Posztfasizmus és a rágalom kategóriája

Tamás Gáspár Miklós a magyar szellemi élet sajátos alakja, filozófusként jegyzik, de a filozófia klasszikus, elvont területeivel nem foglalkozik. Leginkább a politikai filozófiához kapcsolódó témákat választ, amelyeket esszék formájában tárgyal. Legutóbb Törzsi fogalmak címmel jelent meg egy tanulmánygyűjteménye, amelynek központi témája a nemzeti kérdés Közép-Európában, az etnikumok megnövekedett szerepe 1990 után, a magyar politikai elit hibás válaszai a múltban és a jelenben. Köztudomású, hogy TGM 1990 után mint politikus, az SZDSZ képviselője volt. Az utóbbi időben némileg eltávolodott a párttól, és elméletileg a liberális alapelvektől eltérő nézeteket fogalmazott meg, így például nemrég a nemzetállam fenntartásának szükségességét hangsúlyozta, ami a liberális közfelfogással homlokegyenest szemben áll.TGM igen aktív publicisztikai tevékenységet folytat, szinte nem múlik el hét, hogy ne jelennék meg valamilyen írása a balliberális sajtóban, igen kedvelt interjúalany, mindig meglepő dolgokat mond, színes előadásban. A legutóbbi hetekben „a rendszerváltás megbukott” főtéma köré csoportosított magánszámmal járta körbe a baloldali média előretolt harci állásait.Az utóbbi időben írásainak hangneme is radikalizálódott. A politikai ellenfeleket minősítő, lekicsinylő, lealacsonyító jelzők igen gazdag választékát veti be érvelésének alátámasztására. Esszéit általában az jellemzi, hogy hatalmas szellemi tablókat kanyarít mondanivalója köré. Szabadon száguldoz az európai múlt és jelen szellemi áramlatai között, néha teljesen funkciótlan kitérőket téve – nem vitatottan hatalmas olvasottságát fitogtatva –, egy-egy esszé több tízezer oldal elolvasását feltételező utalást tartalmaz már nem is lábjegyzetek formájában, hanem a szövegbe ékelődve, némileg megnehezítve a folyamatos olvasást.Ez az írás azonban nem TGM esszéinek tartalmi kritikáját tárgyalja, hanem a legutolsó, elméleti fordulatot megalapozó tanulmányát, amely az Eszmélet című folyóirat 48. számában jelent meg. Ez a nyilván kevesek által ismert folyóirat bevallottan posztmarxista irányultságú, főszerkesztője Krausz Tamás, az MSZP Baloldali Tömörülés nevű platformjának szellemi vezetője. Egyébként ez így van jól, egy radikális posztliberális helye a posztmarxisták közelében van, igazi posztmodern fordulat, bár manapság ez az átvedlés inkább tipikus, mintsem különleges eset.Az esszé címe Posztfasizmus – csak így egyszerűen, lakonikusan. A baloldaliak publicisztikáiban igen könnyen osztogatják a fasiszta jelzőt, azt is mondhatnánk, hogy infláció van a fasizmusból mostanában. Ez a jelző tulajdonképpen már ítélet is, könnyebbé teszi a bizonyítást, kényelmes.Hol lelhető fel ez a posztfasizmus? Amint a tanulmányból kiderül, nem Kubában, nem Líbiában vagy Vietnamban, ezekre az államokra kár szót vesztegetni. A posztfasizmus a jelenkori kapitalizmus, a fejlett tőkés országok teljes területén megtalálható, főleg az Európai Unió és Észak-Amerika államaiban, és persze Magyarországon, ahol annak fő ágense a jelenlegi magyar kormány, a mögötte álló párt, na meg tejtestvére, stratégiai szövetségese: a MIÉP. Ide tartoznak még a külpolitikai szövetségesek, a Haiderrel fertőzött Ausztria és a klerikális Bajorország (!).Ez az állítás még a TGM stílusfordulataihoz szokott, edzett olvasókban is meghökkenést