2002 nagy kérdése: ki lesz a harmadik befutó

A hazai pártstruktúra kétpólusúvá válása gyakorlatilag befejezettnek tekinthető, a kétpólusú pártrendszer azonban nem feltétlenül jelent egyúttal kétpártrendszert is. A kérdést tehát úgy is fel lehet tenni, hogy a két nagy párt mellett lesz-e harmadik a következő parlamentünkben, s ha igen, melyik kis pártnak van erre esélye.A világ parlamentáris rendszerei között két- és többpártrendszerű egyaránt található, s a pártok számát egy adott országban a tapasztalatok szerint nem csupán a társadalom összetétele, hanem a választási rendszer is nagymértékben befolyásolja. A listás választási rendszerek kedveznek a több pártfrakcióból álló parlamentek kialakulásának, hiszen ezekben egy-egy pártnak elég egy meghatározott (általában 4–6 százalék közötti) küszöbértéket elérnie a választásokon. Az egyéni jelöltek versengésén alapuló választási rendszerekben viszont egy-egy választókerületből a győztes jelölt kerül a parlamentbe, a vesztesek (és pártjaik) pedig kiesnek a versenyből. Az öt-tíz százalékos népszerűségű pártok általában nem képesek egyéni választókerületi győzelmet elérni, ezért az ilyen választási rendszerek kiszűrik a kis pártokat.A legtöbb országban vegyes (listákat és egyéni választókerületeket egyaránt alkalmazó) választási rendszerek működnek, amelyekben elvileg a kisebb pártoknak is van esélyük a parlamentbe kerülni. Mégis megfigyelhető a pártszövetségek (esetleg választási koalíciók) elterjedése, méghozzá mind a jobb-, mind a baloldalon. Előbbire jellemző példa a lengyelországi, több mint harminc pártból álló jobboldali szövetség, amely a néhány évvel ezelőtti választáson nyerni tudott, utóbbira pedig az olaszországi Olajfa Szövetség, amely a legutóbbi választásokig szintén kormányzó erőt képezett. A kétpólusú pártstruktúra kialakulása tehát nem hazai különlegesség, nálunk inkább csak a kisebbeknek a két nagy párt közötti felmorzsolódása jelent eltérést a legtöbb európai országban kialakult helyzettől.A hazai pártok egy részének – köztük a két, egykori nagy rendszerváltó pártnak – a leépülése főként belső okokra vezethető vissza, hiszen a vegyes választási rendszer kedvező lehetőségeket teremt nekik a parlamentbe jutáshoz. Az MDF gyűjtőpártjellegéből adódó, kormányzati pozícióban súlyossá váló belső ellentétek áldozata lett: a pártból kilépők által alapított MIÉP, majd MDNP, majd a még mindig fennálló belső feszültségek juttatták a pártot oda, hogy 1998-ban nem volt képes önállóan a parlamentbe kerülni. S ami egyszer elveszett, a mai magyar politikai mezőnyben nem hozható vissza: hiába állt helyre belső egysége, hiába áll vezetője a politikusok népszerűségi listájának élén, az MDF-nek gyakorlatilag a legközelebbi választásokon sincs több esélye a sikeres önálló szereplésre, ugyanúgy, mint négy évvel ezelőtt.Az SZDSZ belső viszonyai lényegében egykori fő vetélytársához hasonlóan alakultak, de többnyire nem vezettek látványos szakításokhoz. Tölgyessy Péter kezdetben inkább csak taktikainak látszó kérdésekben került ellentétbe a párt „kemény magját” alkotó alapítókkal, s ezért mondott le frakcióvezetői posztjáról. Később – pártelnökként – konzervatív-liberális néppárti koncepciójával a mai Fideszéhez hasonló pályára szerette volna állítani az SZDSZ-t, s ezzel minden bizonnyal ugyanolyan sikeres pártot alkothatott volna, mint amilyen ma a Fidesz (bár az utóbbiéhoz hasonló szociális felfogás a Tölgyessy-féle koncepcióból még hiányzott). A párt befolyásos vezető magját alkotóknak valószínűleg nem is elsősorban az említett politikai koncepcióval volt gondjuk, hanem azzal, hogy a koncepcióval együtt változniuk kellett volna a párt hátterét alkotó csoportoknak, ami előbb-utóbb a vezető mag háttérbe szorulását eredményezte volna. Ezért nyúltak a Tölgyessy-féle vezetés bojkottálásának, majd megbuktatásának módszeréhez.Eközben azonban az SZDSZ népszerűsége lényegesen nem változott: Tölgyessy és az őt váltó Pető elnöksége alatt egyaránt tíz százalék körül alakult, sőt 1994-ben – vezéráldozattal: Pető háttérbe húzásával és Kuncze felfuttatásával, valamint a Fidesz meggyengüléséből hasznot húzva – váratlanul jó választási eredményt sikerült elérni. Az SZDSZ belső viszonyai azonban lassan ölő méregként, hosszú távon hatottak. A párt vezető magja és a tagság közötti ellentét kétféle formában is jelen volt a kezdetektől fogva, ha ez kívülről nem látszott is igazán: 1. az egyszerű párttagok lekezelése, lenézése sohasem öltött látványos formát (mint például az MDF esetében a „borzalmas tagság” minősítés), de többnyire érzékelhető volt; 2. az átlagnál felkészültebb, képzettebb tagok háttérbe szorítása szintén nem látványos, de hatásos formában valósult meg (például a kezdetben sikeres, sok új tagnak fórumot adó Szabad Demokraták című folyóirat beszüntetése már 1989 derekán, valamint