Erkölcsi válságban a közélet résztvevői

Mióta az MSZMP KB 1989-es üléseinek jegyzőkönyvei között rábukkantam Medgyessy Péter fölszólalására, töröm a fejem, hogy mire gondolhatott, amikor ezeket mondta: „Az értékvesztés még mindig nem fejeződött be, még mindig csak az értékvesztés folyamatát éljük át. Ebből következően óriási bizonytalanság van az emberekben az értékekről, saját sorsukról.” Semmi értelme nem lenne erről beszélni, ha az MSZP és az SZDSZ azóta kifejti, mit tekint értéknek, s fölvázolja az idézett életérzés megfordításának politikáját. Az értékeket és az értékrendet azonban az Antall-kormány akarta helyreállítani, s ezt a szándékát a szocialisták és az anarchisták (balliberálisok) úgy ítélték meg, hogy a történelem szemétdombjára való. Táboruk ma is fanyalog történelmi tanulságokat idéző érvek hallatán, s nem szereti, ha a kormány a család fontosságáról beszél.A gyakran használt értékfogalomnak csak öszszefüggő viszonyrendszerben van értelme. Matematikában valamely mennyiség mérőszáma. Beszélünk használati és csereértékről (javakról, vagyonról); erkölcsi, politikai és művészi értékekről. Szakmám szerint az utóbbiról kellene a legtöbbet tudnom, de az értékes és értéktelen megkülönböztetésével a legújabb irodalomelméleti rendszerek sem boldogultak. Nekem leginkább a polgári gondolkodásban alapvető hasznosság elvéről híressé vált Jeremy Bentham meghatározása tetszik, aki úgy gondolta, a képzelet alkotásainak az a legfőbb szerepe, hogy „időnként cselekvésre ösztönöznek”. Már csak azért is, mert a legfontosabb értéknek a jogrendet és az erkölcsöt tartotta. Mivel hivatkozásom közel két évszázados, hozzá kell tennem, hogy az élet minden területén többféle – és időnkint változó – értékrendszer él egymás mellett.Tizenkét év után egyre inkább feledésbe merül, hogy a marxizmus alapja az értéktöbblet-elmélet mint a kizsákmányolás jelszavának az indoka. Eszerint minden érték forrása a munka, amelynek eredményét a munkavállaló csak részben kapja meg, a többit kisajátítják a termelőeszközök tulajdonosai. A „létező szocializmus” elvileg megszüntette a magántulajdont, s ezzel „fölszámolta” a kizsákmányolást. De akkor hová tűnt el az a bizonyos többlet, amit e rendszerben élők hiányként érzékeltek? Nyilvánvalóan a fölszámolók, a proletárdiktatúra élcsapata kezébe került, s tőlük egy része a nemzetközi munkásmozgalom pénztárába jutott. Noha ez a párt Magyarországon a Vörös Hadsereg támogatásával szerezte meg és a politikai rendőrségre támaszkodva tartotta fönn önkényuralmi rendszerét, alapnak a termelési módok és termelési viszonyok jellegét tekintette. Bár ezen a téren csak a hiánygazdaságig jutott; a tudást, a tudományt, a művészeteket, a művelődést és az erkölcsöt felépítménynek minősítette. A köztudatban elsődleges értékké a jórészt hiányzó anyagi javak váltak. Akik tehát e rendszer iskolájába jártak, még inkább pedig, akik a pártkapcsolataik révén belekóstoltak a hatalmi politika révén szerezhető előnyökbe, a legfontosabbnak a használati értékű javak megszerzését tekintették. Anélkül, hogy ezek fontosságát a jólét és jó közérzet szempontjából lebecsülném, föltételezem, hogy a gazdaságpolitikus Medgyessy Péter nem csak erre gondolt.A Newsweek július 2-i száma szerint Putyin elnök a KGB tagjaként magába szívta a hazafiasság és a szülőföld szeretetének alapvető (polgári) értékét. A szovjet megbízásból Magyarországon hatalmat gyakorlók viszont