kelthetett. Pedig ez az állítás nem előzmény nélküli, H. Marcuse, az 1968-as diáklázadások ünnepelt ideológusa, a frankfurti kritikai elmélet „balszélsője” már a hatvanas évek végén írt néhány tanulmányában állította, hogy parlamentáris demokrácia jogi keretei között is lehet fasizmus, mint például a nixoni évek alatti Amerikában.TGM azonban nem követője Marcusénak, veszi a fáradságot, és saját, külön bejáratú elméletet barkácsol magának.Az elmélet a felvilágosodástól indul, amely TGM szerint megteremtette az univerzális állampolgárság fogalmát, ami még a XIX. században is mérvadó volt, mert a nemzetállam „egyszerre univerzalisztikus és parókiális (mert területi jellegű) … a liberális nacionalizmus … ha tetszik, mérsékelt univerzalizmus”. A jelenkori kapitalizmus, amely az emberiség nagy részét kizárja az egyetemes állampolgárságból – mert nem engedi meg, hogy kurd, Srí Lanka-i, afgán, afrikai stb. menekültek bevándorolhassanak a gazdagabb országokba – megvalósítja a fasizmust, „mert az egyetemes állampolgárság ellenzése a fasizmus legfőbb jellegzetessége”. Erről csak annyit, hogy az univerzális állampolgárság csak néhány jelentős gondolkodó (Rousseau, Kant) elméletében volt jelen, gyakorlatban sosem hatályosult. A XIX. század végén néhány évtizedig a gazdagabb emberek valóban szabadon mozoghattak a világban, útlevéllel azonban rendelkezniük kellett, és ha történetesen egy olyan állam polgára tartózkodott egy másik állam területén, amelyek háborúba kerültek egymással, mindjárt megszűnt az univerzális állampolgárságuk.TGM ezután közelebbről igyekszik meghatározni a posztfasizmust, és természetesen nem az eddig jegyzett közkeletű elméleteket (bonapartizmus, totalitarianizmus, német kontextus stb.) használja fel, hanem tovább építi elméletét. Egy valamirevaló elméletnek – még TGM esetében is – vannak előzményei. A szerző elméleti cilinderéből – meglepő húzással – George Bataille francia filozófus kerül elő, akit maga „félőrült pornográf regényíróként” jellemez, és akinek 1934-ben megjelent, A fasizmus lélektani struktúrája című művét alapműnek tekinti. Némi tömörítéssel ez az elmélet a fasizmust a homogén (rendezett polgári) társadalom elleni lázadásnak állítja be, ahol a heterogén elemek (a társadalmi hulladék, az elnyomott kispolgár) lázadnak fel, és egy más minőségű álhomogenitásba burkolva élik ki elemi ösztöneiket, tipikusan perverz módon.Bataille egyébként egyike azoknak a csodabogaraknak – mint Sade, Leautaud, Artaud Jarry –, akik francia földön élnek, és akikben az őrület mellett némi zsenialitás is van, ennek okán egy-egy intellektuális divathullám időnként felszínre veti őket. A fasizmussal foglalkozó irodalom eddig legfeljebb egy lábjegyzet erejéig emlékezett meg Bataille-ról. Az irodalmi színvonalú pornográfiában viszont rangja van.TGM ezután, teljesen összefüggéstelenül, a hivatalos – szerinte nagy mellényű – fasizmuselmélet által figyelembe nem vett, a szakirodalomban szintén nem jegyzett E. Fraenkel jogtudóst idézi néhány mondat erejéig, majd S. Lipset amerikai szociológus egy sokáig közhelyként használt mondatát, amely szerint: „A fasizmus a közép szélsőségessége.” Amint azt – a nácizmus esetében – kimutatták már a mozgalom kezdetén, a tagok és a szimpatizánsok között jócskán voltak munkások, munkanélküliek is, nem beszélve a hatalomra jutás utáni