Az eutanázia, az emberi méltóság és a nagy dilemma

Nehéz és egyre inkább elnehezülő szívvel hallgattam az egyik jelenlegi alkotmánybíró vélekedését az eutanáziáról. Elképzelhetőnek tartja, hogy a társadalom elég érett már a kegyes halál törvényes előidézésének elfogadására. Egyébként is, mondja, „el kell dönteni, hogy mi a nagyobb érték, az élet vagy az emberi méltóság”.Az életet és az emberi méltóságot egymással szembefordítani és egymás ellen kijátszani jelentős visszalépésnek tűnik az emberi kultúrtörténelem egy már elért szintjétől. Ezt csak az teheti meg, aki sem az életet, sem az emberi méltóságot nem tartja definiálható valóságnak. Tudniillik egy alapszintű bölcseleti reflexióban már felsejlik e két fogalom szoros egybetartozása. Véleményem szerint e két fogalmat csak az játszhatja ki egymás ellen, aki az emberi méltóságot nem magával az élettel azonosítja, hanem az élet bizonyos felszínes jelenségeivel. Eszerint a gondolkodás szerint ugyanis az emberi méltóság mértéke az anyagi sikeresség, a külsőségeiben gazdag és a reklámok kritériumait megvalósító dekoratív megjelenés, a fiatal vagy legalábbis fiatalos életkor. Ezt a méltóságot azonban már meg sem közelíti az, aki sérült, fogyatékos, öreg, beteg, szegény. A kereszténység felismerése szerint az emberi méltóságot a bűn rontja le és nem az előrehaladott kor vagy a fogyatékos test. Ami megzavarja az emberi méltóságot, az alapvetően a lelket érinti és nem a testet. Igaz, a keresztény tanúságtevésben az is benne van, hogy a bűn is csak időlegesen, addig, amíg fennáll, rontja az emberi méltóságot.Az alagi római katolikus templomban elhelyeztük Prokop Péter közismert keresztútját. A hívők egy csoportja erős érzelmekkel fejezte ki fenntartását. Nem szép, mondták, s ezt elsősorban Jézusra értették, illetve a 8. stáció szereplőire..., önmagukra. Csakhogy Prokop Péter Izajás Jézusát festette meg, aki „nem volt sem szép, sem ékes, hogy szívesen nézzük őt, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra”. (Iz. 53,2–3.) Jézus nem a szépségével kívánt hatni. Az ő szépsége abban nyilvánult meg, ahogy lehajolt azokhoz, akik nem voltak szépek. Ma így mondanánk: A külsőségektől függetlenül, belső lényege szerint szemlélte az emberi méltóságot. Izajás másmilyennek festette meg a Messiást, mint amilyennek a hivatalos elvárás őt megrendelte. Jézus nem a hivatalos vonalon, hanem Izajás spirituális, univerzális vonalán jelent meg. A két várakozás közötti antagonisztikus feszültség szükségszerűen vezetett a kereszthalálhoz. Az Isten kereszthalála pedig az emberi méltóság gyökeres orvoslásához. Az életről és az emberi méltóságról a kereszténységnek olyan felismerése van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni az egyház és a társadalom szétválasztását követően sem.Így aztán problémának látom, ha ebben a kérdésben a jog akar állást foglalni egyedül és kizárólagosan, mert ez esetben a jog túl sokat képzel önmagáról. Az élet sokkal összetettebb és gazdagabb valóság, semhogy azt a jog képes legyen teljesen átlátni. A rómaiak is együtt szemlélték és külön-külön tisztelték a ius, a mos és a fas illetékességi területeit. A közelébe sem jutottak annak a szakbarbárságnak, hogy mindent a iusszal akarjanak szabályozni. Akár a filozófia, akár a jog, akár az etika, akár a vallás, ha mindent átfogó és kizárólagos akar lenni önmagában, akkor szükségszerűen egy behatárolt történelmi önkény kiszolgálójává válik. Az emberi élet és az emberi méltóság, mint fogalom, egyetemes történelmi kategória, s számos figyelmeztető jel int minket arra, hogy szabaduljunk