Érdekek oltárán feláldozott elvek

Lassan már évek óta feszülten várják az „igazság pillanatát”, a Fidesz és a MIÉP „összejátszásának” nyilvánvalóvá válását az ellenzék radikálisan kormányellenes részében. A pártok választói támogatásának alakulása (az SZDSZ gyatra szereplése, az MSZP fokozatos visszaesése, a Munkáspárt esélytelensége a parlamenti küszöb átlépésére) azt jelzi, hogy a választópolgárok nagyobbik része valójában immunis azzal szemben, ahogy a baloldali ellenzék a MIÉP-pel revolverezi a kormányt. A Munkáspártot a súlytalansága ellenére azért kell említenem, mert Thürmerék propagandájában vezérmotívum az, hogy csak a Munkáspárt parlamentbe kerülése állthatja meg a MIÉP-et és ezért az SZDSZ-nek és az MSZP-nek egy „széles baloldali összefogás” keretében együtt kell működnie. Bár a szocialisták csúcsszinten „jegelték” a Munkáspárt iránti jóindulatukat – legalábbis a nyilvánosságban –, a helyi összefogást egyáltalán nem zárják ki, ami arra utal, hogy a munkáspárti propaganda nem a szokásos nagyotmondások terméke: a kommunista szavazók a második fordulóban „leszavaznak” a szocialista vagy a szabad demokrata jelöltre.
Ettől azonban még nem mondható el, hogy a Munkáspárt állítja meg a MIÉP-et. A titok nyitja az ellentételezésben rejlik. Nem is igazából arról van szó, amit Horn Gyula egy őszinte pillanatában bevallott, miszerint cserébe majd az MSZP az önkormányzati választásokon támogatja a kommunistákat, hanem a Munkáspárt parlamentbe juttatásáról. A svéd kisebbségi kormányzással is foglalkozó cikkemben arról írtam, hogy Svédországban a szociáldemokraták nem merték a kormányzásba bevonni a szovjetbarát kommunistákat, akiknek parlamenti támogatására viszont égetően szükségük volt az egyesült polgári ellenzékkel szemben. A két párt közötti elvi szembenállás reális és őszinte volt, de a közös politikai érdek még nagyobb súllyal nyomott a latba. Ezért a szociáldemokraták arra is képesek voltak, hogy mozgósítsák (párttag) szavazóikat arra, hogy a kommunista pártra szavazzanak. Azért, hogy a kommunista szavazatok ne vesszenek el, a párt bejuthasson a parlamentbe és ott a szociáldemokraták mellett sorakozzon fel.
A MIÉP megállításáról szóló munkáspárti propagandának tehát az ad értelmet, hogy a szocialista és a szabad demokrata szavazóknak a szükséges (minimális) mértékben a Munkáspártra kell szavazniuk. (A szabad demokratáknak persze csak akkor, ha pártjuk biztos távolságra kerül a parlamenti küszöbtől.) Amíg az MSZP nem deklarálja folyamatosan, hogy semmilyen téren nem működik együtt a Munkáspárttal, tőlük még szavazói támogatást sem fogad el, addig – tekintettel az eddigi viszonyokra – a kulisszák mögötti stratégiai egyezkedés valószínűsíthető. Ugyanez érvényes az SZDSZ-re. A szabad demokratáknak is folyamatosan kellene deklarálni, hogy semmilyen téren, még a kormány leváltása céljából sem működnek együtt a kommunisták (szélsőbaloldali) szavazatait besöpörni kész szocialistákkal, akiknek a szavazói támogatását is visszautasítják adott esetben.
