Egységes fellépéssel a demokratikus újjászületésért

Újságolvasó, a politika iránt érdeklődő emberek számára már régóta világossá válhatott, hogy a Független Kisgazdapárt népszerűsége soha nem látott mélypontra süllyedt. A Cegléden történtek pedig vízválasztót jelentettek abból a szempontból, hogy a kisgazda elnök még a demokrácia látszatát sem kívánta tovább megőrizni, lábbal tiporva az alkotmányosságot és a véleménynyilvánítási szabadságot. Tette ezt egy olyan pártban, amelynek közel százéves történelme meghatározó volt az egész nemzet számára, hiszen a második világháború borzalmai után – szétveréséig és vezetői meghurcolásáig – a kisgazdák vezette kormány állította talpra Magyarországot.
Mindezek ellenére úgy vélem, hogy 2002 után is van jövője a Független Kisgazdapártnak, még inkább a kisgazda szellemiségnek a kormánypolitikában. Ahhoz azonban, hogy ezt a jövőt felvázolhassam – ha röviden is –, érdemes visszatekinteni mindazon tényezőkre és okokra, amelyek eleddig soha nem látott módon tépázták meg a Független Kisgazdapárt tekintélyét.
Annak, hogy a Független Kisgazdapárt legalább két éve tartó tragikus szétzilálódása mára a végjátszmához érkezett és a párt alapjaiban rendült meg, több oka van. Természetesen ahányan vagyunk, kisgazda politikusok, annyi nézőpontot vallunk magunkénak, ám véleményem szerint két alapvető mozzanat indította el azt az eseménysort, amely a kisgazda tragikomédiába torkollott.
Az első az volt, hogy a kisgazda elnökből nem lehetett köztársasági elnök: ekkor döntötte el, hogy a koalíciós együttműködést nem folytatja. Ez a tény minden bizonnyal súlyos emberi törést okozott személyiségében, ami humánus szempontból érthető, hiszen a koalíciós szerződés két dolgot egyértelműen leszögezett: az agrárminiszterség csúcsminiszterként való birtoklását, valamint azt, hogy a köztársasági elnöki posztra jelöltetheti magát a kisgazda elnök.
E két alapon nyugodott tehát a koalíciós szerződés, számára semmi más nem volt fontos. Csakhogy, okos ember lévén, az elnök elég hamar rádöbbent arra, hogy ez utóbbi lehetetlen: tisztában volt ugyanis azzal, hogy a titkos parlamenti szavazáson az MDF egyáltalán nem támogatná az ő jelölését, a Fidesz képviselői közül szintén sokan ellene voltak, sőt a legsúlyosabb csapásként még azzal is szembe kellett néznie, hogy saját belső felmérései eredményeként az FKGP-frakciójából sem szavazna mellette hét vagy nyolc képviselő. Ekkor pedig még az MSZP-re sem számíthatott, mint ahogy később az emlékezetes mentelmi ügyekben.
Ezért úgy vélte: legjobb, ha a koalíciós szerződés alapján nem lép ki az együttműködésből, hanem a miniszterséget megtartja; ettől kezdve azonban egyértelműen arra készült, hogy nem köt újabb szerződést a jelenlegi partnereivel.
Pedig az igazi fordulat csak ezután következett be, amikor a kisgazda elnök alkalmatlansága, folyamatos kártevése lehetetlenné tette a miniszteri bársonyszék további megtartását, ezért el kellett távolítani a földművelésügyi és vidékfejlesztési tárca éléről. Ettől kezdve életcéljává a koalíciós szerződés megtorpedózása vált, minden erejét erre fordította. Igaz, ezt is sajátos, a tőle megszokott Janus-arccal, hiszen ameddig a hozzá hű kisgazda képviselők az Országgyűlésben folyamatosan a kormány ellen szavaztak, addig ő egyfolytában azt hangoztatta, hogy nem lép ki a koalícióból.
S hogy mire volt jó ez a retorika?