időszakról.De hát hogy jutunk el innen a jelenkori kapitalizmushoz? Úgy, hogy a világ gazdagabbik része úgy viselkedik a szegényebbikkel – meg a saját szegényeivel –, mint ahogy a fasizmus politikai ellenfeleivel. A fasizmus politikai ellenfeleit izolálta, kiszorította a közéletből, szélsőséges esetben megölte őket. TGM szerint ma már ezekre a durva módszerekre nincs szükség, fejlettebb technikák is vannak a nincstelenek elszigetelésére. A képlet így valójában leegyszerűsödik, valójában arról van szó, hogy Észak-Amerika és az Európai Unió államai nem eresztik be minden további nélkül a – gazdasági nyomorból, kisebb mértékben politikai vagy vallási okokból – menekülőket, ezáltal megvalósítják „a honpolgári és az emberi közösség kettévágását”. És ez lenne a posztfasizmus.Ehhez járulnak még az úgynevezett globalizációs ártalmak, a tőke szabad száguldozása, a dolgozók egyre nyilvánvalóbb kiszolgáltatottsága, a szociáldemokraták saját eszményeinek elárulása (Tony Blair). Ez a folyamat egyre elviselhetetlenebb egy olyan kritikus beállítottságú elmének, mint amilyen TGM.Ebben a cikkben TGM nem foglalkozik a szerinte tűrhetetlen helyzet meghaladásának lehetőségeivel, de több publicisztikai cikkében mély rokonszenvet ébresztenek benne a Nemzetközi Valutaalap összejövetelei alkalmából rendezett tömegtüntetések, a zöldek megmozdulásai. Szerinte nem kizárt, hogy ezek az erők létrehoznak egy komolyabb belső ellenzéket a fejlett kapitalista államokban.Az esszében sokkal több inkoherens elem van, de most csak azt vizsgáljuk meg, hogy jogosan használja-e TGM a fasizmus kifejezést a jelenkori kapitalizmus jellemzésére. Szerintem a „fasizmus” kifejezés le van foglalva a XX. század első harmadában megjelenő antidemokratikus autoritárius ideológiák, majd az ezek talaján kialakult nemzetállami kereteket felhasználó, uralomra jutó mozgalmak számára. Ilyen tömegtámogatásra támaszkodó mozgalom hatalomra Német-, Olasz- és Spanyolországban jutott, a mintaállam nyilvánvalóan a náci Németország.Az európai nemzetállamok, az USA és Kanada politikai rendszere és gyakorlata még csak nyomokban sem hasonlítható a protofasiszta államokéhoz.TGM a belső elnyomással kapcsolatban csak általánosságokra tud hivatkozni, mint a már letelepedett bevándorlókkal kapcsolatos rendőri túlkapások, a szkinhedek tettei stb.Ezzel szemben viszont egy demokratikus és az emberi jogokat deklaráló politikai rendszer áll, amelynek vannak relatíve független szervei (ombudsman), és amelyben léteznek civil szervezetek plusz a nyilvánosság, amelyek rendszerint elérik, hogy a ténylegesen elkövetett jogsértőket felelősségre vonják.TGM fő érve az, hogy a fejlett tőkés államok nem engedik be korlátlanul területükre a szegényebb „univerzális állampolgárokat”. Az érvelés bizarrságánál csak a realitásérzék hiánya nagyobb ennél az állításnál, főleg a következményeket tekintve.Az EU-ban jelenleg tizennégymillió munkanélküli van. Ha nagyobb mennyiségben, pláne korlátlanul engednék be a kurd, az albán, a moldvai, a Srí Lanka-i és ki tudja, még milyen menekülteket, annak vajon milyen következményei lennének az unió gazdaságára, nem beszélve a képzetlen és teljesen eltérő kulturális hagyományú tömegek társadalmi beilleszkedésének nehézségeiről? Az USA-ba évente körülbelül egymillió, részben illegális, főleg spanyol nyelvű bevándorló érkezik, akik