A stratégiai pártérdekek és a hangoztatott politikai elvek élesen ütköznek viszont a baloldalon, amikor a MIÉP parlamenti vagy jövőbeni választási magatartásáról van szó. Kovács László szerint a MIÉP a koalíció „része” lett azzal, hogy megszavazta a zárszámadást, hiszen ellenzéki párt sohasem fogadja el azt, ha mégis, a továbbiakban nem tekinthető ellenzékinek. Kovács ezzel a kijelentésével új fejezet nyitott a kormánypártiságról és ellenzékiségről folyó diskurzusokban. A baloldali képlet eddig viszonylag egyszerű volt: a szélsőjobboldali MIÉP nem ellenzéki, az egyre szélsőségesebb Fidesz pedig nemcsak a hatalom mindenáron való megtartását célzó érdekházasságot akar kötni Csurkáékkal 2002-ben, hanem Európa-ellenességből és az uniós csatlakozás elszabotálásából szövődő politikai szerelem is egybeköti őket.
A téma baloldali kommunikációja több logikai sebből vérzik. Minden párt a maga céljait és érdekeit követi. Sajátos módon nemcsak az SZDSZ és az MSZP, de a MIÉP is. A baloldal azonban elvitatja a többi párt jogát a szuverén politikai irányvonalra és magukat teszik meg az ellenzékiség és szalonképesség mércéjének. Kivált az MSZP hajlamos a „konstruktív” ellenzékiségbe csomagolni a maga – érthetően – különutas politikáját: saját céljaik elérésére és érdekeik érvényesítésére együtt szavazhatnak a kormánypártokkal. Ha ezt a MIÉP teszi, akkor az az ellenzékiség feladása, mert egy párt csak akkor lehet ellenzéki, amikor az MSZP-vel együtt nemmel szavaz. (Lásd a haladó erőkhöz tartozás kritériumait 1945 és 1949 között.) A szabad demokraták asszisztálnak ehhez, hiszen sem ők, sem a holdudvaruk nem vonta kétségbe az MSZP ellenzékiségét, amikor az megszavazta a státustörvényt vagy a Szent Koronára vonatkozó törvényeket, pedig utóbbival a szocialisták (Göncz Árpáddal együtt) az SZDSZ észjárása szerint részt vettek a köztársaság szimbolikus felszámolásában. Azt is szó nélkül hagyták, hogy az MSZP kész volt egyeztetni a Fidesszel a kétharmados törvényekről, ahelyett, hogy ellenzékhez méltó következetességgel fordítottak volna hátat, sőt – túl ezen – olyan mérvű politikai egyeztetést igényeltek a szocialisták, amellyel tényleg egyfajta kormányzati szerepet játszhattak volna. Az SZDSZ elvi botladozása, az, hogy szemet hunynak a szocialistáknak a konstruktivitás leple alatt folytatott politikai fészkelődése felett, az ellenzékiségről szóló baloldali megnyilatkozások komolytalanságáról árulkodik.
Ennek az elvekről folytatott vitának az elvtelensége még inkább nyilvánvalóvá válik, ha a MIÉP szélsőjobboldalisága felől közelítünk az SZDSZ és az MSZP alkotta politikai szalonhoz. A baloldali szalon szerint a kormánynak elvi okok, a szélsőjobboldaliság miatt el kell utasítania a MIÉP támogatását, ezért nem is mulasztják el a cinkos összjátékot és elhatárolódást emlegetni, amikor a MIÉP igennel, a baloldal viszont nemmel szavaz. Ebből az a furcsa helyzet áll elő, hogy a két baloldali párt nem csinál elvi problémát és nem támadja a kormányt, amikor a MIÉP velük azonos módon szavaz. A baloldal elvi ellenzékiségének tehát pragmatikus és racionális határai vannak. De a gyakorlati pártpolitikai megfontolások nemcsak korlátot szabnak az elvi politizálásuknak, hanem hiteltelenítik is. A radikális jobboldallal való elvi szembenállás ugyanis elvileg a baloldalt is köti. Vagy legalábbis kötnie kellene. Ahogy a kormánypártok