Az oroszok elmentek, a szabadság itt maradt

Ezerkilencszázkilencvenegy kora tavaszán jelent meg a hír, hogy az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok a kormányközi megegyezés folytán június 30-ig elhagyják az országot. Megkezdődtek a tárgyalások a kivonulás technikai részleteiről és az elszámolásról. Naponta jöttek a hírek a kiürített laktanyákról, az utoljára felszállt katonai repülőgépekről, a csomagolásról. A megszállók elmennek. Önként mennek, nem mi vertük ki őket.Ezekben a hetekben került a kezembe az Új Ember katolikus hetilap egyik riportja, amelyben egy még élő szemtanú beszámolt arról, hogy 1945 májusában egy szovjet tiszt kereste fel Endrédy Vendel zirci főapátot (utóbb sokéves börtönlakót), s felkérte, hogy húzza meg egy órányit a harangokat, mert véget ért a háború. „Ez bizony elég nagy dolog – felelte a bölcs főpap –, de elég lesz arra egy fél óra is. Majd akkor harangozunk egy órát, amikor maguk is hazamennek.” Gondolta-e volna a főapát úr, hogy erre már az ő élete nem lesz elég hosszú, de még az akkor élt magyarok többségéé sem? Több homokszem gördült le azóta a század homokóráján, mint annak előtte.Olvasván e riportot és hallván a hírt, arra gondoltam, eljött az idő Endrédy Vendel kívánságát beteljesíteni. Ötletemet elmondtam a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) elnökségi ülésén, ahol nagy tetszésre talált. Akkor volt kétéves a KÉSZ, az első civil szervezet, amely a rendszerváltozással jött létre Csanád Béla pap, teológiai tanár és költő kezdeményezésére 43 alapító taggal, s ekkor legteljesebb virágzásában volt. Szaporodtak vidéki csoportjai, a KÉSZ mértéktartóan, de minden fontos közügyben hallatta hangját még akkor is, ha tevékenységét nem nézte jó szemmel az egyház hivatalossága, pap elnökét meg-megmorogva civil szervezetet alapító gondolatáért.A KÉSZ elnöksége felhívta vidéki csoportjait, vigyék be a kezdeményezést a helyi társadalomba, terjesszék és nyerjék meg az ügyben a mértékadó szervezeteket, önkormányzatokat, plébániákat. A munka szépen haladt, már áprilist írtunk, de nem volt áttörés, sokfelé, ahol megismerték, az ötlet nagy lelkesedést keltett, de nem ismerte az ország egésze.Ebben az időben élte fénykorát a Magyar Rádió legnépszerűbb vasárnap reggeli műsora, a Vasárnapi Újság, amely vagy három-négy évvel korábban indult, s merem állítani, nélküle a rendszerváltozás sokkal lassabban ment volna végbe. Felelős szerkesztője, Győri Béla megnyerte a műsorvezetésnek azt a Rapcsányi Lászlót is, aki a rádió legintelligensebb riportere volt (egykor ügyvédként kezdte pályáját, sőt ha igaz, ő védte ’56 után a halálra ítélt Francia Kiss Mihályt is), ezenkívül nem okozott volna gondot számára az sem, ha 48 óráig kell közvetíteni valamit, mondandója több napra elegendő volt (erről nem is rég, Nagy Imre és társai újratemetésén tett bizonyságot 1989-ben). Győri – mint általában a neofiták – a kanyarban szeretett előzni, s így műsora a legizgalmasabb, legérdekesebb és leghallgatottabb adás volt ezekben az években, s ezért becsültem őt. Ő számolt be elsőnek a kommunizmus addig titokban tartott disznóságairól, a munkatáborokról, Recskről, Tiszalökről, de ő szólaltatta meg a Dudás-féle mosonmagyaróvári tömeggyilkosság szemtanúit, itt volt hallható az évtizedekig elrettentéssel