A hannoveri villamosügy villámfénye

Most, hogy megérkezett Budapestre a BKV Rt. által vásárolt 66 használt hannoveri villamos első két szerelvénye, eszembe jutott a Fővárosi Közgyűlésen lezajlott villamosvita. Oda juttatott bennünket a „létező szocializmus”, hogy szükségessé válhatott húszéves, használt hannoveri villamosok beszerzése, amelyek ráadásul nem is felelnek meg a hazai szabványnak. A villamosügy politikai öszszefüggésrendszere lerágott csont. Erről nincs újabb mondanivalóm, hiszen nyilvánvaló, hogy a vita pusztán taktikai jellegű volt. A véletlenekkel ugyanis nem illik foglalkozni. Például azzal, hogy Schröder kancellár, aki egykor a Hannoverben székelő alsó-szászországi kormány feje volt, eljött az MSZP korábbi kongresszusára, majd e párt fővárosi képviselőinek tudomására jutott, milyen lehetőség egykori városa kiselejtezett villamosainak a megvásárlása. Az SZDSZ–MSZP „összecsapásban” üres szavakat, szólamokat pufogtattak, hogy aztán ismét összenőjön, ami összetartozik. Bebizonyosodott, hogy ebben a tekintetben mind az MSZP, mind az SZDSZ kiválóan elsajátította a technikát: végtelenül beszélni – semmiről.A főpolgármester tájékozatlanságaA villamosok vitája azonban rávillanthatta a figyelmet másra is. A Magyar Nemzet olvasói Hámori József egy régebbi szép cikkéből (és Orbán Viktor vigadóbeli beszédéből) tudhatják, hogy a maga területén világtekintélynek számító Nature című folyóirat szerint a XX. század Budapesten született. A cikkben lenyűgöző összefoglalást kaptak a világban sikert aratott tudósainkról, hírükről, rangjukról, az azonban (amiről egyébként a szerző nálamnál többet tud), hogy ezzel egy időben itthon mi történt, kimaradt. Pótlására nem vállalkozom, de a bevezetőből láthatjuk, milyen szellemi erőknek kellett állnia az 1945 előtti magyar ipar világszínvonala mögött. Hozzátehetem azt, amiről Hámori professzor nem írt: talán a lap teljes terjedelmét betöltené azoknak a ma élő magyar tudósoknak (őt is beleértve) a fölsorolása, akiket a világ számon tart, foglalkoztat és elismer.A villanás fényében láttuk, hogy a tévé – a hannoveri villamosok érdekében – megszólaltatta a Debreceni Közlekedési Vállalat egyik vezetőjét, aki elmondta, hogy az ott forgalomba állított – szép, kényelmes, gyors – új és magyar gyártmányú villamosok mennyi gondot okoznak. Elhasználódó alkatrészeiket ugyanis külföldről kell beszerezni, s ez bizony hosszú, körülményes és drága dolog. Valószínűleg a MÁV-nak is vannak hasonló gondjai, hiszen az elképesztő körülmények között működő vasút az elmúlt három-négy évtizedben, ha új kocsit, mozdonyt vásárolt, hazai gyártmányt alig talált. (Ma is csak fölújításokra futja.) Abban az országban, amelynek gőzmozdonyai világszínvonalúak voltak, amely egykor a távoli Argentínába is szállított korszerű motorvonatokat, még ma is üzemben vannak a szovjet gyártmányú környezetszennyező „Szergej” dízelvontatók, amelyeket megvásárlásuk pillanatában sem lehetett máshová, mint az elavult termékek csoportjába sorolni.A hazai gyártmányú villamosok külföldi alkatrészeire természetesen van magyarázat. Talán arra is, miért nem gyártanak már hazánkban vasúti kocsikat, mozdonyokat. Sokkal többféle alkatrész kell a mai villamosokba (kocsikba, mozdonyokba stb.), mint a régiekbe, s ezek műszaki fejlesztése igen drága, csak akkor éri meg, ha kellő számú – fizetőképes – piaci kereslet igazolja vissza a befektetés megtérülésének a valószínűségét. (A gépkocsik kifizetődő gyártásához állítólag legalább évi félmillió darabot kell eladni.) S itt ismét villan a villamosügy fénye. Ebben a „következmények nélküli országban” vajon miként fordulhatott elő, hogy a média három évig a négyes metró ügyének fordulataira figyelt, s közben nem vette észre a villamosok katasztrofális helyzetét? Vajon mit tett ez ügyben a BKV vezetője? Ha ismerte a gondot, kinek továbbította? Netán Vajda Pál főpolgármester-helyettesnek, aki most villamosszakértőként tündököl? Hogyan nem jutott el több száz villamos hiányának a kérdése a világvárost építő Demszky Gáborhoz, aki oly hősiesen harcolt az új metróvonalért? Esetleg éppen az ebben rejlő – előttem ismeretlen érdekek – miatt nem tett semmit a főpolgármester se?A létező szocializmus időszakábanMár a nyolcvanas években döbbenten hallottam, hogy nem csupán a magyar, de az egész szocialista tábor képtelen korszerű ventilátort előállítani. S ha a lakásommal szomszédos Raiffeisen Bank új légcserélő berendezésének elképesztő hangerejére gondolok, akkor tudnom kell, hogy a helyzet nem változott. (Beleértve az osztrák tulajdonos gyors alkalmazkodását „az ezeknek ez is jó” hazai elvéhez, s ennek megfelelően a szükséges