Korunk embere a világegyesítés (globalizáció) Pénzt vagy életet? kérdésére úton-útfélen meglepő módon válaszol: inkább az életet adom, mert a pénzt öreg napjaimra tartogatom. Ezt az ésszerűtlen választást tréfának vélhetnénk, ha nem volna szó szerint igaz. A magyar középkorú férfiak a 45 évnyi nélkülözés után többé-kevésbé érthető pénzhajszolásba, a másod-, mellékállások, egyéb jövedelempótló, pályaelhagyó tevékenységek halmozásába rokkannak bele, hogy öreg napjaikra legyen miből „élniük”.
Nem maga a munka árt igazán. Hanem az azt kísérő izgatottság: bosszúság a szervezetlenségeken, az elfecsérelt erőfeszítéseken, a munka elvégzéséhez elegendő idő hiányának izgalma, a rövid távú sikertelenség, majd a hosszú távú kilátástalanság megélése, a másokkal való összehasonlítás okozta elkeseredés stb. Ezek enyhítésére az időigényes művelődés és testedzés helyett választott „időtlen, erőtlen szórakozás”, az evészet-ivászat és a dohányzás szolgál. A magyar egészségügy vezetői, szervezői mindezt világosan látják. Az Egészséges nemzetért népegészségügyi program 2001–2010 megfogalmazásából és meghirdetéséből ez világosan kitűnik. Egészségügyi reformtörekvéseinknek, az egészségügy átalakításának, megújításának ez is lényeges része.
Bármi új létrehozásának óhajtott célja van, a hagyományos tetteknek tapasztalati oka lelhető fel. Célkitűzésekhez döntések kellenek, a döntések megalapozottságához nélkülözhetetlen a tapasztalat. A tapasztalat is adatokon nyugvó, azokból származó ismeret, továbbá a belőlük levont következtetések összessége. Célként sok minden kitűzhető, de csak az valósítható meg, amire közösségi vagy egyéni igény létezik. Az igény önkényesen elképzelt (szubjektív) és kevésbé pontosan, ám többnyire túlzottan megfogalmazott elvárás; a szükséglet tárgyilagos pontossággal meghatározott valódi igény (objektív). Röviden: az igény önkényes szükséglet, a szükséglet valódi igény. Ha tehát valamit meg akarunk változtatni, át akarunk alakítani (re-formálni), feltétlenül ismernünk kell a kiinduló helyzetet: azt, ami van, és ami a valódi igény, azaz szükséglet.
Az egészség ügyeinek megújítását a közösség elvárásainak figyelembevételével kell kezdeni, vagyis alulról felfelé, nem hivatalnoki irodákban, netán kávéházi asztal mellett szerzett hírek alapján felülről lefelé nekifogni. Ezért kezdődik helyes módon a hazai egészségügy újjászervezése, a lakossághoz legközelebb levő háziorvosi rendszer átalakításával. Tulajdonképpen a nép panaszainak és tüneteinek ismeretére lenne szükség, mert tagjai ezeket óhajtanák elkerülni, ezektől szeretnének megmenekülni, megszabadulni (prevenció, terápia). Ilyen adatok csak Somogy megyéből, az 1995–97-es adatgyűjtésemből és számítógépes feldolgozásából keletkeztek. A beteget ugyanis nem annyira érdekli a kórisme, mint amennyire az, hogy egészségi gondjait hogyan lehet megoldani. Ez az ő igazi szükséglete, ezért azt kell felmérnünk, hogyan védhetők ki, mulaszthatók el panaszai, tünetei, kockázatai, továbbá mibe kerül mindez emberi, anyagi és időbeni ráfordításban. A ráfordítás-képesség (azaz kapacitás) nem az ágyak számától függ, mint régebben erőltették, hanem a szakemberek számától, tudásszintjüktől, az erre felhasználható idejüktől és eszközeik színvonalától. Az ágy csak az eszközök közül az egyik, méghozzá a legegyszerűbb.
