A drog és az egyén felelőssége

Hollandiát ma általában a szexuális szabadság és a kábítószer-élvezők paradicsomának tartják az idelátogatók. Az amszterdami utcakép valóban egy hedonisztikus társadalom mikrokozmoszát tárja elénk. A vörös lámpás negyed üzleteinek kirakataiban úgy árulják a lányokat, mint a hentesnél a húst: csak az áru szebbik fele látható. Egy pár utcával feljebb a híres amszterdami csatornákat övező sétányok kávéházaiban zavartalanul szívja a füvet és hasist a nagyérdemű. Tévedés ne essék, nem minden kábítószer legális Hollandiában, például a Magyarországon is ismert ecstasy vagy az új felpörgetős drog, az MDMA ott is szigorúan tiltott, habár minden nehézség nélkül megvásárolható. Az összképhez hozzátartozik, hogy a holland parlament ebben az évben törvényesítette az egyneműek házasságát, legalizálták az eutanáziá, és a már említett piros lámpás negyedekben kívánságra akár áfás számlát is kérhet a kuncsaft.Hollandia mutatja az utat Európa jövője felé? – tehetnénk fel a kérdést, miként ugyanezt kérdezi a Newsweek szemleírója is június 4-i számában. Amíg az európai és amerikai konzervatívok ádáz dühvel figyelik a tulipán országában zajló fejleményeket, addig a liberális világ egyenesen követendő példaként aposztrofálja a holland mintát. A felvetett kérdés azért tűnik provokatívnak, mert a szerző nem kevesebbet állít, mint azt: a holland társadalom gyökereiben igen konzervatív, és az itt felvázolt példa csupán egyfajta levezető szelepként szolgál, hogy a társadalmi egyensúly amúgy töretlen maradjon. Konkrét példáknál maradva bizonyított tény: Hollandiában a legtöbb EU-országhoz képest csökkent a heroinfüggők száma, amióta dekriminalizálták a kábítószerek egy részét. Ám amiről a statisztikák hallgatnak, az az aggasztó fejlemény, hogy a laza drogtörvények természetesen felkeltették a maffia figyelmét is. Ezek hatalmas mennyiségben vásárolják fel a legális drogokat Hollandiában, hogy aztán Amerikában tetemes haszonnal értékesítsék. Ez az áldatlan állapot komoly kihívást jelent az amerikai drogellenes akciócsoportnak, akik saját bevallásuk szerint képtelenek beépülni a Rotterdam–New York közvetítőláncba, mert a holland törvények szigorúan tiltják a beépült ügynökök által feltárt bizonyítékok bűnjelként való alkalmazását a holland bíróságokon.A hetvenes évektől kezdve gyakran megesett, hogy egy Hollandiából az USA-ba küldött levelet a címzett már úgy kapott meg, hogy azt előzőleg az amerikai vámhivatal ellenőrizte, és ezt a boríték hátoldalán éktelenkedő vörös tintás pecsét formájában hozta az elképedt letéteményezett tudomására. (E sorok írója is többször kapott kézhez vörös tintás, Hollandiából küldött borítékokat.) A holland szállítók leleményessége például az USA-ban tiltott pornográftermékek feladásakor nem ismert határokat: a „forró” magazinokat lapjaikra tépték, és normális újságok közé rejtették.Amikor ez év tavaszán a holland parlament az eutanáziát legális orvosi beavatkozásnak nyilvánította, a német sajtóban nagy volt a felháborodás, hiszen a németek már a múlt miatt is meglehetősen érzékenyek a kegyelemgyilkosság fogalmára. A hollandok azonban nem kevés önbizalomról téve tanúságot azt állítják, hogy ők nagyon is művelt emberek, olyanok, akik bármikor meg tudják különböztetni a jót a rossztól, az igazit a hamistól. Ilyen önbizalom láttán azonban még a legedzettebb publicistából is kibújik az ördög. Lehet, hogy a jelenlegi, többségében kálvinista vallású őslakók ilyen sokoldalúak, de mi lesz, ha egy vagy két generáció múlva a kálvinista többség majd fokozatosan felmorzsolódik az egyre izmosodó iszlám bevándorlókkal szemben? A Korán gyermekei is pontosan tudni