Mert minek fölöslegesen provokálni a többségi társadalmat, amelyik a végén még azt hiszi, hogy a homoszexuálisok tényleg olyanok, mint a közterületeken vonulók. Pedig ők mindössze a homoszexuálisok aktív, arrogáns, exhibicionista kisebbsége. Agresszív fellépésük a normális életvitelű homoszexuálisoknak árt a legtöbbet, hiszen ez a harsány társaság joggal vált ki ellenszenvet, erősítve ezáltal az amúgy is meglévő előítéleteket. Mert az azért bizonyos fokig törvényszerűnek és természetesnek tekinthető, hogy a társadalmak közhangulata többnyire homofób.
A magyar társadalom nagy része egyébként teljes érdektelenséggel, türelemmel és közönynyel viseltetik mindenfajta társadalmi deviancia, másság és kisebbség iránt. Azt azonban nyilvánvalóan senki nem szereti, ha provokálják. „Mi itt vagyunk, az a kiba…ott világ meg le van szarva.” Ez volt a büszkeség napjának üzenete, a XXI. század lakonikus kifejezésmódjának gondolván a szimpla trágárságot. Nem csoda, ha ezt a heteroszexuális többség nem nagyon értékelte, és nem tekintett úgy a homoszexuálisokra, mint akik valami különösen fontos értéket képviselnek, amitől tovább gazdagodik az egész társadalom. Ennek ellenére a balliberális médiaértelmiség büszke volt a büszkékre, és azt sugallta, hogy akik erről a kérdéskörről másként gondolkodnak, mint ők, azok intoleránsak, mássággyűlölők, egyúttal valószínűleg kirekesztők és antiszemiták is. A többségi társadalom büszke lehet magára: ezúttal is hiába provokálták.
Logikailag az ember nehezen érti, hogy miért kell büszkének lenni arra, ha valaki más, hiszen egymáshoz képest mindannyian mások vagyunk. Akkor mi értelme azzal dicsekedni, hogy ki mennyire más? Ha a homoszexualitás genetikailag kódolt, akkor még inkább érthetetlen: mire is kell büszkének lenni? Aki viszont szabad akaratából döntött az azonos neműek mellett, az miért várja el, hogy még csodálják is? Biztos, hogy ez volt élete legjobb döntése?
Világszerte komoly tudományos vita zajlik arról, hogy a homoszexualitás genetikailag kódolt-e vagy sem. De akik szerint genetikailag kódolt, még azok szerint is szükséges valami külső hatás, ami az azonos neműek iránti vonzódást aktivizálja. Egyes vélemények szerint a homoszexualitás nem az ember szabad döntésén múlik, ezért ez a probléma nem tekinthető erkölcsi kérdésnek sem. Ugyanakkor felvethető, hogy elegendő magyarázat-e az, hogy valakit az ösztönei vezetnek? Bűncselekmények esetén ugyanis ezt akkor sem veszik mindig figyelembe, ha az orvostudomány mai állása szerint a genetikai kódoltság ténye vitathatatlan vagy valószínűsíthető.
Az egész vita érdekes hozadéka az a sarkos vélemény és közhely, amely szerint akit zavar az azonos neműek egymás iránti vonzódása, az valójában latens homoszexuális. „Mindazok, akik kicsit is bizonytalanok saját szexuális identitásukban, gyűlölik a másságot, hiszen leginkább saját fantáziájuktól ijednek meg. Saját latens (rejtve maradt) homoszexualitásuktól félnek. Ezt vetítik ki a külvilágra.” És még egy megfontolandó jó tanács: először mindenki nézzen magába, és tisztázza a saját nemi identitását… Ez az egyszerűsítés okkal emlékeztet sokakat a marxizmus–leninizmus dialektikus agytornáira. E manipulatív logikának határtalan távlatai vannak. Eszerint aki gyűlöli az erőszakot, az titkon saját megerőszakolására vágyik. Aki az intoleranciát gyűlöli, az pedig velejéig intoleráns. S ha egy gyermekét féltő szülő gyűlöli a pedofilokat, az nyilván maga is pedofil…
Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben, azt azért tudnunk kell, hogy – mindentől függetlenül – pszichológiai önazonosságáért és annak megőrzéséért mindenkinek magának kell megküzdenie. A homoszexuálisok megítélésével kapcsolatban rendkívül józan álláspontot fejtett ki Balázs Zoltán: „Számos okból nem helyeslem ennek jogi szankcionálását. Azt sem hiszem, hogy adott esetben ne vélhetné egy-egy ilyen beállítottságú felebarátunk őszintén és jóhiszeműen úgy, hogy számára nincs más kiút. De ez nem teszi magát a kapcsolatot helyessé és helyeselhetővé (…), a közösségnek tartózkodnia kell attól, hogy helyeselje vagy helyeselhetőnek állítsa be a homoszexuális kapcsolatokat, illetve egyenértékűnek tekintse őket a heteroszexuális kapcsolatokkal” (Balázs Zoltán: A másik titok, Népszabadság, 2001. július 17.). Ha eltekintünk attól, hogy eleve komoly értékzavarról tanúskodik, ha egy társadalom egyenértékűnek ismeri el a heteroszexuális és a homoszexuális családot, akkor is súlyos kérdésként merül föl, hogy vajon ez a közösség végső soron nem a saját jövőjét veszélyezteti-e. A szexuális orientáció abszolút magánügynek tekinthető. Persze ebben az esetben nehéz lenne családellenességre és a társadalom megosztására használni. Valószínűleg ezért próbálnak baloldali aktivisták és ultraliberálisok közügyet csinálni magánügyekből. (Nincs mit kezdeni azokkal, akiknek a családról kizárólag a családon belüli nemi erőszak jut eszükbe…)
Kérdésként vethető fel, hogy vajon hosszabb távon a kisebbségek, másságok kultusza nem vezet-e a társadalom alapvető érzelmi-strukturális eresztékeinek meglazulásához. Korlát nélkül kell-e érvényesülnie az egyéni jogoknak? Nincs-e itt az ideje annak, hogy az egyéni jogok mellett az egyén kötelességeiről is több szót ejtsünk végre? Nem kellene-e egyre többet beszélni a közösségek jogairól, a tradicionális értékek szerepéről és jelentőségéről?
