Emléknapon innen, emléknapon túl

Értsük meg már őket: nem tehetik meg. Aki bocsánatot kér, elismeri bűnösségét. Ezzel megúszhatja sötét múltját büntetés/bűnhődés nélkül, de ez a tény éppenséggel nem jogosít fel arra, hogy – feltöltve az erkölcsi talárt – úgy áhítozzék továbbra is a hatalomra, mintha egyenjogú résztvevője lenne a politika életnek a tiszta múltúakkal, sőt az áldozataival. Leszerepelt, s ezt ő is tudja, hiszen bevallott. Mi következhet ebből az erkölcsi döntésből? Szembenézés önmagával: véres a kezem, elmondhatatlan lelki-szellemi-anyagi kárt okoztam a közösségnek, busás hasznot húzva támogattam a szovjet gyarmatosítást, muszkavezető voltam. Örülök, hogy magánemberként békében élhetek.Százezrek hajlandók elfeledkezni arról, hogy az élcsapat tagjai voltak, amely eleinte „különös emberek” gyülekezetének indult. Rákosi a fordulat évében nagy öntudattal jelentette ki, hogy mostantól kezdve (a totális hatalom birtokában) a kommunisták mindenért felelősek, ami ebben az országban történik. A kibúvásra ő mutatott leginkább példát, de ’56 nyarán, amikorra bölcs vezetésével a szocializmus diadalmas építése már másodszor jutott csődbe Magyarországon, nem kenhette többé másra a felelősséget: szovjet gazdái leváltották.Manapság egykori kommunisták megsértődnek, amikor áldozataik – s ebbe bőven beleszámítanak a magyarság milliói – „összemossák” a sztálinizmust a leninizmussal. Amit tanultak, boldogan elfelejtették! Lenin így írt Kautskynak: a szocialista állam csak a burzsoázia megsemmisítésére szolgáló gépezet. Mire Hitler hatalomra jutott Németországban, a Lenin alatt megszervezett gulágnak már egymilliónál is több áldozata volt. Az MDP egymilliós, meg az MSZMP nyolcszázezres tagságából hányan szolgálták azt az elnyomó gépezetet (ami ugyan mennyiben volt jobb a csendőrségnél?), s váltak „számszerűen meg nem állapítható gyilkosságban” ilyen vagy olyan résztvevővé? Aki pedig nem lett volna közvetlen beosztottja a proletárállam sokszorosan gyilkos elnyomógépezetének, azt „csak” az osztályharcban az „új osztály” (Gyilasz) vagy „új nemesség” (Németh László) tagjaként elnyert politikai, társadalmi, gazdasági stb. előnyeiről kellene számot adjon. Amint lépten-nyomon kiderül, az ő ellenségüket igenis helyes volt „adminisztratív úton” elintézni, becsukni, eltaposni, mert származásuk erre predesztinálta őket, és/vagy annak a magasztos elvnek a megvalósítását akadályozzák, amelyért akár egymillió erdélyi magyar élete sem volna túl nagy ár – ahogyan Nagy István erdélyi bolsevik mondta Illyésnek ’45-ben.Valóban nem szabad emlékeznünk arra, hogy a Kádár-rendszer 34 esztendejének az volt a legitimációja, hogy internacionalista segítséggel vetettek véget a népellenes kalandnak? Az áldozatok történetesen életben maradt részének annyiszor magyarázták el, miszerint „a maguk igazi bűne az, hogy át akarták vinni a dolgozó népet a történelmileg már győztes táborból a vesztesek táborába!”, hogy ezt az alapleckét egész életükre megtanulták. Szabad-e a rendszer haszonélvezőinek megsértődniük amiatt, hogy mások emlékezetébe mélyen belevésődött mindaz, amit ők ma nagyvonalúan kihajítanának kollektív történelmi tudatunkból? Aki évtizedek következetes, elvi erőfeszítésével megfosztotta ezt a népet önazonosságától, az ma miért felelős? Európa kapujában állva, ázsiai muzsikként forgatjuk usánkánkat a kezünkben. Ki tehet erről a szégyenletes állapotról? Ők imponáló könnyedséggel váltottak Nyugat-gyűlölő moszkovitából européer szociáldemokratává, de az uralmuk alatt minden nemzeti, polgári, kulturális értékükből kiforgatott magyar milliók ezt nem tehetik meg.Sajnos, amikor a felelősségről esik szó, az agymosott magyarok hajlandók leragadni olyan részleteknél, mint