éppen abban látták 1956 legfőbb tanulságát, hogy ezeket kiirtsák a köztudatból. Miközben a használati értékek egyéni megszerzését a pártfegyelmen kívül semmiféle etikai elvvel nem korlátozták, a hasznosság polgári értékét semmibe vették. Erre is gondolhatott a gazdaságpolitikus, akinek szembesülnie kellett a mindennél fontosabbnak tekintett termelés alacsony színvonalával. Mivel adott közegben lehetetlen volt a párbeszéd, az alattvalók véleménye csak az utolsó pillanatban juthatott el a vezetőköz. Ez pedig azzal járt, hogy – Wolfgang Iser más gondolatkörbe tartozó szavaival – a „tudat eltompult, a psziché saját önámításának áldozata lett”. A rendszer fennmaradásához bizonyos erkölcsi értékekre is szükség volt. Ilyenek – Vörösmarty szavaival – a „nemes Engedelem, megnyugvó békés Egyesség”, a „Mérséklet” és a (nem említett) Hűség. (Ugyanakkor bőséges teret adtak a „kékes Irigységnek” és a „Kába Hazugságnak”.) Noha a költő szavaival idézett erkölcsi értékek az MSZMP uralta Magyaroszágon a megfélemlítésen és megvesztegetésen alapultak, megbomlásuk fölismerése a nyolcvanas évek végén a KB tagjainak sem okozhatott nagyobb nehézséget. Tegyük még hozzá a legérdekesebbet és legfontosabbat, a hűséget a párthoz. És a Szovjetunióhoz. Azért is, mert korábban kegyetlenül leszámoltak a (tényleges vagy személyi érdekből kikiáltott) árulókkal (a hűtlenekkel). Gondoljunk csak Kun Béla vagy az „államvédelmi” erőszakszervezetet kiépítő Rajk László végzetes sorsára.Valójában a marxizmus fogalmi rendszerében másodrendűnek minősített „nem termelő szféra” teremtette meg mindazokat a felfedezéseket, amelyek a folytonos (és egyre gyorsuló) technikai fejlődéssel (Marx elképzeléseivel ellentétben) a befektetések hasznosságát a polgári társadalmakban óriási mértékűvé fokozták. A „létező szocializmus” gyakorlatában szétzilált családok és a cselédként kezelt tanárok-tanítók nevelik azokat, akiknek szellemi képessége lehetővé teszi az eredményes tudományos kutatást és a magas színvonalú munkát. A polgári gondolkodók nem a „munkaerő újratermelésének” szükségességével foglalkoztak, hanem az egyén képességeinek kibontakozását a lehető legnagyobb mértékben elősegítő kiművelés feltételrendszerét tartották kívánatosnak. Noha e téren az egyéni haszonvágy érvényesülése sehol nem tette lehetővé az eszményi állapotok megvalósítását, sőt az elmúlt fél évszázadban (különböző okokból) súlyosbodtak a működési zavarok, az a tény, hogy a magasan képzett munkaerő, az eredményes tudományos kutatás, a sikeres művész (és szórakoztatóiparos) a közjólét meghatározó eleme, nem változott. Ahogy az sem, hogy az ősi keresztény erkölcsnek ugyanúgy hasznos szerepe van, ahogy a görög filozófiára épülő világképnek.Az utóbbi tette a fejlett világ alapvető értékévé a szabadságot, aminek helytelen értelmezésével magyarázható az emberiség többségét sújtó nyomor. A szabadságeszme ugyanis működésképtelen a keresztény eredetű egyenlőség és testvériség igénye nélkül. Az egyenlőség és a testvériség korlátozza az egyén szabadságát, és ezzel biztosítja a közösségeken belüli hatékony együttműködést. Ebben a keretben kapnak szerepet olyan értékek, mint az igazság, amit a polgári fölfogás nem bíz kizárólag Isten kegyelmére, hanem szükségesnek tartja kiépíteni az érvényesülését biztosító törvényes jogrendet és igazságszolgáltatást. A „létező szocializmus” neveltjeinek minden bizonnyal ennek elfogadása okozza