Hogyan bomlik meg egy családban a bizalom?

Bankunk egyik havonta küldött tájékoztatójában százhúszezer forint adómentes (!) összeg jóváírásáról értesített, meglehetős bizonytalanságban hagyva bennünket az összeget átutaló kilétéről. Mondanom se kell, hogy örültünk a hírnek, mivel bennünket ritkán érnek ilyen váratlan pénzügyi meglepetések. Örömünket azonban lassan kétségek árnyékolták be, mivel sejtelmünk se volt arról, melyikünk és miért kapta ezt az összeget. Feleségem, aki újságíróként főként a tudomány népszerűsítésével foglalkozik, lehetetlennek tartotta, hogy politikamentes írásait ilyen nagy összeggel honorálnák. Átmenetileg megfordult a fejünkben, hogy esetleg a ’98-as választás előtt önként vállalt népnevelői és politikai tanácsadói ténykedésem tetemes költségeit kívánják megtéríteni. De hát kit érdekelnek már a ’98 előtti dolgok? Vagy talán a ’99-ben el nem fogadott kitüntetés díját utalták volna át részemre? Arra is gondoltunk, hogy netán valamelyik politikai eszmefuttatásom keltette fel érdeklődésüket. „Végre csak észrevették magvas gondolataid értékeit”, nyugtázta feleségem. Gyorsan átfutottuk mind a százötven írást: „Dögunalom az egész, alig hihető, hogy ezeket a szerkesztőkön kívül bárki is elolvasta” – mérgesített a lányom, hivatkozva egyik politikus barátunknak a publicisztikákat minősítő értékelésére. Unokám egy ideig kardoskodott, hogy biztosan a Párbeszéd a körmeneten cikkemre kaptam a jutalmat, amelyet a Nagyival sokszor megkönnyeztek, de ő ebben az ügyben egyáltalán nem tekinthető objektívnek, mivel csak ebben az egy írásban szerepelt.Mindezeket a lehetőségeket azonban ki kellett zárnunk, amikor némi nyomozás után megtudtuk az összeget átutaló alapítvány kilétét. Erről ugyanis köztudomású, hogy egyáltalán nem híve a konzervatív, nemzeti oldalnak: alapvetően más eszmeiséget képvisel. Ennek tudatában felmerült, hogy talán a polgári pártokat „szeretve kritizáló” írásaimat értette félre az alapítvány, és besorolt a kormányt leváltani szándékozó közírók közé. Na, de ekkora összeggel? Felvetődött az a gyanú is, hogy családunk valamelyik tagja álnéven írogat, és bomlasztja a koalíciót, de mindenki eskü alatt vallotta, hogy ilyet nem tett.Ebben az időszakban a család éppen a Mitrohin-archívumot és Stephen Kochnak Az értelmiség árulásáról című könyvét olvasgatta, amelyekből kiderült, hogy annak idején a KGB csaknem minden épkézláb, a baloldali eszmék iránt fogékonyságot mutató értelmiségit beszervezett és szolgálatába állított. Különös érdeklődést mutatott a Cambridge-ben tanuló fiatalok iránt. Mivel a hatvanas évek elején (meghívásra) csaknem két esztendőt a cambridge-i egyetemen dolgoztam, a család kezdett gyanúsan méregetni. Bármennyire megerőltettem is azonban emlékezetemet, semmi olyan nem jutott eszembe, amely beszervezésemet igazolta volna. A hidegháború idején – lehet, hogy első magyarként – az amerikaiak két napra beengedtek Los Alamosba, az egyik kutatólaboratóriumba, de bármennyire faggatott is hazaérkezésem után az egyik „közrendőr” az ott látott titkokról, semmi különöset nem tudtam neki mondani, csak azt, hogy szeretik a magyarokat, csinosak a titkárnők, nagyon rosszul főznek, és este átvittek Santa Fé-i Majestic szállodába aludni. Lehet persze, hogy a KGB magyar képviselőinek ez is érdekes információ volt. Egyébként is azért hívtak meg, hogy én beszéljek nekik a nem létező tudományos „titkainkról”, a hajtóanyagok kémiája terén elért új kutatási eredményeinkről, és nem azért, hogy ők áruljanak el nekem bármit is.A gyanakvás légköre azonban már befészkelte magát családunkba. Megszűnt az őszinte eszmecsere, fokozatosan bizalmatlanná váltunk egymás iránt: elhidegültünk. „Valaki titokban a másik oldalnak dolgozik, valaki valamit titkol a családban” – gondoltuk. Feleségem, aki egyébként mindig igen nagy ambícióval csökkentette a folyószámlán lévő összegeket, kijelentette, hogy neki ez a pénz gyanús, és – egy ideig (!) – abból egy fillért sem hajlandó költeni, ami részéről valóban nagy áldozat volt. Jómagam – a biztonság kedvéért – gondosan elzártam a Hogyan nyerhetné meg a koalíció a legközelebbi választást? címmel készülő publicisztikámat, és nézeteimet némiképp (?) megváltoztatva, magasztalni kezdtem a régi rendszert és annak politikusait. Családom is ezt az utat követte: csak úgy zengett a ház a baloldal dicséretétől.Átmenetileg felmerült, hogy meg kellene kérdezni az alapítványt, ki és miért kapta ezt a nagy összeget. De a család – becsületes lévén (!) – azonnal leszavazta ezt az ötletet: még a végén kiderül, hogy a váratlan pénzösszeg mást illet, és fizethetjük vissza az egészet. Nem tehetünk mást, mint várjuk az újabb átutalásokat…