A leggyengébb láncszem

Az utóbbi hetek egyik legnagyobb visszhangot kiváltó tévéműsora lett A leggyengébb láncszem című vetélkedő, amelyet a tv2 indított el. A lényegét már mindenki ismeri: a helyenként brutálisan nyers és goromba műsorvezetőnő pattogásától kísérve kilenc jobb sorsra érdemes honfitársunk próbál meg jó válaszokat adni az unalomig ismert kvízkérdésekre, hogy ezután egy meglehetősen szubjektív szavazás során kilökjenek valakit a további játékból. Ez a kiszorítósdi így megy egészen addig, amíg csak ketten maradnak, hogy aztán egymással rivalizálva próbálják megszerezni azt a pénznyereményt, amely jól megérdemelt jutalomként illeti meg a leggátlástalanabb játékost.
Amióta elindult a játék, szinte izzanak a klaviatúrák a publicisták és kritikusok ujjai alatt; nincs nap, hogy ne jelenne meg egy-egy valóságos vagy álszent elmarasztalás vagy tiltakozás a műsorral kapcsolatban. A leggyakrabban elhangzó vád az, hogy a vetélkedő alantas ösztönöket ébreszt; a másik fél eltaposására, megalázására buzdít. A műsor készítői természetesen tiltakoznak ez ellen a minősítés ellen, és minden esetben azt hozzák fel védekezésként, hogy nem a játék ilyen, hanem az az élet, amelyről mintázták.
Nincs okunk arra, hogy ne értsünk egyet a vetélkedő gazdáival, mert az élet, másképp fogalmazva: napjaink Magyarországa valóban hordoz ilyen vonásokat. Nem túl nehéz olyan élethelyzetet találni, ahol kilenc olyan ember kerül szembe egymással, akiknek a sikerre, a győzelemre csak úgy van esélyük, ha egy sajátos kiválasztódási folyamat végén a legerősebb szerzi meg az egész zsákmányt, eltiporva a gyengébbeket.
Itt van például a három éve folyó vetélkedés, aminek az a tétje, hogy ki legyen az ellenzék azon miniszterelnök-jelöltje, aki majd 2002 tavaszán fölveszi a küzdelmet Orbán Viktor jelenlegi kormányfővel. Érdekes az összehasonlítási lehetőség, már csak azért is, mert a szóba jöhető „játékosok” itt is éppen kilencen voltak az induláskor, bár akkor még nem mindegyikük volt tisztában azzal, hogy résztvevője lesz a küzdelemnek. Mára mindössze ketten maradtak, és bármennyire szeretnének is együttműködni, közülük az egyik még mindig fölösleges.
Az első kieső az 1998-as parlamenti választások nagy vesztese, Horn Gyula volt, aki meg sem várta azt, hogy elvtársai kilökjék a játékból, hanem maga mondott le a pártelnöki pozíciójáról. Egyértelmű volt, hogy az ő sorozatos ballépései vezettek a sokáig biztos befutónak számító MSZP vereségéhez. Bár Horn azóta is hallat magáról néha – egyszer pártelnöknek ajánlkozik, máskor a beteg kisgazda pártvezérnél vizitál –, de az erős médiavisszhangok ellenére visszatérési esélyeit ma már senki nem veszi komolyan. Szinte biztos, hogy biztos befutó helyet kap az MSZP országos listáján – úgy hírlett, 4. lesz –, de a neve ma már nem ér többet, mint hogy a még állva maradó játékosok fölhasználják a személyét egymás ellen.
Nem szavazták viszont ki az első körben a másik vesztes pártvezért, Kuncze Gábort, aki lemondott ugyan az elnöki tisztségéről, de a frakcióvezetést megtartotta magának, ez a tény pedig garanciát jelentett arra, hogy az SZDSZ további parlamenti léte veszélybe kerül.
Következett egy hosszú pauza után 2000 őszén a második kör, amikor az SZDSZ elnöki székében Kunczét váltó Magyar Bálint is bedobta a törülközőt. A mai napig fölfoghatatlan, miért gondolták úgy a szabad demokraták ’98-ban, hogy az egyik bukott miniszter helyett a másikat kell a pártelnöki székbe emelni, mindenesetre tény: a sorozatosan rossz válaszokat adó Magyarnak sikerült pártját az egykori KDNP szintjére levinni. Magyar bukásában meghatározó szerepe volt Demszky Gábor főpolgármesternek, akinek hangzatos ígéretekkel körített fellépése még ahhoz is elég volt, hogy harmadikként Kuncze Gábor is kiessen a játékból, Hornhoz hasonlóan önként visszavonulva.