kezdetben valóban lendítenek a gazdaságon, mert a legális munkabér töredékéért dolgoznak néhány évig, de mi lesz, miután már megmelegedtek, és gazdasági és kulturális jogaikat fogják követelni, úgy is mint „univerzális állampolgárok”?A jelenkori kapitalizmusnak megvannak a maga súlyos problémái, és ezek valóban összefüggnek a globalizált gazdaság kiszámíthatatlan következményeivel. De erre nem megoldás a kapuk megnyitása. Újabban az amerikai liberális elit egyre több képviselője (Ch. Taylor, R. Rorty) fordul szembe a multikulturalizmus – népszerű nevén „multikulti” – ideológiájával a gyászos gyakorlati következmények miatt. Jelenleg hozzávetőleg 35 millió spanyol nyelvterületről származó ember tartózkodik az USA-ban – egy részük illegálisan, angolnyelv-tudás nélkül –, integrálásuk még itt is nagy problémákat vet föl, és a liberális elkötelezettségű sajtóban is nagyrészt csak a helyzet megoldhatatlanságáról lehet olvasni.TGM többször leírja, hogy a nyugati jóléti állam modellje összeomlott, ami divatos, de felületes állítás, tudomásom szerint a nyugdíjakat mindenhol folyósítják, az egészségügyi ellátás folyamatos; s hogy a finanszírozásban nehézségek vannak, és az ellátások színvonala stagnál, még nem összeomlás. Kérdés, mi lenne akkor, ha néhány millió gazdasági menekültet kellene ellátni élelemmel, lakással, orvossal stb. Akkor nagy valószínűséggel meg lehetne jósolni a jóléti rendszerek összeomlását.Európa jelenleg azzal van elfoglalva, hogy átalakítsa gazdasági és politikai rendszerét, és fel tudja venni a versenyt az USA-val és a közeljövőben kialakuló gazdasági szuperhatalmakkal, mint Kína és a Japán körül kialakuló kelet-ázsiai államok, no meg védekezni tudjon a saját területén belül száguldozó multik nem kívánatos húzásaival szemben. A józan ész szerint nem lehet elvárni, hogy Európa saját gazdasági egyensúlyát kockára tegye az „univerzális állampolgárság” miatt.A helyzet természetesen nem vicces, legkevésbé sem a szegény kontinens (Afrika) és egyéb koldusállamok állampolgárainak.Amit a fejlett piacgazdaságon kívüli területekért tenni lehet, az egyrészt a biztató kezdeményeket felmutató államok segítése, hogy spirálisan emelkedő gazdasági fejlődés – a W. Rostow által modellezett „take off” – állapotába kerüljenek, ezt a globális tőke önérdekből (olcsó munkaerő) is segíti; a jelenleg reménytelen helyzetben lévő államokat (Közép-Afrika) továbbra is segélyezni kell.TGM elméletét még a politikatudomány laza kritériumai alapján sem lehet komolyan venni, abszurd következményeit pedig egy átlagos újságolvasó is beláthatja. Ami benne figyelemre méltó, az a jelenkori kapitalizmuson belüli és kívüli szegénység és elesettség ábrázolása szenvedélyes, apokaliptikus felhangokkal, ami radikális megoldások felvetésére ösztönöz. Hasonló gondolatmenetek és következtetések néhány éve már Nyugaton is megtalálhatók – Baudrillard, a New Left Rewiew körüli posztmarxisták, radikális zöldek, trockisták stb. –, ideje volt tehát, hogy TGM a radikális avantgárdhoz csatlakozzék.A helyzet valóban paradox – az egeket és a mikrovilágot eredményesen ostromló tudomány és az újratermelődő szegénység inkább szélesedő árama között –, de az apokaliptikus rémképekre szükségszerűen következő radikális megoldások nem szoktak megoldást nyújtani, hanem inkább elmélyítik a káoszt.A szerző jogász, közíró