Egy megnyert hidegháború is mögöttünk van

Tisztelt miniszterelnök úr, hölgyeim és uraim! Megilletődve állok önök előtt ebben a nagy múltú teremben. Kivételes megtiszteltetés és nagy elismerés számomra és hazám számára is, hogy a tekintélyes Hanns Seidel Alapítvány Franz Josef Strauss-díját az új évszázadban először egy magyar, és éppen én vehettem át. Külön öröm, hogy ez az elismerés annak a Franz Josef Straussnak a nevét viseli, akit önök közül sokan mesterükként tiszteltek, és akinek munkásságából még sok nemzedék tanul majd. Torokszorítóan imponáló az előttem kitüntetettek névsora is.
Nem volt olyan régen, amikor szüleinknek úgy kellett tervezniük az életüket, hogy hátralevő éveiket egy megszállt és diktatúrától szenvedő országban kell leélniük. Alig tíz éve volt, amikor az iskolát elhagyó, felnőttkorba lépő fiataloknak először azt kellett eldönteniük, elmennek-e a szabad világba, vagy maradnak és beilleszkednek a diktatúra szomorú rendjébe. Bizony, alig tíz éve, hogy a magunkfajtáknak a szabadság és az otthon, a szabadság és a haza, a szabadság és a család között kellett választanunk.
S ma itt állhatok önök előtt.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Önök José María Aznar miniszterelnök úr személyében megtiszteltek már egy fiatalembert. Hogy ezúttal rám esett a választásuk, egy egész nemzedék sikere is. Egy olyan nemzedéké, amely még sok örömet okozhat a vén kontinens polgárainak. Egy olyan nemzedéké, amelynek a békés építésben és alkotásban kell jeleskednie.
Ami engem illet, 1998-ban, 35 évesen lettem Magyarország miniszterelnöke. Az a tény, hogy Magyarország polgárai egy ilyen fiatal ember kezébe tették a nemzet ügyeit, azt bizonyítja, hogy a magyarok a jövő felé fordultak, bizalommal tekintenek a harmadik évezred kihívásai elé. Persze a kalandvágy sem áll távol tőlünk magyaroktól.
1984 nyarán jártam először feleségemmel Nyugaton. Akkoriban csak engedéllyel lehetett elhagyni az országot. Olyan világból érkeztem, ahol az engedélyt háromévente egyszer, harminc napra lehetett megkapni. Hazafelé útba ejtettük Münchent is. Bajor barátaink faggatózására, hogy miért megyünk haza, azt válaszoltuk, hogy kalandvágyból. Így gondoltuk és így is lett. 15 évvel ezelőtt még egy szabadságától és nemzeti függetlenségétől megfosztott ország polgáraként a legvidámabb barakk engedélyével léptem bajor földre. Ma egy szabad és független ország miniszterelnökeként, sok millió magyar honfitársam nevében mondok önöknek köszönetet ezért a nem várt megtiszteltetésért.
A gondviselés kegyéből ahhoz a nemzedékhez tartozom, melynek megadatott a lehetőség és felelősség, hogy újraegyesítse Európát. Szüleim és nagyszüleim nemzedéke mögött egy vesztes világháború és a vérbe fojtott ’56-os forradalom és szabadságharc állt. A mi nemzedékünk mögött már egy megnyert hidegháború is ott van. De ahogy az elveszített második világháború után a szüleinkre, ugyanúgy ránk is a romeltakarítás munkája várt egy évtizeddel ezelőtt. A megnyert hidegháború után nekünk is újjáépítéssel kellett kezdeni. A hidegháború csak Nyugaton volt hideg. Mifelénk forró, felemésztő és pusztító volt. Romokban a gazdaság, lepusztítva a környezet. De akartuk az újrakezdést, és bíztunk a magunk erejében. Nehéz tíz évet hagytunk magunk mögött, amely megviselt és meggyötört bennünket. Higgyék el, van némi igazság abban, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik.
Akárhogyan is, az új évezredbe növekedési pályára állított gazdasággal és önbecsülésüket visszanyert polgárokkal léptünk át. Nem akármilyen feladat előtt állunk. Azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy 2015-re utolérjük az európai uniós országok gazdasági teljesítményét. Hogy ismét elfoglaljuk azt a polcot Európa nemzetei között, amely a miénk volt, mielőtt elszakítottak bennünket önöktől. Talán megértik, ha mi nem csatlakozni, hanem visszazárkózni akarunk az Európai Unióhoz. A kommunizmus előtt az egy főre jutó magyar nemzeti össztermék öt mai európai uniós államénál volt magasabb.
A mi számunkra Európa közös otthon, közös jövő. Közös érdek, de közös érték is. Európa azt a hitet is jelenti, hogy létezik a történelemben egy végső erkölcsi rend. A német egység megvalósult. Ám Európa még mindig csonka, pedig semmi oka rá, hogy úgy maradjon. 56 évvel a második világháború után, természetes civilizációs közegéből erőszakkal kiszakított közép-európai polgárok még nem térhettek vissza Európa politikai és gazdasági szövetségébe. Mi mindig Európához tartoztunk és immár egy évtizede várunk az újraegyesítésre. Közös volt a múltunk, és nem adjuk fel azt a célunkat, hogy együtt teremtsünk új, közös jövőt.

