Két nemzetkoncepció európai versenye zajlik

Szelíd európai nyomásra a státustörvényről szóló román–magyar vita – kis strasbourgi és brüsszeli kitérő után – visszatért a kétoldalú kapcsolatok medrébe. Ez a meder pedig most egyre inkább a magyar érdekek medre: Magyarország élhet mind nyilvánvalóbbá váló integrációs előnyével, jobb gazdasági teljesítményével, a NATO-tagságából adódó nagyobb befolyással. Az utóbbi napok diplomáciai eseményei, a magyar Országgyűlés külügyi bizottsága romániai látogatásának hatása, az egyszerre több területen is kilátásba helyezett pragmatikus lépések – amelyek a státustörvénnyel szembeni román ellenkezést a gazdasági-politikai kapcsolatok jóval tágabb kontextusába helyezve kívánják feloldani – mind-mind ezt látszanak bizonyítani: az előnyök kihasználására irányuló magyar stratégia hasznát.A román–magyar viszony távlatait vizsgálva azonban nem tekinthetünk el attól, hogy azt nem csupán az – integrációs perspektívában akár történelmi léptékkel is mérhető – előnyök okos kihasználása szabja meg, hanem két gyökeresen eltérő nemzetfelfogás kompetíciója is. A két nemzetkoncepció „európai versenye” pedig mindeddig távolról sem tűnt olyan előnyösnek Magyarország és a magyarság számára, mint amilyen egyértelmű a nyugat–kelet irányú lejtőn Magyarország előnye Romániával szemben. A státustörvény kapcsán kibontakozó román–magyar disputa azonban a koncepciók versenyét is új perspektívába helyezi.Ha csak a nemzet mibenlétéről szóló irodalom hagyományos fogalmaival élünk, könnyű vázolni a két nemzetkoncepció közötti különbséget. A magyar köztudatban az első világháborús terület- és lakosságveszteségek traumája nyomán mára a kulturális nemzet koncepciója vált uralkodóvá: a magyar nemzetet a Magyarország határain belül és kívül élő, magyarul beszélők közössége alkotja. E közösség megóvása, érdekeinek védelme központi helyen áll a magyar politika szótárában, de ugyanakkor, mivel eszközeihez a nemzettel nem azonosítható magyar állam kül- és gazdaságpolitikai pozíciói révén jut, e szótár nyitott maradt a modernizációs folyamatok fogalomvilága felé is.Ezzel szemben a román nemzetkoncepciót az a feszültség jellemzi, amely a múlt században meghonosodott államnemzeti ethosz és a Nagy-Románia 1918-as megteremtését követő nemzetállami „kulturkampf” gyakorlata között kialakult. Az előbbit a francia állammodell bűvöletét meghonosító, XIX. századi nagy politikusi és államférfiúi nemzedék képviselte, a másodikat az Erdélyt és Besszarábiát 1920 után megszálló, levantei „erényekben” bővelkedő bürokratahad. Talán nem túlzás megállapítani: e feszültség szinte végzetesen összekapcsolta a politikai modernizáció kérdéseit s annak liberális szótárát a román nemzet kollektív mibenlétének kérdéseivel. Egy sajátos modernizációs perspektíva vált uralkodóvá a román értelmiségi közgondolkodásban, amely igazából nem fordult szembe a harmincas évek második felének ortodox miszticizmusból kinövő nemzeti ideológiáival, s nem ítélte el a kommunizmus homogenizációs nemzetépítő gyakorlatát sem. Mindebből mára egy szótár és egy politika tehetetlenségi állapota maradt fenn.Az uralkodó román nemzetkoncepció politikai tehetetlensége annak következménye, hogy a kulturális homogenitást és nem a különbözőséget kultiválja, és ez komoly akadály abban a folyamatban, amellyel a romániai társadalomnak – és nem utolsósorban a román államnak – alkalmazkodnia kellene megváltozott környezetéhez és az európai integrációs folyamathoz. A homogenitás kultiválásának szótára azonban egyezik az „európai beszéd” szótárával és a klasszikus republikanizmus beszédmódjával. És ez az, ami a státustörvény vitájában egyetlen arcvonalba szervezte a törvény ellen szóló teljes román politikai elitet (a liberális pártvezér Valeriu Stoicától a nagy-romániás Vadim Tudorig) és a kedvezménytörvény magyar ellenzőit (legutóbb éppen Tamás Gáspár Miklóst – lásd a Népszabadság június 30-i, szombati Hétvége mellékletét). Csakhogy az egységes szótár mögött az intenciók különbözősége húzódik meg. A román politikai elit, amikor a státustörvény ellen az „etnikai megkülönböztetés” vádját hozza fel, s vele szemben az Európába integrálódó polgári nemzet koncepcióját helyezi, valójában nem arra az egyenlőségre gondol, amelynek célja „a személyek, a javak, a szolgáltatások és a tőke teljesen szabad forgalma” az európai térségben, hanem a román nemzetpolitikai koncepció homogenizációs terveinek továbbéltetésére. És Tamás Gáspár Miklós, amikor a „klasszikus állampolgári ideál” feladásáról beszél, valójában globalizmusellenességének ad hangot, úgy vélvén feltehetőleg, hogy a klasszikus (liberális) nemzetállam megerősítésével