zajcsökkentés elspórolásába való beletörődését.) A ventilátor olyan eszköz, amiből nyilván több kell, mint az évente egy-két darabos tételben vásárolt debreceni villamosokból. Fölmerül tehát a kérdés, milyen eredménnyel működött 1990 előtt a hazai műszaki fejlesztés? Ekkor ugyanis állítólag nem voltak anyagi gondok (legföljebb külföldi beszerzések terén), és sok volt a kutató. A magyar közlekedési ipar csúcsteljesítménye mégis a füstokádó Ikarus autóbusz volt.Arról rengeteg szó esik, milyen nehéz helyzetbe került 1990 után a kutatás, s csak az utolsó költségvetés tartalmaz számottevő öszszegeket a helyzet javítására. Ennek eredményei nem csupán az idő függvényében tartoznak a majd meglátjuk világába, de abban a vonatkozásban is, képes-e néhány alkatrész, termék kifejlesztésében – a kétségtelenül létező szellemi tőke – hazai gyártmányfejlesztésre? A létező szocializmus időszakában az ipar és a mezőgazdaság sok megrendelést adott a kutatóhelyeknek, amelyeket azonban a közbizalom hiánya elszigetelt, bezárkózásra késztetett. Mivel a gazdaságra a hiány nyomta rá a bélyegét, a kutatási megbízások többsége is ennek enyhítésére vonatkozott, ami külföldről beszerezhetetlen volt.Princz, Surányi és a közbizalomAzért érdemes erről beszélni, mert a közvélemény elsősorban a pártpolitikai ellentétekkel és a gazdasági botrányokkal találkozik. Francis Fukuyama A Nagy Szétbomlás című könyvében világosan levezeti, hogy ahol az önkényuralom mindent ellenőrző rendszere fölbomlott, a bűnözési arány (beleértve a megvesztegetéseket) szükségszerűen megnőtt. A villamosügy villanása azonban arra is rávilágíthat, hogy a XX. század első felében a tudomány és a gazdaság közötti szoros viszony a magyar nemzeti hagyomány mélyebbösszefüggésein nyugodott. Olyan társadalmilag elfogadott normarendszeren, ami az önkéntes együttműködésre, s ezért a közhasznú teljesítmények tiszteletére épült. Az önkényuralom viszont a parancs–engedelmesség beszédmódjában gyanakvással ellensúlyozta a hatalom hazugságait. Ezzel eltüntette a magyar társadalom erkölcsi tőkéjéből a bizalmat. A kutatás–gazdaság kapcsolatban is ez hiányzik. A társadalmi gyakorlatban minduntalan visszaigazolást nyer, hogy a teljesítmény tiszteleténél ma is fontosabb a „kapcsolati tőke”. Aki pedig egyszer visszaél a bizalommal, az többé nem számíthat rá. Szándékaink és tetteink semmibevétele ellehetetleníti a társadalmi együttműködést. Már Hegel tudta, hogy az ember társaslény, s anyagi érdekeinél jobban vágyik arra, hogy mások emberi értékeit elismerjék.A magyar történelem szerencsétlen hagyományai közé tartozik az önbizalom hiánya, amit a sikerre vágyó ember meg nem alapozott magabiztossággal igyekszik kiegyenlíteni. A nehézségek ugyan kifejlesztik az ellenálló képességet, de korlátozzák a bizalomra épülő vállalkozókészséget. Megnyomorított nemzetek egyszerre gyűlölik és irigylik az idegent. A szovjet uralom alatt kialakult kisebbrendűségi érzés miatt gyakran túlzottan csodáljuk a külföldit, nem bízunk a magyar gyártmányban és tudományos eredményekben. Ezen pedig pénzzel nem lehet változtatni, csak következetes teljesítménytisztelettel és őszinte párbeszéddel. Üres szó helyett kölcsönös, viszonzott megbecsüléssel.A politikai közgondolkodásnak és a média torz tükrének köszönhető, hogy az értékrendek újrateremtésében nem sok siker mutatkozik. Hasonlók a bankvezérek történetei is. Tíz- vagy százmilliárdos nagyságrendben folyik a költségvetés pénze, a vezetők pedig hatalmas összegek fölvétele után elfoglalják egy másik bank vezérigazgatói székét. Princz Gábor vidáman kávézik Bécsben, Surányi György tevékenységéből pedig egyetlen eredmény mérhető: a CW Bank százmilliárdos vesztesége. Erre is rávillanhat a villamosügy fénye: ez is a nélkülözhetetlen közbizalom kérdése.A fölzárkózás (baloldali) elmélete szerint az az ország, amelyik lemarad a fejlődésben, bármit megvásárolhat, de kiszolgáltatottja lesz a fejlettek által meghatározott világpiacnak. Amennyire nem célszerű a létező szocializmus önellátási kényszeréhez visszatérni, az is nyilvánvaló, hogy ki kell tudnunk fejleszteni másokat megelőző új termékeket, alkatrészeket. Nem biztos, hogy villamost, még kevésbé, hogy minden ehhez szükséges bonyolult alkatrészt. És egészen biztosan nem korszerű vadászrepülőket. Addig azonban talán mégsem kellene süllyednünk, hogy két évtizedig használt járműveket vásárolunk – nem is olcsón. Meggyőződésem, hogy az áttöréshez a szaktudás ugyanúgy rendelkezésre áll, mint a pénz, aminek hiányára oly kényelmes hivatkozni. Csak éppen szemléletváltásra volna szükség itt is, ott is. Az „itt” és „ott” minden értelmében.A szerző egyetemi tanár