Az igazat idővel sem hamisíthatjuk meg

Különleges érzés emlékezni arra az emberre, akinek életútja példaként szolgál. Emlékezni arra a tanárra, akinek bölcsessége maradandó nyomot hagyott tanítványaiban. Emlékezni Brusznyai Árpádra, akit hősiessége – mint e hon annyi más nagyját – mártírrá tett. Mártíromsága olyan ember tanúságtétele, aki nézetei mellé személyét és jövőjét vetette oda nyomatéknak.
Aki többet kapott a Teremtőtől, annak több a szolgálata is. Brusznyai Árpád tudatosan készült arra, hogy istenadta tehetségével szolgálatát betölthesse. Sorsa a nemzet talán legnemesebb szolgálatába, a tanári pályára irányította. Gimnazista éveinek kitűnő eredményei megnyitották számára az utat ahhoz, hogy az Eötvös Kollégium diákjaként végezhesse el az egyetemet.
A kor talán legerősebb fakultásán kitüntetéssel 1950-ben kapta kézhez diplomáját. Fiatal pályatársára felfigyelt a világhírű tudós, Moravcsik Gyula professzor, és Brusznyai Árpád 3 évet töltött el a Klasszikafilológiai Intézet kutatói békességében. A fiatal tanár számolhatott azzal, hogy származása, rokonsága és még inkább világképe miatt az orwelli világ szerinti kommunista egyenlősdiben mindig lesznek nálánál egyenlőbbek.
Ám 1950-ben érezhette először saját sorsán is, hogy mit jelent nem kommunistának lenni. 1950-ben internálták bátyját, akinek hivatása pap volt, és ezzel egy időben őt pedig elbocsátották az intézetből. 1951-ben még kitűnő eredménnyel megvédte a „Homérosz kérdésről” című doktori értekezését. Ám ezzel abba is maradt ígéretesen induló tudományos karrierje, nem nyílt meg számár a tudományos pálya folytatásának lehetősége.
Brusznyai Árpád ettől kezdve ott szolgált, ahol tudott és hagyták. Volt kántor a váci egyházközségben. Eötvös kollégiumbéli társaitól tudom, hogy magas termetű, kitűnő hangú ember volt, aki már a kollégiumi évek alatt kitűnt többieket is magával ragadó egyéniségével. Ebből gondolom, hogy nemcsak akarattal párosuló tehetséggel, hanem ideális tanári képességekkel is megáldotta a Teremtő. Képes volt mások figyelmét nemcsak felkelteni, hanem lekötni is. Erről közelebbről is meggyőződhettek a veszprémi Lovassy László Gimnázium növendékei.
Házassága, majd kislánya születése és a tanári pálya gyakorlása számára a belső kiegyensúlyozottságot, a körülmények bölcs szemlélődésén nyugvó hétköznapi életet jelentette. De nem adta fel polgári eszményeit.
Idealista volt? Részben talán igen. De mi más is legyen egy gimnazistákat latinra és ókori történelemre tanító 30 éves tanár? Számomra az idealizmus és a bölcsesség egy tőről fakad. Ugyanúgy, mint a szív és az ész akarata.
Eötvös József mondta, hogy vannak dolgok, melyeket csak az érez, kinek esze, s vannak olyanok, melyeket csak az ért, akinek szíve van. Brusznyai Árpád olyan ember volt, akinek mindig helyén volt az esze és a szíve egyaránt.
Az ilyen embert pedig bölcsnek szoktuk nevezni. Tisztelegve emlékezünk rá. Az okos, tiszta szívű, igaz és nyílt emberre. Emlékezünk arra, hogy még nem volt 34 éves, amikor egy ostoba, hazug és sötét hatalmi rendszer politikai haszna érdekében kivégezte. Kivégezte azt az embert, aki a Forradalmi Tanács elnökeként hűtlen magához, példát mutatott emberségből és a felelősségtudattal viselte tisztségét.
Nem született politikusnak, tanár volt, és talán ebből adódik, hogy ösztönösen tudta mi a jó és mi a rossz. A nemzet sorsdöntő napjaiban tanúsított magatartását tanítani kellene. Tudta, hogy a nemzet forradalmának tisztaságát meg kell őrizni és a forradalom napjaiban is óvni kell a hétköznapok rendjét és biztonságát, s cselekedni higgadtan kell. Ez lett a bűne, no meg az, hogy ezt egy olyan politikai rendszerrel szemben tette, amelynek útja a történelemben mindig is mindenhol szenvedéssel, embertelenséggel járt együtt.
A kommunista rendszer legfőbb bűne az önkény. Önkényesen, a szovjet tankok segítségével verte le a forradalmat. Önkényesen, a szovjet tankok árnyékában orozta el magának az ország vezetését. Önkényesen tett embereket bűnössé, és önkényesen határozta meg a társadalom jövőjét, hamisította meg a múltat.
Ha önkénye úgy diktálta, a barátból ellenséget kreált, az ellenségét barátságával zsarolta meg. Közben pedig folyamatosan ígért és hazudott. Emlékezzünk arra, hogy Moszkvából hazatérve – vagy az is lehet, hogy még onnan – Kádárék 1956. november 4-én még olyan felhívást intéztek a magyar néphez, amelynek 3. pontja szerint „a kormány nem tűri meg, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők eseményeiben részt vettek”.
Hazug szavak, hazug ígéretek… Ezt ők maguk is tudták, hiszen alig pár napig, november 8-ig tartották szükségesnek, hogy az általuk megszólított magyar nép a nyilatkozatukban bízzon. Utána soha többé nem tették közzé. Sőt nem sokkal később kifejezetten utasították a bíróságokat, hogy ezt a felhívást nem lehet a Kádár-kormány részéről biztosított büntethetőségi akadálynak tekinteni.
De nemcsak önkényes volt a kommunista rendszer, hanem kíméletlen is, elítélésben és végrehajtásban egyaránt. A kommunista diktatúra minden más diktatúrához képest jobban használta fel eszközként a jogot. Kifelé megtévesztésként, befelé pedig a terror köntöseként.
A kommunista diktatúrában a jog is diktátum volt. A politikai leszámolás igénye diktálta a gyorsított eljárás, a rögtönbíráskodás és a népbírósá-gok felállítását. Akit ilyen eljárásba beleerőszakoltak, annak eleve reménytelen volt a helyzete. Brusznyai Árpád fölött a kommunista rendszer népbírósága ítélkezett. Az egész eljárás során igazolni akarták a forradalom leverését, igazolni akarták a hatalmi vágyukat. Ehhez mindig is nagyon értett a kommunista rendszer.
Megfordították az igazságszolgáltatás logikáját. Az ártatlanság vélelme helyébe a bűnösség vélelmét állították. A bizonyítékok helyébe a koholmányokat. A perben is tanú lehetett, aki kihallgatást végzett.
Nem igazságszolgáltatás volt ez, hanem megtervezett hajtóvadászat. Brusznyai Árpáddal is ezt tették. Politikai ellenséget láttak benne, hiszen a levert forradalom után a kommunistákban a kíméletlen leszámolás igénye volt a legerősebb. Emlékezzünk csak arra az interveniálásra, amit Pap János megyei párttitkár tett az elsőfokú ítélet ismeretében. Ennek másolata – a múlt intő példájaként – az Igazságügyi Minisztériumban az ajtóm melletti tárlóban is ott van.