nem pendülhetnek egy húron a MIÉP-pel, elviekben úgy a baloldali ellenzéknek sem szabadna. A baloldal valójában a saját elveit, értékeit és céljait dobja sutba, amikor hozzájuk hasonlóan markáns ellenzéki magatartást kér számon a MIÉP-től, hiszen akkor a „szélsőjobboldal” és a kormány „demokratikus ellenzéke” közös nevezőre jutna. A baloldali és jobboldali ellenzék harapófogóként szorongatná a polgári kormányt, amiből a baloldalnak egyetlen, valójában csapdát jelentő kitörési lehetősége volna, ha hű lenne elveihez: folyamatosan elhatárolódni a MIÉP-től és kínos precizitással kerülni az azonos módon történő szavazást. Ez azt jelentené, hogy a baloldal politikai irányvonala és magatartása elvesztené minden racionalitását, a baloldal céljai a MIÉP döntéseinek függvényévé válnának, hiszen az MSZP-nek és az SZDSZ-nek csak azért is másképpen kellene szavaznia, nehogy a MIÉP-pel való titkos összjátékkal vádolja őket a független (nem kormánypárti) sajtó és az abból tájékozódó nyugati közvélemény. Ez a vád cáfolhatatlannak bizonyulna, ha a polgári kormány tényleg elvesztené többségét és kisebbségbe szorulna, hiszen a kormány „leváltására” készülő baloldal válaszút elé kerülne: vagy egy platformra kerül a szélsőjobboldallal, vagy – elhessegetendő a gyanú árnyékát – tisztán elvi alapon, semmilyen feltételt nem szabva a kormány oldalára áll. Harmadik út (a kormány feltételes támogatása a MIÉP ellenében) nem lehetséges, mert az az elveknek az érdekek oltárán való feláldozásával lenne egyenlő.
Logikusan végiggondolva a baloldal „elvi” ellenzékiségének és politikai gyakorlatának racionalitását, az a következtetés vonható le, hogy a „szélsőjobboldali” MIÉP minden egyes esetben „része” egy ellenzéki koalíciónak, amikor együtt szavaz a baloldallal, mely baloldal szívesen is alkotna ellenzéki egységet a „szélsőjobboldallal”, kiváltképpen, ha a törvényes kormány bukása vagy megbuktatása kerülne napirendre. A baloldali ellenzék szavahihetősége, hitele a polgári kormányt eddig „kívülről támogató” MIÉP oktondiságán és korlátoltságán áll vagy bukik. Ha a kormány tényleg cinkos összjátékot folytat a szalonképtelen MIÉP-pel, akkor ketten együtt próbára tehetnék a baloldali ellenzéket. A kormányoldal besöpörhetné a baloldal támogatását, pláne a kétharmados ügyekben, és ideológiai támadások sorát úszhatná meg, ha tényleg titkos paktumot kötne a MIÉP-pel: amikor a baloldal nagy valószínűséggel nemmel szavazna, a MIÉP bejelenti, hogy szintén elutasítja a kormány indítványát és támogatja az SZDSZ-t és az MSZP-t. Ami várhatóan pavlovi reflexet váltana ki az utóbbi két pártból: csak azért is támogatásukról biztosítanák a kormányt, amit a szavazáskor be is bizonyítanának. Mivel ez a megoldás kézenfekvő, még a rafinált MIÉP számára is, az a végkövetkeztetés is levonható, hogy igen komoly oknak kell a mélyben megbújnia, amiért a MIÉP mindeddig nem élt vele: titkos összjáték a baloldallal, amely során megkímélik az MSZP-t és az SZDSZ-t a MIÉP-pel közös ellenzékiség kényelmetlen helyzetétől. Az, hogy a szabad demokraták és a szocialisták mégis a közös ellenzékiséget hiányolják a MIÉP magatartásából és nem határolódnak el nap mint nap a MIÉP-től, nemcsak azt bizonyítja, hogy a MIÉP a baloldali ellenzék „része” lett, hanem azt is, hogy a három párt kész kormánykoalíciót alkotni a választások után…

A szerző politológus