például elsütötte-e a géppisztolyát X. Y., miután önként belépett a munkásőrségbe. Mit tettek ők, amikor felelősségre vonták az őket megelőző diktatúra erőszakszerveit? Profi módon jártak el: a lényegre koncentráltak. Nem kérdezték a csendőröktől, nyilas pártszolgálatosoktól, hogy hányszor lőttek, s kire: elég volt kollektív felelősségük megállapítása, s máris mehettek a helyükre. A jogállam ennél emberségesebb, de azért nem kellene orcátlanul viszszaélni vele.Aki Lenintől tanulta a kettős erkölcsöt, az könnyen megbocsátja önmagának azt a 80–100 millió áldozatot, amibe a világnak ez az elvetélt „modernizációs” kísérlet került. Pedig ennyi vér, bánat, nyomorúság, lélekölés, szellemtiprás még győzelemért is sok lett volna! A tökéletes vereség még mindig késő osztályszempontú elemzése helyett talán elég megkérdezni: kinek van itt joga megsértődni, s mi miatt?Emlékezetünk szerint, ami a létező szocializmusban a legjobb volt, az az ígéretek. Világuralom 1972-re, a pénz és a bűnözés felszámolása a minden társadalmi rosszért felelős magántulajdonnal együtt, végleges osztálybéke, kommunista társadalom, a történelem vége. Ehhez szabták az árat is: fel kellett adnunk ezeresztendős önmagunkat, nemzeti tudatunkat, kultúránk legjavát, különben nem lehettünk volna szovjet gyarmat, s nem menekülhettünk volna diadalmasan a békeszerető népek nagy családjával együtt. Aki mindezt elhitte, s velünk is elhitette, az ma hogyan mer kiállni a politika porondjára, rezzenéstelen orcával hirdetve euroatlanti, polgári értékeket? Elegendő-e letörölni a megölt szellem nyomait a kezükről ahhoz, hogy joggal kopogtassanak az EU kapuján? Valóban csak az lenne hóhér, akit a törvény betűje szerint emberöléssel lehet vádolni, vagy egész nemzetvoltunk sárba tiprói is gyilkosok, hiszen a lélek, a szellem ellen elkövetett bűnök azok, amelyekre soha sincs bocsánat?A hatalom gőgje lassan múlik el. Még mindig illik a párttagság nagyobbik részéről mint „becsületes kommunistákról” beszélni. A hamis tudat is tudat. Ha meg akarsz ismerni egy rendszert, hallgasd meg a haszonélvezőit s higgy a kárvallottjainak. Azok a becsületes párttagok szívesen részesültek a kiváltságokban, de – a némák cinkosságával – sohasem tiltakoztak például nagy tömegek származási alapú megkülönböztetése és üldözése ellen, ami pedig Endlösunggal felérő pusztítást okozott a nemzet tudatában. Lehet-e egy kromoszomálisan korrupt méhmagzatnak egészséges szerve? Találtak-e ők mentséget a nyilasok tetteire? Ők példát adtak abból, hogyan kell a felelősséget megállapítani.Ma divat úgy hivatkozni a pártállam végvonaglásában tett óvatos reformlépésekre, mintha azok felmentést adnának a rendszer alapját megvető ázsiai kegyetlenségre, Magyarország szovjet gyarmattá züllesztésére. Kádár káderei tanultak valamit ’56-ból: nem szabad megvárni, amíg az egész korhadt rendszer ismét a fejükre szakad. Az általuk megtiport magyarság érdekében „reformálták a szocializmust”, vagy a maguk túlélésére?A szocializmus nyilvánvalóan elveszett. Az össznépi tulajdon úgy tűnt el, hogy jogos birtokosa, a dolgozó nép ugyan keveset látott belőle. Az osztályharc győzelme viszont még mindig minden nyereségével együtt az élcsapaté. Bármilyen kispolgári nyavalygásnak számító bűnvallás kirántaná a szőnyeget a még mindig politikai hatalmat áhító utódpártok lába alól. Hova vezetne ez? Az viszont hova vezet, hogy a gondolkodó emberek szemében ők ilyen európai szociáldemokraták.Sütő András a „kiáltás jogát” kérte az elnyomott erdélyi magyarság számára. Mintha tőlünk ezt a jogot akarnák megtagadni a sértett balosok, mégpedig már az általuk annyira remélt választási győzelmük előtt.A szerző a Történelmi Igazságtétel Bizottságának elnöke