervre, amely láncreakciókat indít el, meghatározza a súlypontokat, amelyek húzzák maguk után a kapcsolódó alágazatokat, kezdeményezéseket. Olyan tervre, amelynek segítségével partnerül nyerhető meg a bel- és külföldi magántőke, egyrészről azzal, hogy társfinanszírozóként lép fel az állam, másrészről azzal, hogy világosan jelzi, minek ad elsőbbséget (prioritások). A szerves kapcsolatokat (konzisztenciákat) az egyes alágazatok, részterületek között a vállalkozások teremtik meg folyamatosan, fokozatosan és a legnagyobb hatékonysággal, miután ismerik, átgondolják a gyakorlati igényeket, lehetőségeket. Így például azok a vállalkozások, amelyek a kiemelten kezelt gyógyturizmus lehetőségeinek teljesebb kihasználása, új, előnyösebb marketingpozícióba helyezése céljából az ugyancsak kiemelt informatikát hívják segítségül, mintegy sajátos konzisztenciát teremtve a két kiemelt szféra között: azaz integrált informatikai rendszer (tartalomszolgáltató) létrehozására megpályázzák a Széchenyi-terv kutatás-fejlesztési alapjaiból nyerhető támogatásokat.