emlegetett ’56-os Mindszenty-rádióbeszéd Bőzsöny Ferenc barátom kommentárjával, aki szem- és fültanúja volt a beszédnek, amelynek közlése ismét leleplezte a kommunista propaganda hazugságát. Én abban az időben vasárnap reggel hatkor benyomtam a rádiós magnót, majd negyvenöt perc múlva csörgött a vekkerem, akkor megfordítottam a szalagot, és újabb háromnegyed óra múlva pedig élőben hallgattam tovább az adást, napközben pótolva a kora reggeli riportokat.Jó barátom, Tóth Sándor, a KÉSZ alapító tagja egyházi témájú írásait olvasta fel a Vasárnapi Újságban, s általa keveredtem barátságba Győrivel, akihez bevittem a KÉSZ elnökségének magam írta felhívását, amelynek az volt a lényege, hogy 1991. június 30-án este 20 órakor minden templomban húzzák meg egy teljes órára a harangot, megemlékezve arról, hogy az ország szuverenitása 1526 óta első ízben újra teljes lesz. Győrit az ötlet levette a lábáról, azonnal bevitt egy stúdióba, ahol csinált velem egy rövid interjút, majd a műsorba Bőzsöny beolvasta a felhívást. Egész délelőtt csörgött a telefonom, régen nem hallott ismerősök és telefonszámomat kikereső ismeretlenek hívtak fel és gratuláltak, lelkes levelek érkeztek a KÉSZ-be, egy ország mozdult meg. (Pár éve egy Fejér megyei kis faluban lakó ügyfelemmel beszélgetve a bíróság folyosóján szóba került a ’91-es harangozás. Ő nem tudta, hogy nekem ehhez némi közöm van, s lelkesen számolt be az eseményről. Falujukban sorban álltak az emberek 5-5 perc haranghúzásért.)A Vasárnapi Újság az ország tetejére, a legmagasabban álló galyatetői kápolnába – ahol a háború alatt Kodály komponálta a Missa brevist – félórás élő műsort szervezett 1991. június 30-án reggel nyolc órára. A hely kiválasztásának egyik fő oka a mátraszentimrei plébános, Kacsik Árpád barátom volt, aki többször adott helyet plébániáján legendás vendégszeretetével Győrinek és a már említett barátaimnak. Reggel nyolc előtt feleségemmel átgurultam Mátraszentimréről Galyatetőre, éppen jókor, mert már minden készen állt az élő adásra. Az oltár mögött Kacsik Árpád ült, aki a megemlékező istentiszteletet celebrálta, mellette Kónya Imre, a vezető kormánypárt frakcióvezetője és Für Lajos honvédelmi miniszter, aki az ünnepi szónok volt. Fasang Árpád zongoraművész, azóta UNESCO-követünk, száz méterre lévő nyaralójából jött át és orgonált. Egyet kértem, hogy pontban nyolckor én húzhassam meg a harangot. Fel is másztam a rozoga létrán a toronyba, ahol sok kiló madártrágyát találtam, de harangkötelet egy centit sem. Ekkor intett az alattam álló asszisztens és én a toronyból deréktől felfelé kiemelkedve, kiállva egy oromtéglára, jobb kezemmel megragadtam a harang nyelét, ahová a kötelet kellett volna kötni, és lassan megmozdítottam. Egyszer, majd kétszer, majd sokszor.Zengett a harang, szép magas hangja volt, ott vert a fülembe, de nem zavart, mert még hangosabban vert ott a vér is, ahogy szétnéztem e borús, nyári reggelen a Mátra tetejéről. Alattam a Mátra dombjai, völgyei, távolabb Gyöngyös és még odébb az Alföld síksága. S bár nem látom, de tudom, ott van délebbre Baja, ahol születtem, s körülöttem e kis ország, amely több mint négyszázötven év után azt ünnepli, hogy újra független, hogy újra szabad. Török Bálintra gondoltam meg a Jedikulára, a nagyságos fejedelemre ott messze