Ekkor már csak hatan voltak: a hiperaktív Demszky, valamint az egymás válaszait árgus szemekkel figyelő szocialisták és posztkommunisták. Elsőként említsük meg Kovács Lászlót, aki pártelnök-frakcióvezetőként szinte korlátlan úr volt az MSZP-ben, és ekkor még bárkit kiszavaztathatott a csapatból. Aztán itt volt a Londonból hazatérő titkos favorit, Németh Miklós; az évek óta pozícióra vágyó egykori szakszervezeti guru, Nagy Sándor; az a Medgyessy Péter, akinek politikai szerepvállalását már hosszú ideje lebegtette a hivatalos pártvezetés, valamint az önjelölt Thürmer Gyula, aki azt a bravúrt vitte végbe, hogy három csúfos választási vereség után is potenciális MSZP-szövetségesként tartották számon politológusi berkekben. Az MSZP és a Munkáspárt közös jelöltjének katasztrofális fehérgyarmati veresége után azonban már nem lehetett Thürmert komolyan venni, ezért gyorsan ki is szavazták társai a játékból. Thürmer azonban másokkal ellentétben nem duzzogott, mi több, javaslatot tett Kádár János szobrának az MSZP-székház előtti felállítására, amivel levette a még versenyben lévő játékosok válláról azt a terhet, hogy miképpen ébresszenek nosztalgiát az ’56-os forradalmat eltipró gulyáskommunista emléke iránt (aki amúgy legendásan nagy „játékos” volt…).
2000 decemberében úgy nézett ki, hogy a pártelnökségében nagy többséggel megerősített Kovács lehet a befutó, akinek egyetlen igazi riválisa, Németh Miklós kiadós ajtócsapkodás közepette viharzott ki az MSZP székházából. Egy ideig azonban még játékban maradt, kiesésére csak akkor került sor, amikor 2001 márciusában színre lépett az addig hallgatag Medgyessy Péter, aki Kováccsal összefogva kiütötte a további küzdelmekből. De mondhatnánk úgy is, hogy a szövetségesek megszerzésére képtelen exminiszterelnök látványos duzzogással körítve maga futamodott meg. Vele bukott Nagy Sándor is, aki „feláldozta” magát Németh esetleges győzelmében reménykedve. Azonban kevesebb oka volt a mérgelődésre, mivel a frakcióvezetői szék megmaradt neki. Pontosabban csak a szék, de nem a vele járó befolyás, amit például az bizonyít, hogy Kovács László nem engedte meg neki a tárgyalásokat Szájer Józseffel, a Fidesz frakcióvezetőjével az Országgyűlés létszámcsökkentése ügyében; mint ahogy az is figyelemre méltó, hogy az augusztus 13-i rendkívüli ülésen csak statisztaszerepet kapott, holott az Orbán-ellenes parlamenti hadműveletet elvileg a frakcióvezetőnek kellett volna irányítania…
A következő körben elhullott Demszky Gábor is, akinek kiszavazását előrevetítette a Legfelsőbb Bíróság ítélete a 4-es metró ügyében, valamint az a csúfos vereség, amit a hannoveri villamosok beszerzése kapcsán szenvedett el. Az ötszázalékos küszöbön való elbotlástól rettegő pártja végül maga végezte ki, visszaállítva a helyére a szép lassan élő emlékművé nemesedő Kuncze Gábort. Ő azonban már nem tényleges játékos, hiszen mára az egyetlen ambíciója az maradt, hogy Medgyessyből miniszterelnököt csináljon.
Így aztán el is érkeztünk a jelen állapothoz, amikor is még ketten vannak versenyben: Kovács László pártelnök és a hivatalos miniszterelnök-jelölt, a (még mindig) párton kívüli Medgyessy Péter. A játszma látszólag eldőlt, hiszen de jure megvan Orbán Viktor kihívója Lázár György és Horn Gyula egykori pénzügyére személyében, így nyugodtan mondhatnánk azt, hogy már Kovács is ki lett szavazva, hiszen visszalépett a kormányfőjelöltségtől. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a képzeletbeli „Máté Krisztinának” még van egy kérdése, amire mindkét játékosnak felelnie kell, hogy eldőljön, kié a fődíj.