Az Európai Unió felé közeledvén egyre fontosabb az ottani események ismerete. A kialakuló információs társadalomban az EU szakembereit is érdekli, hogy egészségét illetően mi kelt leginkább érdeklődést a nép körében. Az európai egészségügy egyik ilyen híranyaga Angela Coulter oxfordi professzornő A közönség hozzáférése az egészségével kapcsolatos adatokhoz, ismeretekhez című tanulmányában látott napvilágot. Ebből az derült ki, hogy a közönség egyre jobban érdeklődik az egészségét érintő ismeretek megszerzése iránt. A Brit Királyi Alapítvány adatgyűjtése (1998) szerint ez az érdeklődés sokirányú. Az emberek szeretnék tudni: mi a bajuk („az mitől van, doktor úr…?”); mi lett a rájuk vonatkozó orvosi szaktanácskozás (konzílium) eredménye; mi a betegség várható kimenetele („mi lesz velem?”); melyek az egyes vizsgálatok leletei. Hogy hogyan segíthetnének magukon; hol, kik nyújthatnak segítséget; hogyan kell elviselni a bajt, hogyan lehet együtt élni a betegséggel; hogyan segíthetünk családtagjainknak, barátainknak, hogy mi is történik, amikor megbetegednek; miként lehet önsegélyező csoportba jutni; hogyan lehet megtudni, felismerni, melyek a legjobb gyógyítóhelyek. Mindezek a minőségjavító, hosszú távú cselekvési tervek részét képezik.
Egyre gyakoribb, hogy a beteg már a világhálóról (internet) letöltött ismeretekkel jelenik meg az orvosnál, s 2010 körül ez a többségre érvényes lesz. Következésképp részt akar venni a saját kezeltetésére vonatkozó döntésekben, de sajnos az áldozatvállalást jelentő együttműködésben már kevésbé lehet rá számítani. Pedig a gyógyulás az orvos és beteg közös eredménye lehet csak. Ebből az is következik, hogy az egészséggel kapcsolatos személyes adatok a személy tulajdonát képezik; az adatok összefüggéseiből származtatott következtetések (információk) viszont az orvos és a páciens közös tulajdona. Közzétételéhez mindkettőjük kölcsönös hozzájárulása a közlés-erkölcstanilag (inform-etikailag) helytálló eljárás. Jó lenne, ha a gyógyszerkipróbálást végeztető cégek is tudomásul vennék ezt. Mi több, a betegek receptadatai sem kerülnének ki kereskedelmi célú felhasználásra.
Nagyon is időszerű az ilyen és hasonló egészségügyi adatok kezelése kérdéskörének vizsgálata, mert például Európa több országában (Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia) széles körű vita bontakozott ki arról, hogy a biztosítók biztosítási feltételként kiköthetik-e ügyfeleik génvizsgálati eredményeinek közlését. Ausztriában világos a szabályozás, a szigorú géntechnikai törvény bizonyos értékelési tilalmat tartalmaz a géntesztekre. Eszerint: „a munkáltatóknak és a biztosítóknak, beleértve azok megbízottait és dolgozóit, tilos munkavállalóik, munkát keresőik vagy biztosítandóik génelemzésének eredményeit követelni, elfogadni vagy értékelni.” A brit kormány az elmúlt év őszén adott először engedélyt a biztosítóknak, hogy az igénylőktől az előzőleg önkéntesen csináltatott géntesztek bemutatását kérhessék. Ha az eredmények a biztosítókhoz kerülhetnek, kevesen fognak megelőző vizsgálatokra menni, mert félnek attól, hogy esetleg magasabb járulékot kell fizetniük. Magyarországon ez most még nem fenyeget, de ha – ahogy ezt egyes politikusok szeretnék – a magánbiztosítás alapbiztosításként nálunk is válaszható lenne, a népegészségügyi programban is helytelenül „szűrésnek” nevezett, valójában célzott egészségügyi lakosságvizsgálatra (CEL) is vonatkozhatna az efféle tartózkodás, s erre jogalkotóinknak előre gondolniuk kell. Annál is inkább, mert a népegészségügyi program tíz évre szól, s ennyi idő alatt időszerűvé válhat ez a veszély. Amiatt, hogy a magánbiztosításban magasabb biztosítási költséget vállalni képes tehetősek kikerülnek a közös biztosításból, megszűnhet a szolidaritáson alapuló kockázatközösség, és a sokkal több szegény és betegebb ember ellátását nem tudná „biztosítani” az emiatt megfogyatkozott pénzalap. Így azután nemcsak gazdasági okokból, hanem még egészségbiztosításbeli különbségekből eredően is fokozódhat a társadalom kettészakadása gazdagokra és szegényekre. Az alapvető kérdés az, hogy genetikai adatok alapján szerezhet-e bárki is jogi előnyöket vagy hátrányokat? Természetes hátránya a szerencsétleneknek már úgyis van, erkölcstelen lenne ezt még jogi eredetűekkel is tetézni. A genetikai adatok személyes titkosságának áttörésével az ember átlátszóvá tétele méltóságát sérti, a széltében-hosszában minduntalan ízléstelenül hangoztatott „nyitottság” csak a megtervezhető manipulálhatóság előkészítésére szolgál. Az embernek szüksége van belső zártságra is, csak a galambdúc nyitott. Már a világháló sem korlátlanul nyilvános, egyre többen követelik valamiféle szabályozottságát.
