Ugyanakkor sokkal nagyobb összegű állami pénzkimenekítéshez statisztált és nyújtott hathatós segítséget, mint Tocsik Márta nyolcszázmilliós sikerdíja. Tocsik azóta is Canossát jár a bíróságon – érthetetlen, hogy a tételesen nagyobb összegeket csapoló acélosok és az állami vagyon kezelésével egykor megbízott mentoraik miért nem fogalmazzák még védőbeszédeiket.
A privatizációs és az államháztartási törvény paragrafusaival, de a versenyszabályokkal is ütközik a Dunaferr cégcsoport vagyonkezelésének megszervezése, amellyel a több száz milliárdos javak feletti rendelkezési jogot az ÁPV Rt. 1996-ban átengedte az Acél XXI. Kft.-nek.
A jelenlegi kormány – tudomásunk szerint – azért nem indít eljárást a törvénysértések miatt, mert gazdasági és szociálpolitikai szempontok miatt magasabb rendű célnak tekinti a majd tízezres létszámot foglalkoztató, Magyarország legnagyobb termelő iparvállalatának zavartalan működését, mint azok felelősségre vonását, akik a Horn-kormány ideje alatt milliárdokat szipolyoztak ki az állami tulajdonú cégből. Csakhogy a Dunaferr zavartalan „működési” környezete már rég nem biztosított; az Orbán-család érdekeltségébe tartozó bányaügy miatt olyan heves támadások kereszttüzébe került a vállalatóriás, hogy azóta talán több sajtó-helyreigazítási kérelmet és cáfolatot „gyárt”, mint amennyi acélt.
A vagyonkezelő vagyonkezelőjének
a vagyonkezelője
A Dunaferr huszonegy első számú vezetője azzal az ötlettel rukkolt elő 1995-ben, hogy az állam bízza független vagyonkezelői társaságra a cégcsoport gazdálkodási teendőit. Az ötlet első látásra meghökkentő, hiszen a Dunaferr maga kifejezetten ezt a funkciót töltötte be, tekintettel arra, hogy közvetlenül nem termelt és nem szolgáltatott, csupán irányította majdnem száz darab leányvállalatának termelési, kereskedelmi és szolgáltatási teendőit, tehát kezelte az állam vagyonát. A menedzseri fifika célja szikár gazdálkodási szempontok szerint nem érhető tetten, viszont az önös érdekek szempontjából ítélve igen. A huszonegy csúcsmenedzser olyan társaságot kívánt megbízni a vagyonkezeléssel (a beszédes nevű Acél XXI. Kft.-t), amelynek kivétel nélkül ők maguk voltak a tulajdonosai. Vagyis: ugyanazt a munkát két státusban végezhették, az állam (az ÁPV Rt.) által felkért menedzserként, illetve saját magáncégük tulajdonosaiként. Ilyetén hozzájutottak bérükhöz és a felső vezetőknek járó kimagasló prémiumokhoz, de hozzájutottak olyan összeghez is, amit közpénzekből pluszban kifizetett számukra az állam – tegyük hozzá: ugyanazért a feladatért, amellyel eredendő megbízatását nyerte el a huszonegy vezető.
A közpénzek ilyetén megcsapolása mellett viszont sokkal nagyobb kockázatokat is rejtett a javaslat: nevezetesen azt, hogy a vagyonkezelői jogok átruházásával az ÁPV Rt. a tulajdonosi jogok gyakorlását is átengedte a magáncégnek. Tudomásunk szerint az ÁPV Rt.-ben ez ellen senki nem tiltakozott, amit az is bizonyít, hogy a vagyonkezelői teendők ellátására vonatkozó versenypályázatot kifejezetten (a cégbírósági adatok szerint az akkor még be nem jegyzett, tehát törvényesen még nem is létező) az Acél XXI. Kft.-re szabták. A vagyonkezelői pályázatot 1996. június 17-én adta közre az ÁPV Rt., homlokegyenest ellentétesen a privatizációs törvény vonatkozó passzusával. E törvény szerint állami tulajdonban lévő cég vagyonkezelését csak akkor engedhette volna át az ÁPV Rt., ha egy adott cég eladása meghiúsul, vagy tarthatatlanul silány gazdálkodása miatt előreláthatóan lehetetlenség lenne kedvező körülmények között eladni. A privatizációt meg sem próbálta a Horn-kabinet, de szociális okokon kívül mást nem is hozhattak volna fel a cég ellen, mivel a Dunaferrt az Antall-kormány tőkeinjekcióval segítette át a rendszerváltás utáni krízishelyzeten, s az állami (tulajdonosi) konszolidációnak köszönhetően nyereséggel zárta az 1995-ös üzleti évet, tehát rendkívül jó vagyoni helyzete túlságosan is eredményes privatizációra desztinálta a céget. (Az más kérdés, hogy a Horn-érában addig nem is privatizáltak, amíg egy cég jó vagyoni helyzettel rendelkezett.)