ellensúlyozhatók a globalizációs folyamatok.Csakhogy e különböző intenciók találkahelyeként működő szótár valójában alkalmatlan annak megértésére és megértetésére, mi történik Kelet-Közép-Európában, és milyen folyamatokba illeszkedik bele a státustörvény. A státustörvény eredetisége abban rejlik, hogy miközben deklaratíve nemzetpolitikai és kisebbségvédelmi célokat fogalmaz meg, valójában azt az utat jelöli ki, amelyen térségünkben megkezdődik a területi állam – a vesztfáliai paradigma – leépülése. A státustörvény eredetisége – ebben az összefüggésben – az, hogy nem a területén belüli politikai homogenitás „kiteljesítésével” készül az európai integrációra, hanem a területén kívüli kulturális-szimbolikus terek szervezésével. Talán nem véletlen, hogy ezt éppen az a fiatal román író, Caius Dobrescu vette észre, aki a törvényt mind a román (államnemzeti) modelltől, mind pedig a sajátos magyar céljaitól („a nemzet békés újraegyesítése”) függetlenül tudta szemlélni. Amint a Provincia című, kétnyelvű erdélyi folyóirat idei 6–7. számában írja, a státustörvény azon eszközök közé tartozik, amelyek a nemzeti egységét klasszikus eszközökkel megvalósítani nem képes magyar társadalom „rendkívüli alkalmazkodási és megújulási képességeként” jönnek számításba. Dobrescu szerint nem a törvény „etnikai tartalma”, hanem az általa létrehozott, határokon túlnyúló kapcsolatháló „tranzakciós jellege” az, ami figyelemre méltó. Vagyis az, hogy nyitott, hogy többféle jövőbeli politika eszköze lehet. Hozzátehetnénk: eszköz lehet azoknak a „modernizációs pufferzónáknak” a létrehozásában is, amelyekkel a majdani EU-tag Magyarország a környező térségek (a Kárpát-medence jó része) fejlődését magáéhoz kapcsolja.Hogy mindez európai és nem „Európa-ellenes” folyamat (ahogy a státustörvény kritikusai mondják), azt a bírálók két érve kapcsán is vizsgálhatjuk. Az egyik szerint a magyar kedvezménytörvény „etnikai alapú” megkülönböztetést vezet be, miközben Európa nem az etnicitás felé halad. Valójában azonban – amint Schöpflin György írta Közép-Európa: felemás modernitás? című esszéjében (Provincia, 2001. 4. szám) – csupán az történt, hogy a Nyugat „megpróbálta rákényszeríteni a térségre azt, amit a hatalomgyakorlás etnicitásmentes szemléletének gondolt”. Azonban, teszi hozzá, ezzel hibát követett el. Egyrészt azért, mert saját politikai és pénzügyi hatalma biztos tudatában azt akarta elfogadtatni Közép-Európával, ami egyébként nem igaz. Másrészt azért, mert teljességgel félreértette, hogy Közép-Európa miért épít az etnicitásra; úgy gondolta, a jelenség oka valami ősi gyűlölet, „a régió lakosságának valamiféle közös vagy éppenséggel genetikai fogyatékossága”, holott nem erről van szó.A bírálat másik érve szerint a törvény területen kívüli hatályú, mivel előírásai más államok polgárairól rendelkeznek. Csakhogy ez az érv akkor támasztható alá, ha az állampolgárokat az állam „tulajdonaként” fogjuk fel, s nem szabad polgárokként, akik államuk – hazájuk – területén jogokkal és kötelességekkel rendelkeznek, annak területén kívül pedig csupán államuk általános jogvédő kötelezettsége az, ami az állampolgári jogviszonynak tartalmat ad. A területenkívüliség érve – amely egyaránt megtalálható Adrian Nastase román kormányfőnél és Tamás Gáspár Miklós magyar filozófusnál – így nem az „európaiság érve” (személyek szabad mozgása, „európai polgár” stb.), inkább abból a republikánus hagyományból ered, amely az állampolgári lojalitásnak olyan mély erkölcsi dimenziót tulajdonított, hogy abból a tulajdonlás fentebb említett képzete is kialakult.Mindezek után nem alaptalan kijelentenünk: az unió bővülésével talán nemcsak az EU mint szervezet alakul át, hanem maga az „európaiság” is. Ebben a folyamatban pedig bizonyos, hogy a kelet-közép-európai állam szuverenitásának lebomlása más, mint amilyen a nyugati államoké volt. Míg Nyugat-Európában az Európai Unió e folyamatot egy „vertikális modell” alapján gyorsította fel, amelyben a nemzetállamok feletti (Brüsszel) és a nemzetállam alatti szint (a régiók) megerősödése volt meghatározó, mindez a fokozatosan felzárkózó Kelet-Közép-Európában egy kissé másképp megy végbe. Térségünkben a „vertikális modell” mellett egy „horizontálissal” is számolni kell, ugyanis a kelet-közép-európai államok egyrészt nem egyszerre, hanem történeti fáziskülönbségekkel lépnek be az EU-ba, másrészt pedig a belépés vagy a felzárkózás a le nem zárult nemzetépítési folyamatokkal párhuzamosan történik meg. Olyan körülmény ez, amelynek folytán az egymással szomszédos államoknak szuverenitásuk „korlátozódásában” e határokon átnyúló – kulturális teret szervező – „státustörvényes” móddal is számolniuk kell.