Ugyanis a világhálóról származó ismeretek szerzésének is van árnyoldala. A világháló sokkal kevésbé ellenőrizhető, mint a nyomtatott hírverés (reklám). A gyógyszer-kereskedelmi cégek a fogyasztókra irányuló hirdetések fokozásában érdekeltek, s a kedvezőtlen eredményeket nem nagyon ismertetik vagy csak alig olvasható, apró betűkkel írják meg. A honlapokon közöltek sem eléggé megbízhatók. Igaz, hogy a honlapokat az érdeklődők önként keresik fel, szemben a televíziós adásban kéretlenül felbukkanó hirdetésözönnel. Hol a határ a felvilágosítás, az ismeretterjesztés és a hírverés között? Jóllehet a közvetlenül a betegnek szóló hirdetés tilos az Európai Unióban, de az „igénygerjesztés” túl nagy haszonnal kecsegtet, ezért ismeretterjesztésnek álcázva jelenik meg. A fogyasztó meg nem tud különbséget tenni.
Kormányzati egészségügyi népnevelésre lenne szükség, mely már az iskolában elkezdődhetne. Ezzel szemben nincs iskolai egészségnevelés. Legalább az elsősegélynyújtást oktatnánk. Erre meg is van a korszerű tankönyv: a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Elsősegélynyújtás című könyve immáron második kiadásban jelenik meg; a Máltai Mentőszolgálat csak civil kezdeményezésként, önkéntesekkel oktat oktatókat, felnőttlakosságot; sőt, Óvodai elsősegélynyújtás című máltai kiadvány is létezik. „Ezek a könyvek másként kezelik a beteget, mint eddig megszokhattuk, segít megőrizni méltóságukat, középpontjában a szenvedő embert (nem csak baját) helyezi”(Lendvai Rezső máltai mentőtiszt). „Az elsősegélynyújtás alkalmazott kereszténység” (P. Kozma Imre). Kétévente rendezik meg a Máltai országos elsősegély konferenciát, 2001-ben már az ötödik alkalommal tanácskoztak a meghívottak. E tevékenységkör jelentőségét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság között megállapodás született a katasztrófák esetére szóló feladatmegosztásról, a cselekvő együttműködésről.
A XXI. századról egyre többet halljuk, hogy tudásalapú társadalmat épít az ipari után. Így ez elégtelen a jól működéshez, ki kell egészíteni azzal, hogy tudásalapú és erkölcs vezérelte legyen, hiszen erkölcs nélkül a tudást rosszra is fel lehet használni. A tudáshoz hozzáférés egyetemlegessége követelményét a digitális könyvtárak révén látja megvalósíthatónak az az egyesült államokbeli bizottság, mely egyenesen George W. Bush elnök számára tudósít. Ugyanők egy másik jelentésükben (Report to the President, 2001) arról készítettek összefoglaló áttekintést, hogy miként kellene az egészségügyi ellátást a közléstechnológia révén átalakítani. Ebben a népességszűrés, az állapotkövetés mellett az egyéni klinikai adatkezeléstől kiindulva (!) a számítógépes modellezésig minden szerepel, ahogy ezt húsz évvel ezelőtt megírtam és kis méretekben meg is valósítottam. Ezekből tartalmilag sok minden végre bekerült a magyar egészségügy átalakítása fent idézett tervezetébe, de egészségügyi közléstan (informatika) még mindig alig szerepel benne.