fogják, hogy mi a jó és a rossz közötti különbség? Hiszen egy iszlám vallású kultúra keretei között az eutanázia vagy a szexuális szabadság fogalma értelmezhetetlen, a kábítószer-élvezet pedig egyenesen főbenjáró bűn. Különös módon a nem iszlám vallású keleti bevándorlók fogékonyabbak a kábítószer kínálta élvezetekre, és ez utóbbi markánsabban a kínai és délkelet-ázsiai emigrációs csoportok esetében figyelhető meg.De mi a helyzet Magyarországon? – tehetjük fel joggal a kérdést. Sajnos, a válasz több mint lehangoló. A magyar fiatalok egyre nagyobb arányban fogyasztanak kábítószert, és ami talán a legaggasztóbb, a drogfogyasztás szinte elfogadott társadalmi rítus része lett, hovatovább már az iskolák környékén is. Magyarország és a kelet-európai régió, hogy úgy fogalmazzunk, halmozottan hátrányos helyzetben van a nyugati országokhoz képest, több ok miatt is. Egyrészt a generációs szakadék a drogfogyasztó fiatalok és értetlen szüleik között elképesztően mély, hiszen például a magyar szülők zöme a nyugati vagy amerikai partnereikkel ellentétben soha nem próbált drogot, és így a prevenció vagy a kezelés problémája teljesen elméleti síkon mozog. De ugyanez elmondható a krónikus betegeket kezelő orvosi és pszichológiai segélyszolgálatokról is. Amerikában például egy gimnáziumi hallgatóság előtt egy volt kábítószeres, esetleg többszörös visszaeső tájékoztatja a fiatalokat a rájuk leselkedő veszélyekre. Nem nehéz elképzelni, hogy a diákok nagyobb figyelemmel hallgatják az ő előadását, mintha ugyanezt mondjuk egy ügyeletes rendőrtiszt tartotta volna. Természetesen ezzel nem azt kívánjuk jelezni, hogy a magyar orvosi és bűnüldöző hatóságoknak pedagógiai okokból kellene kábítószert szedniük, hanem szeretnénk rávilágítani erre a rendkívül aggasztó problémára, annak minden vetületére felhívva a figyelmet.Amikor az USA-ban a hatvanas években tömegessé vált a drogfogyasztás, az ehhez vezető okok többrétegűek voltak. A fogyasztói társadalom féktelen mohóságát és a vietnami háborút egyaránt elutasító fiatalok egy része a drogok fogyasztása által felfedezett „másik” valóságba menekült, egyesek pedig egyenesen a tudás új dimenzióit vélték megtalálni bennük. Ismert antropológusok keltek útnak Mexikó felé, hogy megízleljék és elemezzék az organikus drogok által megélt új világokat. Zenészek, festők és költők használtak rendszeresen LSD-t, hogy művészetükben új kifejezésformákat találjanak és így tovább.Ma már tudjuk, hogy ezek az elképzelések naivak és átgondolatlanok voltak, de javukra legyen mondva, nem nélkülözték a képzelőerőt. A „túlélő” generáció pedig elraktározhatta ezeket a tapasztalatokat, mint olyasmit, ami csak egyszer történik meg az életben, és amit néha érdemes felidézni a szürke hétköznapok taposása közben. A mostani generációnak ez a luxus már nem adatik meg. Magyarország nem követheti a holland példát, bármennyire kedves is lenne ez Konrád Györgynek és elvbarátainak, mert ez olyan alapvető morális és erkölcsi értékeket semmisítene meg, amelyek nélkül Magyarországon ma polgári társadalom nem létezhet.Az Orbán-kormány hivatalba lépése óta a drogtörvények jelentősen szigorodtak, és a rendőrség is hatékonyabban tud fellépni a terjesztőkkel szemben, de hosszú távon csakis egy megelőző jellegű család- és oktatáspolitika az, ami a kábítószer terjedését sikeresen tudja majd féken tartani. Végső soron, mint a szabad demokráciákban általában, itthon is az egyénnek kell majd eldöntenie, hogy életét drogokkal vagy anélkül kívánja majd leélni. De ehhez a döntéshez – és ebben a hollandoknak talán igazuk van – meg kell tudni különböztetni a jót a rossztól, a helyes utat a tragédiához vezetőtől.