Elsősorban azért kellett, mert tudta jól: a kisgazda tagsággal nem képes elfogadtatni a koalícióból való kilépést. Ez olyan út lett volna, ami a polgári kormányzás végét jelentette volna, és ezen az úton nem is lehetett már őt követni.

A szövetség a kisgazda jövő biztosítéka
Ebben a helyzetben kellett nekünk – többek között a pártból ekkor már szinte menetrend szerint kizárni vagy kiszorítani kívánt kisgazda politikusoknak – döntenünk arról, hogy milyen megoldást válasszunk három, fontos célunk elérésének érdekében:
1. a koalíciós kormány zavartalanul kitöltse a négy évre szóló hivatali idejét;
2. a polgári kormányzás a 2002. évi választás után is folyamatos legyen;
3. a kisgazda jelenlét a parlamentben biztosítottá váljék, és így lehetőségünk legyen arra is, hogy a választást követő 60 napon belüli kisgazda tisztújításon demokratikus alapokon talpra állítsuk a Független Kisgazdapártot.
A többség – mint tudjuk – kezdetben azt az utat választotta, hogy különböző néven, tragikus módon egymás versenytársaiként is, további kisgazdapártokat hozott létre, vagy a már korábban meglévő, a Belgrád rakparton kívüli kisgazdapártokhoz csatlakozott.
Mi néhányan azonban úgy gondoltuk, hogy ez az út nem járható, mert a polgári oldal további megosztását eredményezi, előrevetítve annak lehetőségét, hogy az esedékes országgyűlési képviselő-választáson az egyébként kisebbségben lévő baloldal győzedelmeskedjék.
Ezért a mi hármas stratégiánk kezdettől fogva arra irányult, hogy létrehozzunk egy olyan egyesületet – a Független Kisgazdák Demokratikus Szövetségét –, amely alkalmas arra, hogy minden kisgazda párttagot tömörítsen vagy mozgósítson abból a célból, hogy a tisztújító választmányon – megfiatalodva – újjászülethessék a Független Kisgazdapárt.
E megújulás azonban több feladatot ró mindnyájunkra, s a munka dandárja még csak most következik. Először is meg kell találnunk azt a fiatal, jól képzett, vidéki gazdálkodó gyökerekkel rendelkező vezetőt, aki 2002 tavaszától betöltheti a párt elnöki tisztségét. Ami még ennél is fontosabb, meg kell változtatnunk a Független Kisgazdapárt alapszabályát, demokratikus működési rendet kialakítva a pártszervezetben. Mindenekelőtt persze – s talán ezt kellett volna első helyen kiemelnem – hatálytalanítani kell az összes eddigi kizárást és helyre kell állítani a megannyi szerteágazó és széttartó kisgazda vonulat teljes egységét.
A stratégia mit sem ér, ha nem tudunk – márpedig szükséges – különbséget tenni a magyar nemzet és a párt sorsa, egyszersmind ügyei között. S bár e kettő szorosan összefügg egymással, mégis úgy véltük és úgy véljük, hogy elsődleges célunknak a nemzet iránt elkötelezett polgári erők kormányon tartását kell tekintenünk. Minden reális értékelés azt igazolja ugyanis, hogy 2002 áprilisában a kisgazda eszmeiséget csak a polgári egységen belül lehet – és hadd tegyem hozzá, kell – megjeleníteni a parlamentben.
A Kisgazda Polgári Egyesület nevében 2001. december 19-én ezért kötöttünk olyan választási megállapodást, amelynek alapján az Országgyűlésben az elmúlt négy év alatt kiemelkedő teljesítményt nyújtó, korábban elsősorban egyéni választókörzetben megválasztott kisgazda politikusok számára igyekeztünk közös indulási lehetőséget találni.
Fontos hangsúlyoznom, hogy a megkötött választási megállapodás egyenrangú, de természetesen nem egyenlő erejű felek között jött létre. Igaz, a mi „földünk” is azonos mélységű a nagyobbik partnerünkével, de a hossza és a szélessége – egyszóval a támogatottságunk –, sajnos, ma távolról sem azonos. A tárgyalások során tehát azon alapvető szempont mentén kellett haladnunk, hogyha egységes polgári kormányzást akarunk, akkor a polgári erők legnagyobbikát, a Fidesz-Magyar Polgári Pártot nem gyengítenünk, hanem erősítenünk kell. Semmiképpen nem lehetett tehát olyan megállapodást kötni, amely a Fidesz-Magyar Polgári Párton belül okozhatott volna bármilyen törésvonalat.