Ami a megvalósítás formáinak kibővítését illeti, a magánosítást több változatban is megengedi az új törvényi szabályozás. Ezzel összefüggésben érdemes felfigyelni arra, hogy 2000 januárjában nemzetközi szinten – Általános Kereskedelmi Szolgáltatások Egyezménye (GATS) – a szolgáltatásokra – köztük egyre jobban kiterjedően az egészségügyiekre is – vonatkozó tárgyalások kezdődtek. Új lehetőségeket látnak a belföldi szolgáltatások hézagpótlására: az ország forrásalapjainak (tőke és szakértő) kiszélesítésére, a versenyhelyzet hatékonyabbá tételére, valamint a háttérbiztosítás (infrastrukturális) területein (pénzügyek, hírközlés, szállítás, a külföldi szolgáltatókkal való kapcsolatok megerősítésére). Az új lehetőségek között az e-banking mellett a „táv-egészségellátás” (tele-health) szolgáltatás van terjedőben; jóllehet „határon át” (cross-border) szolgáltatás az üzleti kereskedelmi mellett mindössze két százalékát adja a teljes forgalomnak, de az utóbbi két évtizedben ez gyorsabban nőtt. A GATS azonban egyrészt kizárja az állami szabályozással gyakorolt szolgáltatás nyújtását, mert a versenyhelyzet korlátozásának tartja; másrészt hasonló szolgáltatók között tiltja a megkülönböztetést; harmadrészt biztosítani kell a hazaiakkal azonos lehetőségeket a külföldieknek is. Korlátozásnak tekintik például, ha maximálják az orvosok létszámát vagy kórházak számát, ha a külföldi szolgáltatót kizárják a közös biztosítási rendszerből; viszont nem megkülönböztető jellegű követelmények – mint bizonyos ellátási kötelezettség szegények számára – előírhatók. Az egyezmény magyarázó előszavában elismeri a tagállamok szabályozó jogát ellátási területükön, sőt, a XIV. cikkely záradéka felhatalmazza az egyes kormányokat, hogy az egyezményi kötelezettségen belül bármit elrendelhet, amit az emberi, állati, növényi élet védelme szükségessé tesz.
Az Európai Bíróság (EU Court of Justice – ECJ) és a Nemzetközi Kölcsönösség Szövetsége a határok nélküli egészségügyi ellátás olyan kérdéseit veti fel, hogy miként fogadnák ezt a betegek, a szolgáltatók, a fizető betegellátás, a kórházi háttérképzés stb.
A Nemzetközi Kölcsönös Egészség(nyújtási) Alapok Szövetsége a 2001. március 20-án Montevideóban elfogadott, az Egészségügyi ellátásról és a világegyesítésről nyilatkozatban az egészségügyi ellátás területén levő teljes szabályozatlanság veszélyeire figyelmeztet. Az orvosi szolgáltatások nem tekinthetők szokványos árucikkeknek, melyek a piaci erőknek teljesen alávethetők. „A világkereskedelem és a gazdaság liberalizációja nem szükségképpen szolgálja az állam érdekeit. A források, egészségkockázatok és tudás nem egyenlően oszlik meg az országok között, a politikának gondosan ügyelnie kell a szabadkereskedelmi szempontok és más ugyanolyan értékes nem kereskedelmi elvek egyensúlyára – mint a szolidaritás, esélyegyenlőség és minőség. A jó minőségű egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, a bevételtől vagy egészségi állapottól függetlenül úgy tekintendő, mint alapvető közérdekű politikai érdek, mely megelőzi a magánkereskedelmi érdeket.” Az egészség még alapvetőbben szükséges, mint az iskoláztatás, de vajon kinek jutna eszébe az iskolától a költség/haszon étékelést számon kérni? A megszerzett tudás csak évtizedek múlva hasznosul, ha egyáltalán ez történik. Az egészség megőrzésébe, helyreállításába történő „befektetés” ugyanilyen, mégis folyton a költség/haszonról, s nem a kockázat/előnyről esik szó.
Az egyre jobban kibontakozó nemzetközi verseny a betegekért felboríthatja a nemzeti egészségügyi költségvetés egyensúlyát, a globalizáció kórházláncokat hoz létre integráció címén – figyelmeztet Heinz Kölking, a Német Kórházigazgatók Szövetsége elnöke. Meg kell gondolnunk, függővé tehet
origo.hu
Orbán Viktor: Néhány lángos és tasli leesett