„Legfelsőbb Bíróság Elnökének,
Budapest

Kedves Domonkos Elvtárs!
Kötelességünknek tartjuk közölni a megye kommunistáinak, dolgozóinak hangulatát – Brusznyai és társai ellenforradalmi csoport bűnügyének tárgyalásán – a Győri Katonai Bíróság Népbírósági Tanácsa által hozott ítélettel kapcsolatban. Másrészt a f. év október 19-én megtartott megyei kommunista aktíva meg is bízta a Párt Végrehajtó Bizottságát, hogy közölje véleményét illetékes szervekkel, mely szerint nem ért egyet a Népbírósági Tanács ítéletével, enyhének tartja azt (10 évi, 5 évi és ez alatti ítéletek). (…)
A megye kommunistái, becsületes dolgozói – a népi demokratikus államrend megdöntéséért küzdő vezető szerepet játszó ellenforradalmáról felelősségre vonásával – a legsúlyosabb ítéletet várták, nem pedig a törvényes büntetési tétel minimumát.
Kérjük a Legfelsőbb Bíróságot, hogy az ügyben – mely fellebbezés alatt áll – a törvényeinknek megfelelő komoly ítéletet hozzon.”

Ez jellemzi a kommunista rendszereket. Ezért embertelen, ezért javíthatatlan a kommunista rendszer.
Lehet-e végezetül nem szólni arról a helytállásról, amely egy keresőként fenntartotta a családban a hitet, átvészelte a nélkülözéseket, reménytelen körülmények között, ám (annál nagyobb) tisztességben nevelt fel gyermeket. Arra az asszonyra gondolok, aki (egyszerűen csak) tette azt, amit feleségként, anyaként a lelkiismerete diktált. Az emlékezéssel együtt jár Brusznyai Árpád özvegyének állhatatossága előtti tisztelet.
A történelem a nemzet emlékezete, és Széchenyi szavait idézve „tisztességes emlékezés nélkül nem lehet nemzetet építeni”. A tisztességes emlékezés teremti meg a tisztességes kapcsolatot a múlt és a jelen között. Szükséges ez ahhoz, hogy ne legyen olyan generációja ennek a hazának, amely hazugságban nő fel, s amely nem ismeri meg a múlt igazságait. És szükséges ez ahhoz, hogy olyan nemzedékek kövessék egymást, akik jól tudják; az idő nem arra való, hogy az igazat meghamisítsa.
Brusznyai Árpádot 1958. január 9-én végezték ki. Neve az ártatlanul kivégzett mártírok sorában örök mementóként szerepel a tavaly november 4-én átadott Kisfogház Emlékhely falán.
A szerző az MDF elnöke, igazságügy-miniszter