a Beszélő szerzőgárdájának megszűrése a későbbi években). Az SZDSZ sorsát tehát végső soron a tagsággal szemben ellenérzéseket tápláló, a kívülről jött tehetséges politikusjelöltekkel szemben pedig pánikszerű félelmet érző, ugyanakkor önmagát rendkívül jól menedzselő és reklámozó „elit” (lásd még: „szürkeállomány”) pecsételte meg. Lehetséges, hogy az SZDSZ vezető csoportja ezt az 1998-as választási kudarc után felismerte, s ezért állították a pártelnöki posztra Magyar Bálintot, akit sokan az eredetileg nyitottabbnak mutatkozó párt létrehozójának tartanak, s aki a szűk alapító réteghez eredetileg nem kötődő vezető személyiségek jó részét a pártba hívta. Az ő elnöksége idején az SZDSZ népszerűsége ismét elérte, majd meghaladta a parlamentbe jutást jelentő ötszázalékos határt, Demszky azonban ezt a szerény eredményt is lerombolta néhány hónap alatt.Demszky fellépésének indítéka mindmáig talány. Főpolgármesterként hosszú éveken át pártpolitikai kérdéseket kerülő stílusával biztosított magának népszerűséget nemcsak a baloldali szimpatizánsok körében, hanem azon túl is (nimbuszára jellemző, hogy pártelnökké választását követően e lap hasábjain jelent meg az a megállapítás, miszerint Demszky „a sírból hozta vissza az SZDSZ-t” – miközben a közvélemény-kutatási adatok ennek éppen az ellenkezőjét mutatták). A főpolgármester azonban a pártelnöki tisztséget (tőle addig nem tapasztalt, arrogáns stílussal) magának követelve, pártelnökként pedig szinte tragikomikus szereplésével nemcsak pártjának amúgy sem túl nagy népszerűségét rombolta le, hanem saját addigi nimbuszát is összezúzta. Demszky 1998-ban az SZDSZ igen gyenge választási szereplése ellenére lett ismét főpolgármester, s Magyar Bálint elnöksége idején az SZDSZ népszerűsége gyakorlatilag az 1998-as szint körül alakult. Ezzel az eredménynyel 2002-ben az SZDSZ a két nagy párt mellett még a parlamentbe jutó – esetleg egyetlen – párt lehetett volna, s ennek vezető személyiségeként Demszkynek is lehettek volna esélyei. Talán ezeket az esélyeket kevesellte, talán más (személyes okokból származó) körülmények indították, esetleg csupán tapasztalatlan tanácsadóinak rossz tanácsait fogadta meg, amikor kamikazeakciójával pártjának maradék esélyeit is magával rántotta – nem tudhatjuk.Mindenesetre ma már nem alaptalanul kapja – a politikai mezőny másik oldaláról – a tanácsot: „tartsa az irányt” és váljon meg főpolgármesteri tisztségétől is. Az SZDSZ pedig egyik-másik parlamenti képviselőjének elvakult fellépéseit is figyelembe véve lassan a magyar parlament legszélsőségesebb pártjává válik, s bizonyára kevesen fogják sajnálni, ha a következő parlamenti ciklusban kénytelenek leszünk nélkülözni a képviselőit (lásd Eörsi Mátyás és Bauer Tamás szélsőségesen kormányellenes megnyilvánulásait).A kisgazdapárt 1990-ben a szavazatok tizenkét százalékát kapta, majd népszerűsége a belső viszályok következményeként csökkent, s 1994-ben már csak a szavazatok kilenc százalékához jutott. 1998-ban javítani tudott: tizennégy százalékos szavazati aránnyal az addigi legjobb eredményét érte el az FKGP, sőt 1996 elején – a választók huszonhat százalékának rokonszenvét élvezve – rövid ideig a legnépszerűbb párt volt az országban. Könnyű volt azonban ekkor népszerűnek lenni: a kisgazdapárt a Horn-kormány akkori pénzügyminiszterének köszönhette pünkösdi királyságát, hiszen Bokros cinikus, sokszor primitív stílusával az MSZP legelszántabb szimpatizánsainak is nagy megpróbáltatást okozott, amihez képest Torgyán József kifejezetten üdítő színfoltot jelentett a hazai politikai palettán. A kisgazdapárt „életfogytiglani” (vagy tán azon is túli) elnökének politikai vonalvezetése, pártvezetői felfogása éveken át, fokozatosan őrölte fel a pártot és támogatóinak körét, ami kormánypozícióba kerülve természetszerűen vált egy idő után egyszerre látványossá.Ki lesz hát a harmadik – s lesz-e egyáltalán? A dolgok jelenlegi állása szerint elképzelhető, hogy lesz, s erre leginkább a MIÉP-nek van esélye. A magát radikális jobboldalinak minősítő párt a parlamentben eddig kétségtelenül a legkeményebb politikai irányvonalat képviselte, de ezt a címet a ciklus végére az SZDSZ még elhódíthatja tőle. Ma Európában kétségtelenül feljövőben vannak a politikai szélsőségek, elsősorban a jobboldalon (lásd Ausztriát és Svájcot), de a baloldalon is, és mindkét szélsőség kormányra kerülésére van példa (Franciaországban jelenleg van, Olaszországban a korábbi parlamenti ciklusban volt kormányon a kommunista párt). A szélsőségek egymást feltételezik, s általában egymásból élnek. A MIÉP súlya jóval kisebb nálunk, mint a radikális jobboldalé más országokban. Elképzelhető, hogy az SZDSZ leépülése mérséklő hatást gyakorol majd a radikális jobboldal szimpatizánsaira, így közvetve jótékonyan hat majd a hazai pártstruktúra alakulására is.