Beszéljünk végre az igazi kérdésekről

Egy korábbi írásomban (Magyar Nemzet, október 9.) az adósságteher, a külföldi nagyvállalatok és a magyarországi bérek közötti összefüggésekkel foglalkoztam. Szükségesnek véltem, hogy a koalíció és az ellenzék pártjai ismertessék nézetüket hazánk jövőjéről, előrelépésünk üteméről, a lakosság életszínvonalát befolyásoló körülményekről. Van-e remény arra, hogy az azonos értékű és hatékonyságú munkáért a magyar dolgozók már a közeljövőben megközelítően ugyanolyan bérezésben részesüljenek, mint a nyugati polgárok? A jelen tanulmányban néhány, a közelmúltban felmerült tervre mutatok rá, amely érdekli a lakosságot, szívesen részt is vállal belőle, de tudni szeretné a részleteket, megvalósításuk lehetőségeit és következményeit. Mindezeken kívül van néhány, régóta tisztázatlan kérdés is, amelyekről a közvélemény szintén várja a politikusok részletes tájékoztatását.
Olimpia
Megítélésem szerint az állampolgárok túlnyomó többsége boldog lenne, ha valamelyik elkövetkező olimpiát hazánk rendezhetné meg. Ezt eddigi sportsikereink alapján mindenképpen megérdemelnénk. A szükséges beruházások, az infrastruktúra kiépítése az egyes régiókban minőségi változást eredményezne, és az itt zajló sportrendezvények növelnék hazánk ismertségét is. Ezek az „előrevetített” pozitívumok azonban nem jelentik azt, hogy a kormánynak ne kellene tájékoztatnia a társadalmat arról: mindez milyen költségekkel, következményekkel járna, és a társadalomnak milyen áldozatokat kellene hoznia – mivel a kiadások túlnyomó része a költségvetést, az állampolgárok kasszáját terhelné. Hogyan befolyásolja a budapesti olimpia rendezése a leszakadt régiók fejlődését? Hátráltatja, vagy áttételesen valójában elősegíti felzárkózásukat? Miként hasznosíthatnánk az új szállodákat, létesítményeket az olimpia után, hiszen Budapest – bármennyire is csodálatos város – nem Európa közepén van, és nem lehet látogatottságát a nyugati nagyvárosokéval, vagy akár Athénéval összehasonlítani. Tudatosítani kellene, hogy bár az olimpia miatt szükségessé vált beruházások más programok megvalósítását késleltetik, hosszú távon az országnak gazdaságilag is előnyös egy ilyen lehetőség. A tervezésnél azt sem szabad elfelejteni, hogy szomszédaink nem tartoznak a gazdag országok közé, s onnan kisebb létszámban várhatjuk a pénzes turistákat, mint más európai városok. Meg kell vizsgálni azokat a szempontokat is, amelyek az MSZP–SZDSZ-kormányt annak idején a világkiállítás lemondásához vezették. Ezek ugyanis újra napirendre kerülhetnek. Mindenképpen konszenzusra kell jutni a jelenlegi ellenzékkel, mivel nem lehet kizárni, hogy az elkövetkező kormányzati ciklusok valamelyikében az ő kezükben lesz a kormányrúd.
Erdélyi autópálya
Aligha tagadható, a miniszterelnök azon javaslata, hogy Erdélyen keresztül Romániával közösen építsünk 100 kilométer autópályát, mindenkit meglepett. Az ötlet kétségkívül nagyvonalú, és Erdély fejlődését nagymértékben elősegítené. Nagy hibát követne el a román kormány, ha a fölajánlást nem fogadná el, hiszen alig találunk arra példát, hogy egy fejlődésben erősen lemaradt ország nálánál valamivel rosszabb helyzetben lévő szomszédot ilyen gáláns módon kívánna megsegíteni. Büszkék lehetünk önzetlenségünkre. Ugyanakkor nem feledhetjük: mi alig tudunk szabadulni a francia céggel kötött, számunkra meglehetősen hátrányos szerződés következményeitől. Egyelőre sem az E5-ös autópálya rendkívül magas illetékeinek csökkentésére, sem az autópálya befejezésére nincs esély. Emiatt azután elmarad, vagy csak lassan valósul meg a dél-alföldi régió gazdasági, technológiai fejlődése. Ettől függetlenül mindenképpen meg kell magyarázni a közvéleménynek az erdélyi autópálya fontosságát, hasznát és azt, hogy az esetleges kölcsönfelvétel milyen terhet ró az országra. A támadások, az ellenkampányok elkerüléséért ki kell fejteni azt is, hogy ez a beruházás már a közeljövőben szükséges, és nem lehet későbbi időpontra halasztani, amikor már befejeződött a hazai autópálya-hálózat kiépítése, s gazdaságilag is erősebbé váltunk.