Tisztelt miniszterelnök úr! Minket, magyarokat erős vonzalom fűz Bajorországhoz. A földrajzi közelség okán és mert ezer szállal köt össze bennünket a közösen átélt múlt, és mert országainkról mindketten elsősorban kulturális központként gondolkodunk. De talán még inkább azért is, mert rokonít minket a bajor életérzés, az itt élő emberek kedvessége és vendégszeretete, kiegyensúlyozottsága, és ami talán a legfontosabb, a szabadság szeretete. Lehet, hogy mindkét ország felől ugyanaz a déli, mediterrán szél fújja el időről időre a felhőket, mely könynyebbé és vidámabbá teszi az ott élők szívét? Sok szempontból vonzó példának tartjuk Bajorországot, mert tudjuk, hogy egész Németországon belül Bajorországban a legalacsonyabb a munkanélküliség, a legmagasabb a gazdasági növekedés és a legkisebb a bűnözés.
Bajorország a barátunk, legalábbis mi így tartjuk. Tudjuk, hogy közös történelmi és gazdasági hagyományaink ezer esztendőre nyúlnak vissza. A barát bajban ismerszik meg igazán, tartja a magyar mondás. És 1956-ban, amikor Magyarország a félelmetes és hatalmas Szovjetunióval szembeszállt, igazán szüksége volt a barátaira. Németország és azon belül Bajorország tízezrével fogadta be akkor a hazájukat elhagyni kényszerülő magyar polgárokat. Ez olyan tett volt bajor barátaink részéről, melyről nem feledkezhetünk meg. Azoknak a német polgároknak is köszönettel tartozunk, akik innen sürgették azokban a 12 évvel ezelőtti napokban a határnyitást. Igen. Úgy gondolom, hogy nekünk magyaroknak is meg kell köszönnünk a német polgároknak, hogy kikényszeríttették a Magyarországot Ausztriától elválasztó határ lebontását. Ez ugyanis nemcsak önöknek hozta el országuk keleti felének szabadságát és nemzetük egységét, hanem ahhoz is hozzájárult, hogy Magyarország népe néhány hónappal később szabad választásokon dönthessen saját sorsáról.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Mi magyarok úgy tekintünk Franz Josef Straussra, mint a hidegháború korszakának egyik legmarkánsabb európai politikusára. Ő nem a langyosak közül való volt. Kivételes intellektusú, szilárd erkölcsi tartású, bátor férfiú volt. Iránytű, mely utat mutatott szülőföldjének, nemzetének és Európának is. Most, az új évszázad kapujából visszanézve jól látszik, hogy a helyes irányba mutatott. Sikeres ember volt. Pártja, melynek évtizedeken keresztül állt az élén, irányítása alatt nemcsak Bajorország, nemcsak az NSZK, de egész Európa sorsára hatással volt. A média nagy része soha nem szerette. Számára és a szovjet tábor propagandistái számára Strauss a német militarizmus és az úgynevezett reakció megtestesítője volt. De ne feledjük, aki mindig együtt úszik az árral, az nem tud kiemelkedni a habok közül. Ő kiemelkedett.
Franz Josef Strauss gyakran járt Magyarországra. Figyelt ránk, akik a vasfüggöny mögé zárva gyakran éreztük úgy, különösen 1956-os keserű cserbenhagyatásunk után, hogy a nyugati világ lemondott rólunk. Mi is figyeltünk rá. Jó érzés volt tudni, hogy ő, aki Európa egyik legtekintélyesebb államférfiúja, nem alkuszik meg a szovjet szocializmussal, nem mond le azokról az értékekről, célokról, melyek után a leigázott kelet-európai polgárok oly hosszú időn keresztül sóvárogtak. Tudtuk, ha ő Európáról beszél, abban mi, szabadságunktól megfosztott népek is beletartozunk. Azt is tudtuk, hogy az az Európa, amelyért ő dolgozik, a szabadság Európája lesz. Konzervatív politikus volt, ami azt jelenti, hogy tudta, a lángot kell tovább adni, nem a hamut. Bizonyára ő is közel érezte magához II. Lajos bajor király klasszikus konzervatív tanácsát: minden, ami régi és bevált, maradjon. Minden, ami régi és nem okoz kárt, maradhat. De minden, ami régi és rossz, az tűnjön el.
Strauss volt az az államférfi, aki nem engedte meg, hogy az NSZK eltántorodjon az egységes Németország eszméjétől. Legemlékezetesebb s talán legmesszehatóbb, a mi sorsunkat a leginkább befolyásoló tette az volt, hogy alkotmánybírósági ítélettel semmisítette meg a tervezett német–német alapszerződés azon kitételét, mely elismerte volna az NDK állampolgárságot. Bizonyára tudta, hogy egységes Németország nélkül nem lehet egységes Európa sem.