Rodostóban, az aradi tizenháromra, az örök legyőzöttekre, Adyra, aki azt kérte, ne tiporjanak rajta nagyon. A kis Mansfeldre és a felakasztott százakra, a megöltekre, a haláltáborokba, majd Gulágra hurcoltak százezreire, az erőltetett menetek hosszú soraira, s amíg ott szólt kezem alatt a harang, s hangját visszhangozta az egész ország, arra gondoltam, milyen sokan haltak meg ezért a percért, és milyen egyszerű, ha beköszönt a szabadság. Egy borús nyári nap, egy harangszó, szól a Himnusz, s mi szabadok lettünk. Ne gondoljak most azokra a milliókra, akik életüket és szabadságukat adták e majd fél évezred alatt a magyar függetlenségért, csak gondoljak egyvalakire, mert ilyenkor az egy mindig több, mint a sokaság. De ki legyen az az egy? Ki a milliók közül? A tévéhíradó kamerája a lépcső aljáról közelített rá a csuklómra, ahogy le-fel mozgattam a harangot s a szél bele-belekapott a hajamba. Arra a nyári estére gondoltam ’56-ban, tán épp júniusban, amikor hatévesen szüleimmel és a bátyámmal jöttünk haza vendégségből, s a házmester a bérház kapujában nagy idegesen várt minket:– Doktor úr – mondta apámnak –, tessék gyorsan jönni, mert megjött a testvére, benn ül a szomszédoknál. –Józsi! – kiáltott apám még eddig sosem hallott erővel, nem is kiáltott, hanem feljajdult, az a tizenegy év aggodalom bődült fel belőle: – Józsi! – üvöltötte a nevet egyfolytában, s rohant fel a bérház lépcsőházában, tépte fel a szomszéd apáca nénik ajtaját – Józsi! – csuklotta és ölelte az öccsét, aki tizenegy évet húzott le a Gulágon, s tizenegy év után tért haza. Akkor tudtam meg először, hatévesként, hogy milyen félelmetesen nagy erő a szabadság, és milyen elviselhetetlen annak hiánya.1991 óta tíz év telt el. Változnak az idők, és persze változunk bennük mi magunk is. A szabadság megszokottá vált, akár háború múltán a béke, amíg nincs meg, mérhetetlenül vágyódunk utána, és hihetetlen áldozatokat hozunk megszerzéséért, de ha megvan, észre sem vesszük, s ez talán így jó.A balatoni autópályán Budapest felé haladva a 26-os kilométerkő után feltűnik szemben, az úttól balra egy domboldal, ahol vagy harminc-harmincöt éve egy becsületes és jókedvű erdész úgy ültette el a fenyőket, hogy azok távolról nézve azt a szót írják elénk: PAX. Harminc évig néztem ezt az erdőfoltot, míg egyszer aztán rászántam egy délutánt, és térképpel a kezemben megkerestem. Nem volt könnyű, úttalan utakon haladva, zsákutcába kerülve érkeztem meg, jó adagot gyalogolva. Beléptem a fenyőfák közé, feljebb mentem, majd jobbra, aztán balra, s nem tudtam, hogy most a PAX-ban vagyok-e benne. Egy zseblámpával visszaküldtem a fiamat a 26-os kilométerkőhöz. Szürküllött. Mikor odaért, felvillantotta a fényét. Én is. Felhívtam a mobilról. – Látsz? – kérdeztem. – Látlak – mondta. –Benne vagyok? – kérdeztem. – A közepében – mondta. – Köszönöm – feleltem, és leültem a béke közepén, de nem éreztem, hogy ott vagyok, mert a békét, ha benne vagyunk, nem érezzük.Így vagyunk mi a szabadsággal is. Nem lehet mindennap érezni, de időnként kell egy fényjel, hogy tudjuk, benne vagyunk. Hogy vigyázzunk rá, még akkor is, ha nem mi harcoltuk ki, akik most élvezzük, hanem eleink, akik nem élvezhették. Ajándék szabadság, az ősök ajándéka. A nagybátyáké, meg a többieké.Legalább évente egyszer köszönjük meg.