Ez a kérdés pedig így szól: ki a valódi úr az MSZP-ben, ki dönti el, mi lesz a párt programjának fő irányvonala, és legfőképpen, a szocialistáknál megkerülhetetlen személyi kérdésekben ki mondja ki a végső szót?
Nézzük csak, milyen felelet várható erre a kérdésre. Medgyessy miniszterelnök-jelöltté állítása lényegében háromfejűvé tette a pártot: van egyrészt a pártelnökség, teli olyan tehetségtelen politikusokkal, akiket csak az életkori és női kvóták emeltek be a testületbe; van a hírek szerint tényleges befolyást gyakorló választási bizottság, ahol feltűnően sok korábban (1998 előtt vagy után) kiszavazott játékos található, és van az úgynevezett Tízek Társasága, amely elvileg arra hivatott, hogy hiteles arcokkal közvetítse a párt üzeneteit a társadalom felé. Ez eddig rendben is van, könnybe is lábadt a múlt hónapban a 168 Óra összes publicistájának a szeme, nem beszélve némely közvélemény-kutató intézet megkérdezettjeiről, akiknek egy állítólag folyamatosan növekvő része már csakis a szocialistákban látja a reményt életének jobbra fordulására. Szóval látszólag minden idillivé vált Kádár János leendő szobrának a tőszomszédságában, történt azonban egy-két olyan apróság a párt körül, ami fölveti a kérdést: a három fej közül melyik az igazi?
Itt van például Doszpot Péter esete. Medgyessy Péter bejelentette, hogy a párt választási győzelmi esélyének növelésére fel kíván kérni néhány, eddig politikával nem foglalkozó népszerű közéleti személyiséget, akinek karizmája tovább bővítheti a párt bázisát. Az első ilyen sztár Doszpot Péter lett, akinek legott be is ígérték az országos lista nyolcadik helyét. Ez ugye biztos bejutó hely, pártvezetőknek dukál. Legutóbb, 1998-ban az MSZP egyik emblematikus figurája, az akkori honvédelmi miniszter, Keleti György tanyázott itt. Lett is visszhangja a bejelentésnek, főleg azután, hogy a szabadságon lévő Doszpot maga is megerősítette a hírt. Az élénk fantáziájú sajtó azután még meg is fejelte ezt azzal a bejelentéssel, miszerint még Doszpot belügyminisztersége sem kizárt. (Ami talán azért érdekes, mert a főzsaru eredeti végzettsége általános iskolai tanító…)
Eddig rendben, már mindenki azt találgatta, hogy ki lesz a következő sztár, ám egyszer csak megszólaltak a hírügynökségek és híradók, miszerint Kovács László pártelnök cáfolta Doszpot jelöltségét, mondván, ez még csak feltevés, és az országos listát csak később – jövőre – állítják össze. Az okot nem nehéz kitalálni: alighanem napokig izzott Kovács mobiltelefonja, hiszen az MSZP belügyminiszter-jelöltjei (alighanem ők is legalább kilencen vannak…), a parlamenti képviselői széküket féltő szakszervezeti vezérek és egykori spontán privatizátorok joggal háborodtak fel még a gondolatra is, hogy a kereskedelmi televíziók kedveltjei elhalásszák előlük a biztos befutó helyeket. Kovács pedig figyelmesen meg is hallgatta azokat, akiknek a pártelnöki székét köszönheti, és az országos lista összeállításának későbbre halasztásával gyakorlatilag hülyét csinált saját miniszterelnök-jelöltjéből és az ország egyik legtehetségesebb nyomozójából, aki a jelek szerint elfeledkezett arról, hogy egy rendőr nem politizálhat pártszínekben, nem jelöltetheti magát képviselőnek, ezt ugyanis az alkotmány tiltja.