Ehelyütt kívánom felhívni a figyelmet arra, hogy a Kisgazda Polgári Egyesület (KPE) meghatározó módon tud hozzájárulni a polgári erők választási sikeréhez. Az a tizenkét egyéni képviselőjelölt (ez a sor még bővülhet) ugyanis, akik a KPE támogatásával indulnak a Fidesz-Magyar Polgári Párt színeiben, mintegy 500 ezer magyar választót érhet el a választási siker reményével. Ezek a kisgazda képviselők négy évet úgy dolgoztak végig, hogy kapcsolatuk mindvégig töretlen volt a választóikkal, és bizton remélhetik, hogy ma is bírják képviseltjeik bizalmát.

Ami a kisgazda megújuláshoz szükséges
Aki járja az országot és valóban kíváncsi az emberek véleményére, az arról győződhet meg jártában-keltében, hogy a Független Kisgazdapárt tagsága, helyi szervezetei tisztán és világosan látják, mi több, értékelik a párton belül és a körülötte mára kialakult helyzetet. Nem kétséges számukra, ki a felelős azért, hogy a ma külön erőként megjelenő kisgazdapártoknak nincs vagy alig van esélyük arra, hogy átlépjék a bűvös parlamenti küszöböt. Ebből kifolyólag pedig azt is pontosan tudják ezek a tagok, hogy amennyiben a Belgrád rakpartiak elérnék az ötszázalékos álomhatárt, az tíz alkalmatlan ember – mindenekelőtt a rokonok és a legszűkebb baráti kör tagjainak – parlamentbe jutását eredményezhetné.
Márpedig egy demokratikus alapokon álló, a népképviseletre, nemkülönben a vidék érdekeinek megjelenítésére bármit is adó pártban ez minden bizonnyal elfogadhatatlan lenne a tagság számára.
Akik mérlegelték és személyes tapasztalataim szerint mérlegelik mindmáig a következő, hosszú távon rémisztő következményekkel járó tényeket is: mindazok az ügyek, amelyek a Belgrád rakparti vezető körül folyamatosan felmerülnek a teljes kiszolgáltatottság helyzetét eredményezik, mert támogatást annak érdekében, hogy a felmerült ügyektől szabaduljanak, csak a balliberális oldaltól remélhetnek. Akinek pedig bármilyen kétségei lettek volna aziránt, hogy valós-e a Belgrád rakparti rémkép – hogy ötszázalékos pártként a választást követően a baloldallal lépnének szövetségre –, annak a parlamenti eseményeket kellett csupán figyelnie, mert ezekből kétségeire világos választ kaphatott. Ki kételkedhet tovább ebben, aki azt látta, hogy a baloldal – nyilvánvalóan egy háttérmegállapodásnak köszönhetően – közvádas büntetőügyek esetében sorozatban nem szavazta meg a kisgazda elnökhöz hű és bűncselekmény gyanújába keveredett képviselők mentelmi jogának felfüggesztését?!
Nem így volt ez persze korábban, gondoljanak csak az első büntetőügyekre. Idézzék emlékezetükbe például a vesztegetésen ért vagy akár a csődbűntettben érintett képviselő esetét, netán jusson eszükbe a korábban már egyszer érintett exállamtitkár kiadatási ügye.