Az ilyen tetteket hívják „történelmieknek”. Engedjék meg nekem, hogy egy XIX. századi magyar államférfi, Deák Ferenc szavait idézzem. Deák, akit mi magyarok a haza bölcsének hívunk, arra figyelmeztetett, hogy amit elveszítettünk, azt kitartással és jó szerencsével viszszaszerezhetjük. De amiről önként lemondtunk, azt soha többé nem szerezhetjük vissza. És valóban, a Strauss által kikényszerített 1973-as döntés nélkül ma talán nem beszélhetnénk egységes Németországról és vasfüggöny nélküli Európáról.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Amikor 1990-ben kártyavárként összeomlott a szovjet birodalom, véget ért a kommunista diktatúra. A német kérdés rendezésével egy csapásra megszűnt Európa kettéosztottsága. Befejeződött a második világháború. Többé nem osztható fel győztesekre és vesztesekre a világ. A hidegháborúból a szabadság és emberi méltóság került ki győztesen. Több mint egy évtizede immár, hogy nem néz farkasszemet Európa keleti és nyugati fele. Közép-Európának és annak közepén Magyarországnak kedvező ez a helyzet. Bismarck egyszer azt mondta, a XX. század történelmét az határozza majd meg, hogy az amerikaiak angolul beszélnek. És hozzátette: még nem tudja pontosan, ez mit jelent.
Bizonyára számosan érezzük úgy, hogy a XXI. század történelmét talán az határozhatja meg, hogy Oroszország Európához tartozónak vallja magát, és keresztény. Bár még mi sem tudjuk, ez pontosan mit is jelent.
Szeptember 11-e óta a nyugati világ ismét küzdelmet folytat szabadsága és biztonsága megtartásáért. Ha valaki, mi magyarok nagyon jól tudjuk, a szabadságért meg kell küzdeni. „Nur der verdient sich Freiheit wie das Leben, der täglich sie erobern muss”. Alig tíz éve, hogy újra szabadok és függetlenek vagyunk. Nem felejtettük el, milyen fojtogató és kétségbeejtő a hiánya. Nem hagyjuk, hogy újra elvegyék tőlünk.
A szeptember 11-i robbanások füstfelhői mögül még nem látjuk tisztán, milyen is lesz az új évszázad. De az már jól látszik, hogy az üszkösödő romok sok mindent maguk alá temettek. Maguk alá temették azt az illúziót, hogy a határok lebontását, az információ és a mozgás világméretű korláttalanságát hirdető politika tovább folytatható. A füstölgő romok maguk alá temették azt az illúziót is, hogy a gazdasági és katonai erőfölény birtokában nem lesz szükség többé személyes áldozatvállalásra.
De abban is biztosak lehetünk, hogy a romok nem tudnak mindent maguk alá temetni. Még a legnagyobb történelmi események sem változtatnak meg mindent. Különösen nem azonnal, egy csapásra. Nem tüntetik el kontinensek egymással is versengő saját érdekeit, a civilizációk közötti különbségeket, amelyek az emberi faj sokszínűségéből fakadnak. Nem tüntetik el a nemzetek egymással is versengő céljait, érdekeit, múltjukból fakadó és táplálkozó karaktereit. Egyesek szerint új időszámítás kezdődött. Meglehet. De értékeink a régiek, és a lelkünkből fakadó emberi vágyak is maradtak, amik voltak.
Nehéz elképzelni, hogy egy világméretű, oly eltérő karakterű és érdekű civilizációkat, nemzeteket, államokat magába foglaló koalíció totális, az élet minden dimenziójára kiterjedő legyen. Szép eredmény lenne, ha az alattomos, kegyetlen, embertelen és arctalan ellenséggel szemben tartósan közös nyelvet, közös célokat és talán közös lépéseket is találnánk. Mindanynyiunk érdeke, hogy ez így legyen. Ám érdemes azt is tudnunk, hogy a régi élet a maga régi dilemmáival folytatódni fog.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy még egyszer megköszönjem Stoiber miniszterelnök úr megtisztelő szavait. Kifejezzem hálámat és nagyrabecsülésemet Alfred Bayer úr, a Hanns Seidel Alapítvány elnöke iránt, s engedjék meg, hogy végezetül megosszam önökkel egy reményemet.
Mindannyian látjuk, hogy az élet ma különösen gyorsan változik. Ezt nem kerülhetjük el. Az igazi kérdés az, meg tudjuk-e ragadni a változás kínálta lehetőséget, vagy vesztesei leszünk a változásoknak. Ma különösen gyorsnak, határozottnak és bátornak kell lennünk. Arra van szükségünk, hogy a jövőt ne egyszerűen olyannak lássuk, amibe belelépünk, hanem olyannak, amit mi alkotunk meg. Hogy így legyen, újra kell alkotnunk a politikáról vallott felfogásunkat. A XX. században úgy tartották, hogy a politika a lehetőségek művészete. Én azt remélem, hogy nekünk sikerül a politikát a XXI. században a szükséges lehetővé tételének művészetévé nemesítenünk. Ennek reményében köszönöm megtisztelő figyelmüket.