Az inkriminált vagyonkezelői ténykedés átruházását az államháztartási törvény is blokkolta. Tekintettel arra, hogy a Dunaferr tulajdonosai között szerepelt (egy több mint húszszázalékos részvénystokkal) a Kincstári Vagyoni Igazgatóság is, az ÁPV Rt.-nek nem állt volna jogában ingyenesen átengedni a kincstári vagyon feletti rendelkezési jogot egy magánszemélyek birtokában lévő társaságnak.
Álomkontraktus
A pályázat kiírásától számítva hat hetet hagyott a potenciális pályázóknak az ÁPV Rt., hogy elkészítsék és benyújtsák javaslataikat. Tíz cég vásárolta meg a tenderfüzetet, de a Dunaferr rendkívül kusza vállalati struktúrájának és pénzügyi helyzetének ismeretében csak egy volt képes elkészíteni pályázatát, az Acél XXI. Kft. Tudomásunk szerint semmiféle egetrengető vagyonkezelői ötlettel nem állt elő az Acél XXI., csupán sajátjaként ismételten papírra vetett egy már létező koncepciót, amit egyébiránt a Dunaferr egy korábbról datált reorganizációs terve is tartalmazott.
A pályázatot érvényesnek minősítette az ÁPV Rt., annak ellenére, hogy az a legkevésbé sem tartotta szem előtt a pályázati feltételeket. Még csak hagyján, hogy jog szerint nem is létezett 1996-ban az Acél XXI. (a cégbíróság 1997-ben jegyezte be), de a pályázati feltételektől eltérő, annál kedvezőbb díjazást javasolt saját maga számára. Szokai Imre akkori elnök és helyettese, Kocsis István hozták a Tocsik-szerződésnél tanúsított legjobb formájukat, amikor különösebb skrupulus nélkül, '96. szeptember 25-én igennel voksoltak az Acél XXI.-gyel kötendő szerződésre. Számukra nem jelentett gondot rábólintani egy olyan kontraktusra, amely előreláthatóan zöld jelzést adott arra, hogy a közpénzeket magánszámlákra csapolja át egy társaság. Pártutasításra cselekedtek-e a piacgazdasági terminológiába a tocsikolás fogalmát sikerrel bevezető szocialista káderek, vagy csak önszorgalomból, netán a későbbi busás haszon reményében ruházták fel törvényellenesen vagyonkezelői jogokkal az acélos huszonegyet – talán egyszer majd kiderül. Mint ahogy az sem ártana, ha az ügyészség kiderítené: az Acél XXI. profitját a tulajdonosok maradéktalanul felosztották-e egymás között, vagy juttattak némi aprópénzt az akkori kormányt adó szocialista és szabad demokrata pártok egy-két helyi szervezetének is.
De nézzük, milyen kockázatot vállalt az Acél XXI. Kft. negyvenmilliós egyösszegű juttatás, illetve egymilliárd forintos, teljesítményhez kötött díj fejében? Azt ígérte, hogy öt év leforgása alatt nyolcmilliárd forinttal emeli a Dunaferr vagyonát, ami nem egészen 22 százalékos növekedést jelent. Hogy ez bravúros teljesítmény-e, amikor már kihullott a rivális borsodi acélmű, s amikor 1995-ben és '96-ban különösebb erőlködés nélkül is harminc százalékkal gyarapította saját tőkéjét a Dunaferr, döntse el ki-ki saját maga. Azt hiszem, nincs olyan ember a Földön, akit ne tenne boldoggá, ha munkaadója pluszpénzekkel tömné degeszre bankszámláját az addigiaknál jelentősen szerényebb teljesítményért.