Hogy a melegek és a leszbikusok ügye menynyire átpolitizálódott, azt jól mutatta az óbudai Pepsi Sziget körül kialakult helyzet.
A vita lényege abban foglalható össze, hogy Tarlós István, a III. kerület polgármestere helytelenítette, hogy a másságot képviselő szervezetek a Pepsi Sziget Fesztiválon gyermekeknek is elérhető módon homoszexuális propagandát folytassanak. Volt, aki ezt így kommentálta: az óbudai polgármester „beleavatkozott egy olyan dologba, amibe magára valamit adó polgári és szabadgondolkodó politikus soha nem ártaná magát. Egy kisebbség drasztikus és felháborító megkülönböztetését hirdette meg”. Pedig Tarlós István csak a fiatalok alkotmányos jogaiért emelt szót: Óbuda-Békásmegyer polgármestere nem kívánta kitiltani a melegeket a Pepsi Szigetről. Mindöszsze annyit kért: ne csináljanak reklámot a homoszexuálisoknak, ne próbálják befolyásolni a fiatalokat. Aggodalomra ugyanis volt ok. Idézünk a programból: I. nap, 15–18 óráig: Másság csoszogás (Interaktív játék a nemi szerepekről: a résztvevők saját élményt szereznek arról, milyen hatása van életükre a nemi szerepeknek.) Ezt olvasva ép érzékű szülő aligha örül annak, hogy 15 éves gyermeke interaktív másságcsoszogáson vehet részt… Ez nem felvilágosítás – ez propaganda. (Más kérdés, hogy a programpontot végül nem valósították meg. De azt senki nem tudhatja, hogy mi zajlott volna a melegek sátrában a vita kirobbanása nélkül…) Ez a programpont közönséges provokáció, amelynek egyetlen célja: a másság népszerűsítése. De hová tűntek a többség, a heteroszexuális szülők és a kiskorú gyermekek érdekei? Meddig terjed konkrét esetben az egyéni szabadságjogok határa, és hol kezdődnek a közösség jogai?
A felháborodott és felbátorodott melegszervezetek és az SZDSZ az óbudai Fő téren tüntetettek a polgármester ellen. Így a Tarlós elleni tüntetésnek egyértelmű politikai üzenete volt. Az MSZP és az SZDSZ helyi képviselői élesen elítélték a polgármestert. A demonstráción megjelent Fodor Gábor, Eörsi Mátyás, Eörsi István, Veér András és a szélsőbalos Tamás Gáspár Miklós. Kuncze Gábor SZDSZ-elnök levelét Gusztos Péter ügyvivő olvasta fel, az MSZP részéről Kósáné Kovács Magda levélben tiltakozott az állítólagos kirekesztés ellen. Közleményt adott ki Demszky Gábor, aki a Pepsi Sziget egyik fő értékének nyilvánította, hogy a melegek bemutatkozásával lehetőség nyílott a másság széles körű elfogadtatására… De vajon miért enynyire fontos ez?
Elgondolkodtató, hogy a másság melletti rendkívül aktív és arrogáns politikai csoportosulás nagyjából ugyanazokból áll, akik nem szavazták meg a státustörvényt, és akik rendszeresen fellépnek a nemzeti identitást erősítő törekvések ellen. Furcsa, de aligha véletlen, hogy ugyanazok helyeslik a szexuális identitás elbizonytalanításának propagálását, akik saját nemzeti identitásukkal sem tudnak mit kezdeni. Róluk is szólt Schöpflin György: „Ha valaki úgy érzi, hogy ilyen kérdést – Mit jelent önnek az, hogy magyar ember? – nem szabad feltenni, joggal mondhatjuk róla, gond van az identitásával, és vissza kell kérdezni: akkor mit jelent neki az állampolgársága? Ha nem akarja, hogy beskatulyázzák, kivel szolidarizál? Elismeri-e azt, hogy egy adott közegben él, ahol vannak közös élmények, közös szimbólumrendszer, közös történelem?” (Sajt, napszúrás, globalizáció. Veres Kata interjúja Schöpflin Györggyel, Magyar Nemzet, 2001. július 14.)
Lehet, hogy az egész kérdéskörben mégsem a latens homoszexualitás a döntő? Esetleg más oka is lehet a többséggel szembeni intoleranciának és arroganciának? A kissé túlfűtött jogvédőkön és az SZDSZ-en kívül komolyan gondolhatta-e bárki, hogy Magyarországon veszélyben vannak az emberi jogok, a szabadság és az alkotmányosság?
Vannak, akik azt állítják, hogy a tradicionális identitások és entitások elleni összehangolt támadások mindössze egy olyan új, globális uralmi-hatalmi technikának tekinthetők, amelyeknek végső célja az identitását vesztő, akarat nélküli, engedelmes fogyasztó előállítása.
Mindenesetre nem árt felidézni: azt már a provinciákon is tudták annak idején, hogy nem kell mindenben utánozni a gazdaságilag erős, de identitásában elbizonytalanodott, és morálisan visszavonhatatlanul hanyatlásnak induló Rómát…
A szerző publicista
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