Ezt a dolgot tehát Medgyessy elszúrta, ugyanis a nagy nyári hőségben nem jutott eszébe, hogy őt csak kirakatembernek szánja a párt, aki délceg és okos, szépen mutat majd a plakátokon, azaz minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel Kovács nem. Hogy mennyire igaz ez, bizonyítja: szárnyra kelt a hír, miszerint Medgyessy csak a budapesti listát vezetné, míg az országos lista élére Horn Gyula állna. Állítólag az az ok, hogy az egykori kormányfő nem fogadja el a negyedik helyet – nehogy már az egykori beosztottjai megelőzzék… –, és úgy tűnik, az MSZP gyengébb annál, mintsem elviselné egy korábban már kiszavazott játékos duzzogását. Mindenesetre meglehetősen furcsa az, hogy egy miniszterelnök-jelölt országos listás helyével ilyen módon játszadozzanak azok, akik elvileg csak mögötte állnak a sorban.
De nem ez volt az egyetlen „válasz”, amit Medgyessy Péter elrontott. A Reuters hírügynökségnek adott nyilatkozata is nagy hiba volt, nem csupán azért, mert félreérthetelenül beszélt az antiinflációs politika tetszetős szlogenje mögé bújva a gáz- és gyógyszerárak felszabadításáról – és ha egy miniszterelnök-jelöltnek magyarázkodnia kell a közvélemény előtt, akkor ott már baj van –, hanem azért is, mert az MSZP vezetői feltűnően lagymatagon reagáltak a Deutsch Tamás által indított támadásra, nem álltak ki testületileg választottjuk mellé.
Ugyanígy belefutott a csapdába Medgyessy akkor is, amikor a nevét adta a Tízek Társaságának ismert összetételéhez. Neki az lett volna az érdeke, hogy valóban új, sem a Horn-, sem pedig a Kovács-érához nem köthető arcok jelenítsék meg a pártot, olyan vadonatúj kommunikációs stratégiával, amely nemcsak az MSZP korábbi apparátcsik stílusától, de a Fidesz roppant erőteljes és hatékony PR-módszereitől is eltér. Ehelyett mit kapott a nagyérdemű? Egy kedélyes dunai hajókázást, egy brazil teleregények giccses világát idéző csoportképet, két nyugdíjazás előtt álló egykori MSZMP KB-tagot és nyolc kis Kovács-klónt, akik ugyanolyan unalmas és semmitmondó sajtótájékoztatókkal kábítják a közvéleményt, mint az „eredeti példány”.
Aztán feltűnően hiányzik minden eredeti gondolat Medgyessy nyilatkozataiból. Engedelmesen felmondja a szabadpiaci közgazdaságtan tankönyvízű közhelyeit, közjogi sületlenségeket hangoztat (kétkamarás parlament, az eredeti verzió Torgyán Józsefé), kollégiumok és lakások építését, pedagógus-béremelést ígér (mintha a jelenlegi kormány nem ezt csinálná), és a kétkedő hangokra azt mondja, ő közgazdász, aki csak azt ígéri, aminek a pénzügyi fedezetét is tudja. Erről csak annyit, hogy amióta a nyomdász végzettségű Grósz Károly megbukott, az MSZMP és az MSZP összes elnöke és miniszterelnöke ilyen végzettséggel bírt (a következményeket most mellőzzük.)
Egyelőre ennyi. Feltűnő, hogy Medgyessy valamennyi válaszát elrontotta. Pontosabban megválaszolta ő a maga módján, de az a Kovács László, akivel közösen jó néhány riválist „kiirtottak” korábban, rendre kiigazította, mivel gyökeres ellentétben álltak a Medgyessy-doktrína elvei azoknak az érdekeivel, akik Kovácsból elnököt csináltak.
Ez pedig okkal veti föl a gyanút, vajon a megfelelő embert hagyták-e állva a játékosok. Vagy lehet, hogy ez is olyan, mint az élet – vagy Máté Krisztina műsora –, ahol a buták és műveletlenek kiüthetik a valódi tehetséget, megszerezve ezzel a zsákmányt? Lehet, hogy Medgyessy „média-ámokfutása” egyenes következménye annak a katasztrofális személyi politikának, aminek szellemi atyja Kovács László volt?
Egy biztos. A tv2 angol eredetű játékának kitalálója nyugodtan megírhatja egyszer az MSZP ezredfordulós történetét, biztosan hozzáértő krónikása lesz a párt kiszorítósdijának.