Önök milyen nyarakra emlékeznek?

Itt a nyár, s vele együtt az iskolai szünidő. Ha az én hatvan körüli – a főváros peremkerületében élt – korosztályom most visszaábrándozza magát tizenéves korába, bizonyára erősen más nyarakra emlékezik, mint amit a mostani korosztály átél. Vagy mondjuk talán úgy, átélhet itt a fővárosban. Persze ez az élet és a természet rendje, vélhetik sokan, azonban attól tartok, ezzel a „természetesnek” mondott renddel igen sok gond van. Persze nem arra gondolok, hogy egy mai tizenévesnek is majd úgy kellene emlékeznie évtizedek múlva kamasz nyaraira, mint némely korosztályombelinek.Hiszen jó néhányuknak ezekről a nyarakról, mondjuk a pestszentlőrinci Május 1. strandfürdő juthat az eszébe. A századforduló táján Szemere Miklós földbirtokos által építtetett, látható fagerendáival osztrák és német vidéki házakra hasonlító, de már a második világháború előtt sportlövészeti célokra alig használt egykori Lövőházból 1947-ben öltözőkké átalakított strandépület lett. Egy külvárosi strand az egyetlen harminc méter hosszú betonmedencéjével, szikkadó fűcsomók közötti homokos földbe ültetett csemetefáival. Egy strand, ahova akkori kiskamasz mivoltunkhoz képest olykor nem kevés bátorsággal a kerítésen átmászva jutottunk be. Tekintve, hogy az ötvenes évek szegénysége okán nemigen tudtuk a gyakran óhajtott belépőjegy árát szüleinktől elkérni. Már akinek megvolt mindkét szülője, mert közülünk igen sokan a fronton elesett vagy munkatáborban meghalt édesapjuk nélkül éltek, néhányan pedig édesanyjukat veszítették el a háború iszonyatában.De ha nyár van, iskolai szünet és százágra ragyog Isten napja, akkor testiségükben is ébredező tizenévesek egy külvárosi, árnyékot nem adó csenevész növendékfákkal beültetett, egymedencés strandon is boldogok tudnak lenni. Kiváltképpen, ha két úszkálás között olykor a fiúk a napon olvadó magukkal hozott zsíroskenyeret elmajszolva, afféle „világmegváltó” vitákba bonyolódnak vagy éppenséggel körüldonganak egy-egy begyesedő, fejlettebb leányzót, mint szorgalmas méhecskék valamely duzzadó, színes virágot. Mert szegénység ide és félárvaság oda, a nyár, a napsütés, a csillogó, hűvös víz, az ébredező testi vágyakon túl nyiladozó szellemiség, valóban a természet rendjét követi: így is lehet boldog órákat, napokat átélni.Mi történik azonban manapság, mondjuk itt a fővárosban a kamaszodó fiúkkal és leányzókkal? Ismerjük a „kulcsos gyerekek” csellengő mindennapjait, de vajon mennyiben és milyen minőségben zilálja szét fizikai és lelki állapotukat, ha ez a csellengés napról napra, a körülöttünk lévő országokhoz képest nálunk példátlan módon és mennyiségben a főváros középpontjaiba épített bevásárló- és szórakoztatóközpontok, megacentrumok műfényes folyosóin történik? A Pólus Centertől az Europarkon, Duna Plazán át, a Mammutig és WestEnd City Centerig. Bár a város annak idején az előrejelzések szerint csak öt-hat ilyen megacentrumot bírt volna el, de ma már közel húsz nyílt meg és további fél tucat épül. És ezekben lődörögnek, lógnak, csellengenek majd a nyáron a kis- és nagykamaszok? Persze még többen, mint azok, akik a tanítási évben sokszor az iskolát is elkerülve itt töltik délelőttjeiket. Ez lenne a „kulcsos gyerekek” újmódi, nyári szünideje? Friss levegő helyett légkondicionálók alatt, színházi díszletekre emlékeztető, furnérból, színesre fröcskölt keménypapírból tákolt kapuk, kőkerítések utánzatai között, betonteknőkben csordogáló műpatakok, műtavak között, műanyagból készített műbokrok, művirágok, falakon indázó zöld műborostyánok között lődörögve a vásárváros műkővel borított utcáin, ahova csak öt-hat emeletnyi magasból, fémvázas üvegtetőn keresztül bújhat be Isten áldott, nyári napsugara. És persze zajszennyezésben, hiszen minden emeleten más-más zene dübörög. Ebben a művilágban csillogó, villogó fényekben méregdrága öltözködési árukat, műszaki cikkeket kínálgató helyiségek között mászkálhatnak, hogy végül is az amerikai, kínai és egyéb gyorsbüfék, pizzériák több száz forintos kóstolgatásra csábítsák őket. Akárcsak a mártott fügét, ananászkockát, aszalt vörösáfonyát és egyéb nyalánkságokat kínálgató cukorkások. És akinek nincs pénze, az majd lop magának ilyen-olyan árut, édességet. Mert ebben a művilágban, a hihetetlen mennyiségű áruhalmaz nemcsak vételre csábít, de a pénz nélkülit lopásra is. Akiknek pedig pénzük van, azok becsücsülhetnek a tíz-tizenöt termes multiplex mozik egyik légkondicionált termébe, hogy szikkadt agyú amerikaiakat utánozva papírpohárból pattogatott kukoricát majszoljanak és szívószállal cukros üdítőket szürcsöljenek, miközben valamely bárgyú, verekedős szuperprodukciót bámulják. És persze a játéktermek száguldozó autói, robbanó helikopterei, kigyulladó házai, ez a bugyuta, agysorvasztó, virtuális világ sem maradhat ki a szórakozásból, hiszen itt a gyáva, félénk, lányok előtt pironkodó, izzadó tenyerű kamasz is hősleg működék, mint egy XIX. századi vidéki vándorszínész. Ugyanis nálunk tízszer annyi ilyen szórakoztató üzletközpont épült, mint Szlovákiában, Lengyelországban vagy Csehországban.És ezek után már jöhetnek is a szociális családsegítők, az utcai gondozók, hogy ha majd a megacentrumok művilágától elbódult kamaszok kisebb-nagyobb bűncselekményeket követnek el, megpróbálják őket egy erkölcsösebb, természetesebb, emberibb világ felé visszaterelni.Mert bizony így is eltölthetik a nyarat a mai tizenévesek. Vajon erre fognak emlékezni majd évtizedek múlva?