A Belgrád rakpartról a viszontszolgálat a balliberális oldal felé szinte azonnali volt. A zárszámadási törvény esetében a kisgazda elnök még megmaradt emberei készséggel szavaztak a nyugdíjemelés, a további agrártámogatások, nemkülönben az egészségügyi dolgozók bére ellen. Úgy tűnik, az alku alapján semmi nem volt drága. A parlament elé került agrárcsomag szavazásánál talán még látványosabb volt az a teljes fordulat, amelyet a Belgrád rakpartiak végrehajtottak, és amelynek eredményeként, úgy tűnik, visszavonhatatlanul szembefordultak a nemzeti-polgári oldallal. Üres jelszavak mögé bújtak és bújnak, hiszen feladtak minden korábbi kisgazda elképzelést, amikor nemmel szavaztak a Nemzeti Földalap létrehozására, majd elutasították a családi gazdaságok támogatását, egyszersmind el kívánták lehetetleníteni az agrárágazat további támogatását.
Aki nem szenved teljes politikai vakságban, annak mindezekből látnia kell, hogy ez a fajta változás önmagától nem következhetett be. Fontos – nagyon fontos – okának kell lennie annak, hogy az MSZP kész volt vállalni a bűnpártolás gyanúját is azért, hogy a kisgazda elnököt annak híveivel együtt megpróbálják menteni. Hogy boszorkánykonyhájukon milyen mérget főznek, abba jobb nem belelátni, s 2002 után jó érzésű ember számára talán ez már nem is lesz szükséges.
Azt írtam a bevezetőben, hogy van kisgazda jövő a választásokat követően. Sőt, azt is hangsúlyoztam, hogy a szövetségben rejlik a választási győzelemhez szükséges erő. Csakhogy ehhez nekünk, kisgazdáknak is mernünk kell nagyot tenni! Mernünk kell hinni a demokratikus megújulás, megújítás lehetőségében. Mernünk kell hinni Nagyatádi Szabó István, Kovács Béla, Nagy Ferenc tiszta politikai eszméinek létjogosultságában, illetve ezek továbbgondolásának szükségességében.

Továbbélő eszmeiség
Sokszor hallották már tőlünk, de nem elégszer, ezért vallanunk és hirdetnünk kell: a Független Kisgazdapárt olyan, közel százéves történelmi párt Magyarországon, amelynek nagyon mélyen, a magyar földben erednek a gyökerei. Eszméi mind-máig élők és az egész társadalom – gazdák, polgárok, értelmiségiek vagy kétkezi munkások számára – vállalhatók, ezért követhetők is.
S bár igaz az, hogy tagsága, helyi szervezetei nagyrészt léteznek, de nem működnek, az elmúlt évtized újabb érdekes tanulsággal szolgált mindnyájunk számára. Kiderült ugyanis, hogy bár a kisgazda eszmeiség különbözik minden más politikai irányultságtól, meggyőződéstől, minden ellenkező várakozással szemben új és új generációt képes megérinteni. A párt számára ezért is sorsfordító jelentőségű tehát, hogy a hiteles kisgazdák 2002 áprilisa után is jelen legyenek a parlamentben, biztosítva a folyamatosságot, a kisgazda eszmeiség továbbélését a törvényhozásban.
Végül elérkeztünk egy további sarkalatos kérdéshez, mert nem csupán a parlamenti jelenlét a tét egy országos szervezettségű, a gazdálkodó társadalomba mélyen beágyazódott párt jövőjét tekintve. Minél nagyobb számban ott kell lenniük a tehetséges, felkészült, választóik érdekeit kellőképpen képviselő kisgazda politikusoknak, polgármestereknek, képviselőknek a helyi önkormányzatokban is. Ez a feladat sem nélkülözheti az egységes fellépést a párt demokratikus újjászületéséért.
Cegléd fájdalmas tanulságából okulhatott mindenki, aki látta és megtapasztalta mindazt, ami ott szégyenletes módon végbement. Amennyiben tehát 2002 tavaszán képesek leszünk egységesen és – ami nagyon fontos – egy helyen a kisgazdák tisztújító választmányán megjelenni, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy a 2002 őszén esedékes önkormányzati választáson már egy korszerű, modern, de történelmi és eszmei hagyományaihoz mindenben ragaszkodó, önálló kisgazdapárt jelenjék meg szövetségeseivel együtt. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez az egész nemzet érdeke, mert a polgári kormányzás csak így lehet teljes.
A szerző a Kisgazda Polgári Egyesület elnöke