Még egy kis hab a tortára: az ÁPV Rt. mindemellett lehetővé tette az Acél XXI. számára, hogy a cég eszközeit fedezetként felajánlva, korlátlan hitelösszeget vegyen fel, s azt arra fordítsa, amire éppen kedve tartja. Ugyanakkor szabad kezet kapott az Acél XXI. a cég eszközeinek értékesítésére is, ami – enyhén szólva – az ÁPV Rt. részéről egy kamikazeakcióval is felért.
Hamis és valós pénzek
Az Acél XXI.-be tömörült topmenedzserek még 1997-ben létrehoztak egy bravúros ügyletet. A vállalat erőművét apportként bevitték egy kft.-be, viszont ezt a vagyoni betétet háromszor akkora összegért jegyezték be az új cégbe, mint amekkora annak tényleges értéke volt a Dunaferr könyveiben. Az új kft.-be bevontak egy másik tulajdonost, így a tulajdonrész eladása, valamint az erőmű értékének felsrófolása révén máris bejegyezhetett a Dunaferr vagy 4,5 milliárdos vagyongyarapodást, az Acél XXI. Kft. által az ötéves terminusra vállaltnak éppen a felét – a számviteli szabályok szerint. Mert a valóságban alig pár petákkal ha nőtt a vagyon, hiszen pénz csak az erőművet birtokló kft. egy részének eladásából származott. A papírművelet azonban rögtön beljebb vitte félmilliárddal az Acél XXI.-et, amiért viszont valódi pénzkötegekből álló sikerdíjelőleget „pengetett” ki számára az ÁPV Rt.
Ha egy üzlet beindul
Kétséges viszont, hogy járt volna-e az Acél XXI-nek a sikerdíjelőleg, ugyanis nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy magának a kft.-nek semmi köze sem lehetett az erőműügylethez. Azt ugyanis mindössze három napra rá bonyolították le, hogy az ÁPV Rt. megkötötte volna a vagyongazdálkodásról szóló szerződést az Acél XXI.-gyel, ezek szerint tehát a kft.-nek mindössze 72 órája volt (lett volna) arra, hogy nyélbe üsse az erőmű-privatizációt. Ennyi idő alatt egy tyúkfarmot talán, de egy erőművet szinte lehetetlen eladni. Az ÁPV Rt. mégis sikerdíjat (előleget) fizetett az Acél XXI.-nek. Közpénzekből.
Az Orbán-kabinet ugyan megtiltotta az ÁPV Rt.-nek, hogy további sikerdíjelőlegeket utaljon át az Acél XXI.-nek viszont a szerződést nem mondta fel, s egyetlen feljelentést sem tett azok ellen, akik a közpénzek zsilipjét megnyitva megteremtették a lehetőségét annak, hogy a közvagyon magánszámlákra zúduljon át. Ez már több mint elégséges lenne ahhoz, hogy az egykori menedzserek, a Szokai-Kocsis páros nevével fémjelzett ÁPV rt.-s szerződést lobogtatva, perek özönét zúdítsák az államra szerződésszegés jogcímén – mégsem teszik.
Miért? Mi lehet még a háttérben? Ad absurdum még az is megfordul a kívülállóban, hogy netán vádalkut kötött a kormány az Acél XXI.-gyel. Vagy csak a topmenedzserek érzik, hogy nem minden stimmel a vagyonkezelősdiben, és beérik annyival, amit a szerződés felmondásáig összeszedtek?
A Dunaferr számos leányvállalatában magánszemélyként a menedzsment többsége is tulajdonos, így az Acél XXI. sikerdíja nélkül is csurran-cseppen némi konyhapénz, ez is indoka lehet annak, hogy szótlanul tűrik az Acél XXI. sikerdíjának befagyasztását. A vezetők rendkívül sikeres leánycégeknek tulajdonosai: amelyekben fellelhetők, azok a cégek szinte kivétel nélkül tetemes nyereséget halmoznak fel évről évre, akkor is, amikor a Dunaferr-csoport konszolidált mérlege rekordveszteséget mutatott.