Státustörvény, kettős állampolgárság
Nemzetünk összetartozásának erősítése érdekében a státustörvény fontos lépés, amelynek költségeit aligha sajnálják az anyaország lakói a kiszakadt magyarságtól. Ennek mértékéről is tájékoztatni kell azonban az adófizető polgárokat. Ehhez kapcsolódva ismét fel fog merülni a külföldre kényszerített, távozott magyarok kettős állampolgársága és az ezzel járó joguk. Vitatott kérdés: részt vehetnek-e a parlamenti választásokon azok a honfitársaink, akik a szocialista korszakban emigráltak és külföldön maradtak. Hiszen szavazataikkal azoknak a polgároknak az életét befolyásolják, akik az óhazában laknak. Kívánatos lenne ismerni erről a lakosság véleményét, amely fontos téma lehetett volna az MSZP népszavazási programjában.
Hadsereg, harci repülők
Sajnos a harci repülők ügye már politikai kérdéssé, a választási kampány részévé vált, ami rendkívül megnehezíti az önálló véleményalkotást. Nincs szándékomban sem az MSZP, sem a MiG-ek gyártásával, javításával foglalkozó orosz–német cégek érdekében lobbizni. Mindettől függetlenül alapvető szempont az ország érdeke, fejlődésének elősegítése, a rendelkezésre álló pénzügyi keretek ezt elősegítő legjobb felhasználása.
Egy ország védelmének kérdése sohasem lehet népszavazás tárgya. Mindez nem jelenti – nem jelentheti –, hogy az állampolgároknak ne lehetne beleszólásuk ebbe, hogy ne kérhessenek tájékoztatást hadseregünk erejéről, fejlesztésének irányvonaláról, a költségekről. Ez a modern világban semmiképpen nem lehet államtitok, hiszen ma már egyetlen ország sem tudja a hadseregének erejéről szóló adatokat elrejteni más országok elől. Mivel a vadászrepülőgépek bérlése és felszerelése több száz milliárdba kerül, a kormánynak célszerű lenne ismertetnie azokat a szempontokat, amelyek miatt erre a beruházásra elengedhetetlenül szükség van, s azt nem lehet későbbi időszakra halasztani.
Korábbi írásomban már kifejtettem (Népszabadság, április 13.), hogy kis ország lévén, mi sohasem rendelkezhetünk akkora haderővel, hogy azzal egy másik országot elrettenthetnénk. Erre már azért sincs szükség, mivel a szomszédságunkban nincs egyetlenegy ország sem, amelynek támadó szándékai lennének, hiszen leszakított területeink miatt nekik sokkal inkább van okuk aggodalomra, mint nekünk. Feltételezem, hogy a NATO-tagországoktól, a tagság elnyerésére törekvőktől csak nem kell félnünk, s aligha kell miattuk biztonságunkat, légierőnket óriási ráfordítással erősítenünk. Nemrégiben olvashattunk arról, hogy tizenhárom európai állam is a NATO-ba igyekszik, s szándékukat pozitívan értékelték a tagországok. Sőt, a Fehér Ház főtanácsadója, Condoleezza Rice asszony szerint az Oroszországgal folytatott új stratégiai együttműködés, megállapodás révén Oroszország akár tagja is lehet a NATO-nak. Robertson úr, a NATO főtitkára a magyar televízióban még tavasszal úgy nyilatkozott, hogy semmiféle kényszer nincs a NATO és hazánk közötti megállapodásban, amely előírná légvédelmünk mielőbbi korszerűsítését. Egyébként is aligha hihető, hogy a NATO-nak a mi kis légierőnkre szüksége lenne, és ez – észrevehető mértékben – erősítené haderejét. (Annál nagyobb érdeke fűződik viszont ehhez a beruházáshoz azoknak a cégeknek, amelyek a használt gépek felújításában, modernizálásában részt vesznek.) Figyelembe véve a nemzetközi helyzetet, a környező országok törekvéseit, saját gazdasági erőnket, felzárkózásunk programját, a magam részéről nem tartottam (tartom) lehetetlennek, hogy légterünket – egy ideig – a NATO-országok segítségével biztosítsuk, és/vagy a felajánlott gépekből csupán néhányat vegyünk át. Földrajzi helyzetünkből kifolyólag számos más vonatkozásban, repülőtereink átengedésével, katonáink szerepvállalásával tudjuk magunkat a NATO számára hasznosítani.