a legnagyobb nehézséget. A proletárdiktatúra erőszakszervei megszüntették azt a társadalmi szerződést, amelyben az embert (Bentham szavaival) „megegyezések kötik”, s ha „az egyik nem teljesíti a maga részét, akkor a másik is föl van mentve a magáé alól”. Ha az állam ellenszolgáltatás nélkül kisajátítja a magántulajdont, akkor az alattvalót sem köti semmi, hogy ott és annyit lopjon, amennyit tud. (Illetve rosszul fizetett munkáját rosszul végezze.) Ha a párt és a kormány gátlástalanul hazudik, ha a mindennapi tapasztalatokkal ellentétes képzelet- és érdek teremtette „valóságot” akar elfogadtatni, akkor senkit semmi nem korlátoz abban, hogy csak a saját érdekét keresse. A közérdek csak mindenkire egyaránt kötelező törvények keretei között érvényesülhet.Az ilyen polgári rend kiépítése intézményi téren is hosszú folyamat (hiszen ezeket is emberek működtetik), még inkább az a közösség tudatában. Az a polgármester, aki egyszerűen nem hajtja végre a bíróság jogerős ítéletét; vagy az, aki kijátssza a végkielégítési törvényt, akármilyen párthoz tartozik, az önkényuralom értékrendjének szellemében él. A média szívesen népszerűsíti a bűnt, mert figyelmet kelt. (A bűncselekmény és a bűnöző a XVIII. századtól, a polgári igazságszolgáltatás és erkölcsi értékrend megjelenésétől a regénytörténetek fő mozgatója.) A kérdés csak az, hogy az írott és erkölcsi törvényeken átlépő egyén milyen közfelfogással találkozik. Szíves figyelmükbe ajánlom, hogy az erősen egyénközpontú amerikai fölfogásban a legsilányabb szórakoztatóipari termék világképének tükrében is érvényesülnek a közösség működőképessége szempontjából alapvetően fontos erkölcsi értékek mint a szövetségesi hűség, a hála, az egymásrautaltság, a viszonzás kötelezettsége. Ezek a politikai gyakorlatban sérülhetnek, de a politikusok tudják, hogy hosszabb távon, a pillanatnyi haszonért nem érdemes föláldozni a köztudatnak fontos értékeket. S nem szabad túl sokat ígérni, túlságosan dicsekedni, önelégültnek (Vörösmarty szerint: kevélynek) lenni.A magyar kormány a családpolitikában kétségtelenül elmozdult a polgári értékrend irányába. A közéletben ez sokkal nehezebb, hiszen résztvevői a már Medgyessy által észrevett erkölcsi válság iskolájában nőttek föl. A választók és a választhatók soraiban egyaránt. Többet kellene ezekről az értékekről beszélni, noha keresztény és magyar hagyomány egyaránt bőséges példatárat kínálnak. Nagy baj, hogy újragondolásukban jó esetben lapos közhelyekig jutunk csak el. Az egyén esetében is tanulságos lehet, hogy az első hazugságot, csalást többnyire siker igazolja viszsza. De a becsapott, a megcsalt annál nehezebben felejt, minél érzékenyebben érintette a kár, amit elszenvedett. Erre épül a haszonelvűség összekapcsolása az erkölcs és a jogrend feltétlen tiszteletben tartásának önkéntes elfogadásával.Végül még egy értékre hivatkozunk az emberiség fennmaradása szempontjából: ez a környezet. Az MSZMP uralmának hosszú időszakában szennycsatornává változott a Duna, szinte elviselhetetlenné a főváros levegője. S ebben a tekintetben az elmúlt évtizedben is kevesebb történt a lehetségesnél. Sőt: át kellett élnünk a Tisza katasztrófáját, látnunk kell a vészesen apadó Balatont, szívhatjuk a mélygarázsokkal fokozott gépkocsiforgalom miatt tovább romló levegőt. Ezekért az értékekért is érdemes aggódnunk. Hogy Medgyessyt idézzem: ez is az emberek sorsához kapcsolódik.A szerző egyetemi tanár