meg attól az illúziótól, miszerint lineáris fejlődés mutatható ki az ember filozófiai értelmében, erkölcsi ítélőerejében vagy jogi érzékében. Megdöbbentőek az ezzel kapcsolatos XX. századi tapasztalatok.A vallások arra figyelmeztetnek, hogy az élet forrása Isten, s az képes az élet lényegéről értelmesen beszélni, aki harmóniába kerül Istennel. Bármi legyen egy jogász felfogása a vallásról, annak egyetemes történelmi jellegét kellő körültekintéssel kell szemlélnie. Az emberi méltóság nem csupán jogi, hanem történelmi kategória, sőt történelmet átívelő (természetjogi) kategória, ezért nem eshet áldozatául jogi birtokbavételnek, politikai és kereskedelmi érdekeknek.Az eutanáziához való jog szabad gyakorlásának igénye mögött a feltételen önrendelkezés jogának követelése sejlik. Ha úgy tetszik, a liberális eszmeiség ismét elérkezett egy kapuhoz, amit fel kell szakítania ahhoz, hogy az abszolút szabadság végre-valahára kifejthesse messianisztikus hatásait. Bár egyre inkább helytállónak látszik ez a megállapítás, hogy az abszolút szabadság rögeszméje tovább folytatja mélyrepülését, vagy ha úgy tetszik, újabb kísérleti lehetőséget követel az egyszer már meghaladott individuális természetjog szofista megélésére. Csakhogy ebbe a konok kísérletezgetési mániába lassan már belegebedünk. Lehet, hogy mégis igaza van Tertullianusnak, aki szerint mindazok, akik a kereszténységet – az ember eredendő krisztusi jellegét – támadják, azok magát az embert támadják? Hiszen a kereszténységet nem kitalálták, mégcsak nem is felfedezték, hanem Krisztus rámutatásának segítségével önmagukban felismerték az emberek, mint olyat, ami teljesen kibontja az emberi lényeget, az életet, vagyis az örök méltóságot. Történelmietlennek, felelőtlennek és anarchikusan emberellenesnek tűnik a kereszténységet oly mértékben támadni, mint ahogy az mostanság zajlik, mert ezzel az ember mintha önmagát támadná. Ha a tízparancsolat minden pontját kiforgatjuk, akkor az ember fordul ki teljesen önmagából. Ha valaki a Hegyi beszéd minden tételét kineveti, akkor ő maga válik alapvetően nevetségessé a történelem számára.A szabadságeszme egyik látszólagos problémája, hogy az önrendelkezés sohasem lehet abszolút, annak vagy a kiskorúság, vagy mások jogainak kötelező figyelembevétele szab erős határt. Jogszerűtlen, történelmietlen és értelemhiányos a betegnek megadni a feltétlen és abszolút önrendelkezési jogot az élet felett, az pedig egyenesen embertelen, ha valaki előidézni és felerősíteni igyekszik a betegben az eutanáziavágyat. Komoly, megfontolásra érdemes keresztény tapasztalat az, hogy a szeretet minden szenvedésre gyógyír. Az idős, illetve a beteg ember nem a szenvedés és a megalázott helyzet miatt kíván kilépni az életből, hanem azért, mert szenvedésében magára hagyták és megalázták. Amikor a beteg azt mondja, hogy nem akar tovább élni, akkor nem azt mondja, hogy nem akar tovább élni, hanem azt, hogy vádol minket, amiért ő nem fontos nekünk, amiért aláértékeltük, amiért nem szeretjük. El kell jutni a beteg mondatának igazi megértéséhez, gyógyítható lelki állapotának tényleges gyógyításához ahelyett, hogy sietve teljesíteni akarnánk eutanáziát kérő szavát, vagy netán valamiképpen még szorgalmaznánk is azt. S itt eljutottunk a legfélelmetesebb dilemmához. Nem múljuk-e felül a történelem minden eddigi embertelenségét, ha az egészségügyi intézményekben – az apácák lelkületének teljes kipusztítását követően – az odaadó élet és embertisztelet helyett egy, az eutanázia lehetőségére játszó moralitás alakul ki?A szerző római katolikus lelkész