Érdekes adatsorokat tartalmazhatna egy olyan tanulmány, amely a konszern cégei közötti elszámolóárakat taglalja: a személyi átfedések miatt ugyanis minden lehetőség adott a jövedelem megosztására, arra, hogy a vezetőktől függjön, mikor melyik leányvállalat legyen profitábilis vagy éppenséggel veszteséges. S mivel az állam a végső tulajdonosa a konszernnek, csak abból az osztalékból részesedik, amely csoportszinten keletkezik, magyarán: a büdzsé azokra a péterfillérekre van utalva, amelyet a vezetők osztalék gyanánt hajlandóak mutatóba bedobni az ÁPV Rt. kasszájába.
Az ígéret és a szép szavak
Mekkora összegtől eshetett el így az állam 1995 óta? Ezt a kérdést az Orbán-kabinetnek kellene felvetnie, már csak azért is, mert a kormány többségét adó párt, a Fidesz 1998-as választási ígéretei között hangsúlyosan szerepelt, hogy felderítik és véget vetnek az állam rovására elkövetett visszaéléseknek.
Az Orbán család érdekeltségébe tartozó bányák miatt gerjesztett politikai nyilatkozatháborút a választásokig képtelenség elcsitítani, ergo: a Dunaferr nyugalmának „lőttek”, úgyhogy a kormány részéről már nem elfogadható az az érv, miszerint a nagyvállalat érdekében nem kíván az „acélszerződések” felelősei után kutakodni.
Ha már az Acél XXI. ügyleteihez képest csip-csup dolomitbeszállításnál tartunk, s a parlament mai rendkívüli ülésén annyira forszírozzák a szocialisták és a szabad demokraták a vizsgálóbizottság felállítását: a Fidesznek el kellene fogadnia a javaslatot. Álljon össze egy vizsgálóbizottság, és derítsenek fényt arra, hogy miért kötött a kilencvenes évek óta monopolbeszállítói joggal rendelkező Mészkő és Dolomit Kft.-vel a Dunaferr leánycég, az Acélművek Kft. két helyettes vezetője tíz évre szóló beszállítói szerződést tavaly januárban. Vizsgálják meg: kinek a valós érdekeit sérti, hogy a Zarándok János érdekeltségébe tartozó Mészkő és Dolomit Kft. monopolpozícióját megtörte az a dolomitot bányászó cég, amelyik a 90-es évek óta egyetlen riválisa lehetett volna a Mészkő és Dolomitnak, a miniszterelnök édesapja többségi érdekeltségébe tartozó Dolomit Kft. Szerencsés lenne, ha arra is fény derülne, miért fáj Eörsi Mátyás szabad demokrata honatyának – akinek ügyvédi irodáját egyébként az ÁPV Rt. a korábbi kormányzati ciklusban busás megrendelésekkel „tömte” -, hogy az idősebb Orbán Győző által jegyzett Dolomit Kft., az egyedüli konkurens cég révén sikerült megtörni Zarándok János cégének monopolhelyzetét? És miért tartja problémásnak, hogy az Orbán-cég színre lépésével sikerült némelyest korrigálni azt a korrupciógyanús szerződést, amit a Dunaferr korábbi menedzsmentje a Zarándok-féle céggel kötött, éppoly elvtelen módon, ahogy a Szokai-Kocsis páros vezette ÁPV Rt. szerződött az Acél XXI. Kft-vel.
Valóban vizsgálódni kelle a Dunaferr-ügyben, s talán célravezetőbb lenne, ha a teljes történet felgöngyölítésével nem a honatyák által létrehozott bizottságokban bíbelődnének hosszú hónapokon keresztül, hanem rövidre zárná a kormány a Dunaferr-ügyet, s az ügyészségre bízná, írják meg a legnagyobb magyar termelővállalat elmúlt öt évének történetét – vádiratban.
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