Nemrégiben látott napvilágot az a hír, hogy a nemzetbiztonsági kabinet a svéd kormány ajánlatát találta a legkedvezőbbnek. Az eredetileg tervezett 24 (+3) gép helyett 14, viszonylag új Gripen vadászrepülőgép bérlését javasolja. Megítélésem szerint a kabinet jól döntött, mivel ez a megoldás lényegesen kisebb anyagi megterhelést jelent az ország számára.
Képviselők száma
A pártoknak világosan meg kellene fogalmazniuk álláspontjukat a képviselők számának csökkentésével kapcsolatban. Itt nem elég csupán azt kijelenteniük, hogy egyetértenek ezzel a gondolattal. A választók tisztánlátása érdekében ismertetniük kell konkrét elképzelésüket, elgondolásukat. Ebben a kérdésben már az új kormányzati időszak első évében konszenzusra kellene jutniuk, különben nem lesz belőle semmi. A politika, az Országgyűlés népszerűsége, hitele meglehetősen mélyponton van. A pártoknak demonstrálniuk kell, hogy túl tudják magukat tenni személyes érdekeiken. A nagyobb hatékonyságot, a megtakarítást, a létszámleépítést nemcsak az államigazgatás más területein tartják fontosnak.
Vezetők premizálása, végkielégítése
A meglehetősen alacsony bérszínvonal ellenére különös sajátsága demokráciánknak, hogy a vezetők számos állami vállalatnál, intézménynél elképesztő jutalmakat, végkielégítéseket fizettetnek ki maguknak, amit a miniszterelnök is nehezményezett. Egyes vezetők látszólag önkényesen, minden magasabb szintű kontroll nélkül manipulálhatnak az állam vagyonával. Amikor már szinte a rendszerváltozás óta arról olvashatunk, hogy az állami televízió a gazdasági csőd szélén áll, ugyanakkor – ezzel egy időben – óriási személyi kifizetésekről szivárogtak ki a hírek. Megdöbbentő információk láttak napvilágot a Dunaferr ügyében. A nagy nyereség és az ezzel járó jutalék, prémium a – túlnyomórészt a vezetők részére – „kiprivatizált” kisebb egységekre jellemzők, míg az állam kezében hagyott üzem nem, vagy alig termelt hasznot. Még szörnyűbb a Magyar Nemzet által (augusztus 27.) a Dunaferrnél feltárt off-shore cégalapítási botrány. Elszomorító, hogy a vezetők ezt a gyakorlatot évek óta folytatták, míg az államigazgatás szükségét érezte, hogy beleszóljon az üzletmenetbe és leváltsa őket. Csak azt nem értem, hogy miért kellett erre éveket várni. Az ember naiv módon azt hiszi, hogy egy állami vállalat gazdálkodása a felügyelettel megbízott testület számára átlátható és minden évben követhető. Úgy tűnik, hogy egyes állami szervek pont ott nem végeznek gondos ellenőrző munkát, ahol milliárdok forognak kockán, ehelyett a fillérekkel gazdálkodó intézmények fegyelmezett gazdálkodására fektetik a hangsúlyt.
Postabank, olajszőkítés
Országunk nagy botrányai egyelőre nem akarnak lezárulni. Számos ügyben az évek hosszú sora után sem látunk tisztábban. Tudomásom szerint a KEHI a Postabank ügyében folytatott vizsgálatáról már tavaly átadta a jelentését az illetékeseknek, de azóta – legalábbis látszólag – nem történt semmi. A mai napig nem tudjuk, hogy a Postabank és a bécsi CW Bank több százmilliárd forintos hiányáért kik a felelősök, és egyáltalán felelősségre vonható-e bárki is? Vagy pedig bele kell törődnünk, hogy igazgatósági tanácsok, felügyelőbizottságok, a Magyar Nemzeti Bank és más testületek ellenőrző tevékenysége ellenére a bankok gazdálkodása már ilyen, és örülhetünk, hogy csak ennyit veszítettünk?! Egyébként is, az OTP még áll! A parlamenti „nagy cécó” ellenére teljesen elhalt az olajpanama ügye is. Úgy tűnik, hogy bár néhány kishalat, balekot, kisstílű emberkét lecsuktak, a magyar rendőri és ügyészségi szervek képtelenek megtalálni a főkolomposokat. Félek attól, hogy ha ezekben az ügyekben a választásokig érdemi előrehaladás nem történik, akkor a társadalom vagy az ellenzék azt a kormány tehetetlenségével fogja magyarázni, mondván, tőle is függ, hogy milyen erők vesznek részt a felderítésben, a nyomozásban.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja