Új moralisták, farizeusok (18. rész)

Tudod, D–209-es, most ment el a kedvem az egésztől… Le kéne végre zárni a múltat, mi, Medgyessy? Elég volt a vájkálásból, ugye, D–209-es? Szerinted is ideje van a felejtésnek, mi, Salgó? Neked is eleged van az egészből, ugye, Csehák? Jó lett volna egy tisztikereszttel elvonulni nagy alkoholok közé, és itthagyni egy cinikus vigyorral, egy „na és”-sel életed minden megválaszolatlan morális kérdését, mi, Horn?
Most már egészen biztosan tudom: nem így lesz. Másképpen lesz. És ez a „másképp” fenyegetés végre. Nem fogtok mindent megúszni, senkiháziak.
Most mi jövünk… Emlékezzetek jól erre… Most fel lesz rúgva a hazug, a felelőtlen, az amorális, a tarthatatlan, az elviselhetetlen kompromisszum.
Elég volt! – ez az új jelszó.

Ügynökmúlt és áldozatok

Egy Meruk József a sok merukjózsefből bejelentette, hogy egy prominens ellenzéki vezető apja együttműködött a velejéig rothadt kádári titkosszolgálatokkal. Pokorni Zoltán apjáról beszélt a nyomorult… És igazat mondott.
Akkor először Merukról.
Merukkal együtt dolgoztam a Kurírnál. Sajtótörténetet csináltunk mi ott ketten. Mert amikor a szovjet OMON rátámadt a vilniusi tévét elfoglaló tüntetőkre és sokakat megölt közülük, Meruk egy szerkesztőségi vezércikkben megértéséről és támogatásáról biztosította az OMON gyilkos akcióját, azt fejtegetve, hogy ez volt az egyetlen helyes megoldás. Ilyen gazemberségre őelőtte csak Miklós Gábor vetemedett a Népszabadságnál, aki szintúgy vezércikkben örvendezett Popielusko atya lengyel kommunisták általi meggyilkolásának.
Meruk cikkének megjelenése után bementem a Kurír vezetőihez, és közöltem, ha a másnapi számban nem írhatok vezércikket Meruk ellen, az ocsmány véleménye ellen, akkor kilépek. Müller Tibor becsületére legyen mondva, megengedte, és másnap az írás meg is jelent. Az pedig talán sajtótörténet, hogy ugyanabban a lapban, két egymást követő napon homlokegyenest ellenkező mondandójú vezércikk jelenik meg ugyanarról a témáról, és az egyik újságíró élesen elhatárolódik saját kollégájától.
Kicsit büszke vagyok erre, és most is köszönöm Müller Tibornak a karakánságot.
Aztán néhány hét múlva már suttogták: Meruk József egy ócska spicli; egy aljas, pitiáner besúgó; egy senkiházi ügynök; és Meruk József a maga jogán küzdötte le magát idáig. Őt nem kényszerítették, nem fenyegették, nem tették tönkre: önként, meggyőződésből lett az, ami.
Senkiházi vagy, Meruk József! Perelj be nyugodtan! Attól még a tény tény marad. Az marad akkor is, ha majd a független magyar bíróság megállapítja, megsértettem az emberi méltóságodat meg a jó hírnévhez való jogodat. Nincsen neked emberi méltóságod, Meruk József, és jó hírnévhez való jogod meg mégúgy se. Eljátszottad mind a kettőt, amikor Kádár besúgója lettél – és önként lettél… De megúszhattad volna, Meruk József, ha nem követed el ezt az újabb gazemberséget. De elkövetted, Meruk József, és bár bocsánat eddig sem volt, de eztán kímélet sem lesz. Felmondom ezt a konszenzust is: eztán néven nevezzük a dolgokat. Néven nevezünk, Meruk, és remélem, nyomorultul fogod érezni magad életed hátralévő napjaiban. Remélem, egyre ritkábban merészkedsz majd nyilvános helyekre, behúzódsz inkább az odúdba, mint a drága, gyönyörűséges és áldott Székelyderzs rohadt szekusa, aki 1989 óta napjában egyszer megy utcára, tejért és kenyérért, s nincsen, aki szóljon hozzá…
Pokorni Zoltán édesapját tizenkét esztendő börtönnel sújtották államellenes összeesküvésért. Majd ezzel a tizenkét esztendővel zsarolták, egész életét tönkretették, és így vették rá az ocsmányságra.
A te elvtársaid nyomorították meg Pokorni Zoltán édesapját, Meruk! A te elvtársaid meg a te miniszterelnöködnek, a D–209-esnek az elvtársai. És te magad, meg a te miniszterelnököd, a D–209-es. Ti annak a titkosszolgálatnak voltatok önként tagjai, karrierért, pénzért, sarzsiért, rózsadombi lakásért, kocka Ladáért, télen-nyáron banánért, nyugati útlevélért, kölykeiteknek biztos egyetemi felvételért, amely titkosszolgálat megzsarolt, megnyomorított, tönkretett egy embert, tönkretett egy életet. Sok-sok ezer életet. Annak a rendszernek voltatok a talpnyalói és működtetői, amely rendszer tönkretett egy országot, megnyomorított egy társadalmat, erkölcsi, anyagi romlásba döntötte az én hazámat.
Nem vagyok én védője Csurka Istvánnak, de azért a mindenségit! Csurka Istvánt a kistarcsai internálótáborban két oldalról verték a ti elvtársaitok, és azzal fenyegették, hogy megölik az apját, ha nem írja alá a beszervezési nyilatkozatot. És Csurka aláírta. Aztán – és ezt az átvilágítóbírák igazolták – soha senkiről nem jelentett semmit. És az egyetlen volt, aki önként bevallotta, mi terheli a múltját, mi terheli a lelkiismeretét. És ti Csurkát ügynöközitek? Számon kéritek? Pálcát törtök felette? Te, ti meg a D–209-es, akik az egész trágyadomb tetején ültetek? Akik a megzsaroltak, a megalázottak és megnyomorítottak jelentéseit megrendeltétek, olvasgattátok, rendszereztétek, felhasználtátok. Ti, akiknek soha el nem évülő bűne a rendszer kiszolgálása és működtetése, az ország elárulása és tönkretétele. Te merészeled nyilvánosságra hozni Pokorni apjának múltját? Annak a szerencsétlennek teszed tönkre az életét, aki nem közszereplő, s így nincsen jogod beszélni róla, mert ha beszélsz, törvényt sértesz… Te moral insanity…
És te, D–209-es?
Azt mered mondani, hogy „Pokorni Zoltán lemondása tanulságul szolgált, az őszinte szembenézést a múlttal, emberi tragédiák kísérik. A valódi tragédiák szaporodása helyett Magyarországon végre béke kell, hogy legyen. (…) ennek az országnak közös a múltja, amelyet nem lehet eltörölni, tehát tanulni kell belőle. Előbb-utóbb a politikai paletta másik oldalán állóknak is ez lesz a meggyőződésük, nekem van türelmem, kivárom.”
Veszed a bátorságot, D–209-es, ezekhez a szavakhoz? „A múltat emberi tragédiák kísérik” – mondod, de csak a mások emberi tragédiái, mi, D–209-es. Lévén, te is moral insanity vagy, így a te lelkedet meg sem karcolja, hogy azokért a tragédiákért te magad is felelős vagy… „ennek az országnak közös a múltja, amelyet nem lehet eltörölni” – mondod, ezt mondod? És a közös múlt azt jelenti, D–209-es, hogy az áldozat és a gyilkos azonos mércével mérendő? A közös múlt egyben felmentés is, azoknak, akik a múltat létrehozták, alakították, működtették? Pokorni Zoltán megzsarolt, meggyalázott apja szerinted azonos megítélés alá esik veled? Neked MSZMP KB-tagként ugyanakkora a felelősséged, mint a veled egy esztendőben született Mansfeld Péternek? A te múltad, a ti múltatok ugyanolyan, mint Krassó Györgyé? Szabad Györgyé? Csoóri Sándoré? Lezsák Sándoré? Kőszeg Ferencé? Kristály Gyuláé? Pákh Tiboré? Mint 37 Fidesz-alapítótagé? Mint a Budapest szállóból pincérként nyugdíjba ment, amúgy kitelepített, kuláklistára tett nagyapámé? Akitől elvettétek mindenét, akinek elüldöztétek a családját… És aki nem lett öngyilkos annak ellenére sem, hogy te és a bandád tönkretették őt, a hazát, hogy te és a bandád működtetett és kiszolgált egy hazaáruló diktatúrát, nem lett öngyilkos a drága kisöreg, hanem végezte a dolgát, és becsülettel leélte az életét – amit te soha nem mondhatsz el magadról, D–209-es! Kicsoda vagy te, D–209-es? Mit gondolsz, mit engedhetsz még meg magadnak? Neked van „türelmed kivárni”, amíg mi is azt fogjuk gondolni, amit te? Nem, D–209-es, te moral insanity… Nem úgy lesz. Másképpen lesz. Teszek a te türelmedre, önfelmentésedre, hazudozásaidra, aljasságaidra, szánalmas, pitiáner magyarázkodásaidra. Attól féljél inkább, D–209-es, hogy nekünk nem lesz türelmünk kivárni, amíg te és társaid el nem takarodtok a köztársaság közéletéből.
Vagy azt hitted, Medgyessy, hogy visszajöttél, visszajöttetek, és mostantól vidáman működtetheted a régi hálózatot? Azt hitted, Medgyessy? Régről ismered Salgó László rendőrfőkapitányt, igaz-e? Még a „régi szép időkből”, nemde? Amikor még együtt köptetek, együtt mérgeztétek magatok körül a levegőt… Salgó is a hazát védte, mint te, mi? És a haza védésének elengedhetetlen feltétele volt Csoóri, Lezsák, Ilia, Nagy Gáspár besúgása, megfigyelése? Régi, jó elvtárs a Salgó elvtárs, mi, Medgyessy? Jól elvoltatok annak idején… Aztán hányan vagytok még, mondd, Medgyessy? Visszajött az egész kóceráj? Vagy csak a Salgó meg a Csehák állt eddig kötélnek? És nektek is egy „na és” a lelkiismeret? Vagy úgy is volt már, hogy legalább egyszer, egyetlenegyszer ebben az életben, egyedül, magányosan, egy sötét szobában szégyelltétek a pofátokat…
Vagy ilyesmit ne várjunk tőletek, mi, Medgyessy? Hiszen te képes voltál azt mondani, hogy majd ti befejezitek a rendszerváltást. Tudod, Medgyessy, a rendszerváltás azért volt, hogy Kádár bandája, a hazaárulók, a besúgók, a titkosügynökök, a KB-tagok, a nyomorultak, a karhatalmisták soha többé ne uralkodhassanak felettünk. A rendszerváltás akkor lesz befejezve, amikor ti eltűntök – örökre. Különben inkább most azonnal akasszuk szögre az egészet, és folytassuk ott, ahol 1989-ben abbahagytuk. Ellopni már úgyis mindent elloptatok, tönkretenni már úgyis mindent tönkretettetek – akkor meg minek szórakozunk itt egymással, Medgyessy? Hajrá, elnöki tanács, hajrá, MSZMP KB, hajrá, III/I, II, III, IV, hajrá, Kaszópuszta, hajrá, KGST, hajrá, Varsói Szerződés, hajrá, párttitkárok – külön köszöntjük a függetlenítetteket! –, akinek meg ez nem tetszik, az emigráljon. Vagy csináljon végre forradalmat…
De te, D–209-es, ti, „álombakók”, soha többé ne vághassátok a képünkbe, hogy majd befejezitek a rendszerváltást!…

Mikor van helye a polgári engedetlenségnek?

Amikor ennyire fontos, ennyire „filozofikus” kérdést teszünk fel, helyes, ha válaszért a Beszélő című folyóirathoz fordulunk. Oda ugyanis az orákulumok írnak, a megfellebbezhetetlenek, a jakobinusok „veszettjei”.
Nos, a Beszélő legutóbbi számában az Eörsi János–Mink András jakobinus páros egyebek mellett ezt a kérdést boncolgatja. Imigyen: „De mi van a polgári engedetlenséggel a népakaraton nyugvó, alkotmányos állam esetében, amely a polgárok részt vevő egyetértésével, megerősítésével gyakorolja a hatalmát, és ahol a polgárok rendelkeznek mindazokkal a szabadságjogokkal, amelyek révén kinyilváníthatják az akaratukat a választásokon és a választások között? Az állam éppen ennél fogva tarthat számot a polgárok lojalitására és engedelmességére. A »polgári« hiszti politikai zugfilozófiájával ellentétben az állam nemcsak akkor a miénk, ha az általunk kedvelt figurák ülnek a miniszteri székekben, sőt, még csak nem is azoké, akik éppen ott ülnek, hanem mindenkor mindenkié.”
Igen. A baloldal számára a fent leírtak addig igazak, ameddig az általuk „kedvelt figurák ülnek a miniszteri székekben”. Az egész tetszetős kis konglomerátum érvényét veszíti azonban, ha fordul a kocka. Ausztriában törvényes, szabad választásokon győzött a jobboldal. Schüssel kancellár került hatalomra, és kormányerővé vált Jörg Haider Szabadságpártja is. Ismétlem: legitim, törvényes választásokon. Ez volt a „népakarat”. Ám a baloldal már másnap utcára vitte híveit, és folyamatos tüntetéseken vonta kétségbe a népakaratot, az állam legitimitását. Mindezt azért, mert Haider tett néhány szerencsétlen, félreérthető kijelentést. A legitim osztrák kormány ellen megalakulása óta utcán politizál a baloldal, és ezt Európa-szerte meg a budapesti ötödik kerületszerte a demokrácia diadalaként ünneplik. Soha, senki le nem írta, hogy veszélyes utcára vinni a politikát, mert annak a parlamentben van a helye, de mindenki el van ájulva a gyönyörtől, hogy az osztrák baloldal, az osztrák liberálisok, az osztrák zöldek, az osztrák alternatívok, az osztrák buzeránsok ím megvédik a „szabadságjogokat”. Amelyeket persze nem fenyeget semmi és senki, de ha nincsenek hatalmon, akkor védeni kell. Védeni a permanens „fejlődést”. Az elvont, elképzelt szabadságot. És a népakaratot megtestesítő többség szabadságjogai pedig le vannak csinálva… Ugyanez a folyamat figyelhető meg Berlusconi Olaszországában – és mindenhol, ahol a jobboldal győzni merészel.
Az Eörsi–Mink duó később így folytatja:
„Mindenesetre demokratikus jogállamok esetében is lehetnek olyan helyzetek, ügyek, amikor a polgári engedetlenség erkölcsi és politikai értelemben igazolható. (…) Személyes erkölcsi meggyőződésünk, amely ilyenformán erősebben és aktívabban köt bennünket valamely csoporthoz, olykor szembekerülhet a tételes törvényekkel, sőt, azokat megsérteni parancsolja.”
Úgy van.
Most éppen Magyarország fele érzi úgy, hogy erkölcsi törvényei szemben állnak az állam tételes törvényeivel. A fél Antigoné-Magyarország igenis el akarja temetni a rothadt kommunista múltat, a szemét diktatúrát. Fél Antigoné-Magyarország úgy érzi, a rendszerváltás egész értelme kérdőjeleződik meg, amikor piszkos kis ügynökök, SZT-tisztek, besúgók, MSZMP KB- és PB-tagok és egyéb erkölcsi hullák kormányoznak, amikor egy karhatalmistát terjesztenek fel magas állami kitüntetésre, arcul köpve ezzel megint mindnyájunkat. Fél Antigoné-Magyaország temetni akarja az erkölcsi hullákat, bizony. Ez az a „mindenki számára belátható, argumentálható morális érv”, amely igazolja fél Antigoné-Magyarország állammal szembeni ellenállását és utcára vonulását. Antigoné-Magyarország azt is érzi, nem volt rendben minden a választások körül. Antigoné-Magyarország fel van háborodva.
És szintén a Beszélőből tudjuk, méghozzá Gusztos Pétertől, hogy „felháborodni hasznos tevékenység”.
Ezt a hasznos tevékenységünket folytatni fogjuk. Nem lesz vége. Mert elég volt…

Elég volt!

Elegem van a varázsszavaikból. A megfellebbezhetetlen igazságaikból. Az örökérvényű bölcsességeikből. Az egyedülálló és páratlan éleslátásukból. Elegem van abból, hogy mindent tudnak – még azt is tudják, nekem, nekünk hogyan kellene tudnunk, gondolnunk, éreznünk.
Elegem van a feneketlen cinizmusból, az európaiságnak nevezett hazudozásból, gazemberségből, erkölcsi relativizmusból. Elegem van a szocialistákból és liberálisokból. A hazai mutánsaikból. A klónokból. Ezekből a tényleg „szarból jöttekből”. Elegem van az MSZP-ből, elegem az SZDSZ-ből. Felmondok minden szerződést velük. Felmondom a konszenzust. A tizenkét esztendőset. Az elhallgatás, szemet hunyás konszenzusát. Nincsen velük legkisebb közös többszörös. Ha van, ha lenne, értelmét veszítené az egész rendszerváltás.
Felmondom a „beszéljünk róla higgadtan, érzelemmentesen, tárgyilagosan” hazug konszenzusát.
Nos, miért is kellene nekem indulatok nélkül beszélni mindarról, ami a Hazámban folyik? Beszéljen róla indulatok nélkül, akinek ez üzlet. Buli. Érzelemmentes , jéghideg számítás és vállalkozás.
Beszéljen tárgyilagosan, aki „únt akrosztichont farag”.
De én az új honfoglaló vagyok.
„Megporosodott” eszmék között keresem a jövőt. Hazában hiszek, nemzeti öntudatban, nacionalizmusban. Különben maguk képére formálnak és felfalnak az új undokok. A Disznófejű nagyurak. Nem simogatom tovább sertéstestüket…
Nemzeti kultúrában hiszek. Ezeregyszáz esztendős hagyományban.
Hiszek a magyarságban. Kárpát-medencei magyarságban. A mindannyiunk megmaradásában és újra egymásra találásunkban.
Hiszem, hogy van isten a fogyasztáson kívül is, van hatalmasabb Isten, mint a piac meg a gazdasági racionalitás, a nemzetközi helyzet, az Európai Unió meg az Egyesült Államok.
Arany Jánosban hiszek. „Nehezebb eltörni a faragatlan fát.” Engem ne gyalulgasson, csiszolgasson, hülyítsen magához korunk fétise, a fogyasztói társadalom.
Kosztolányiban hiszek. „Mint aki búcsúzik, beszélni akarok, itt éltem én, vér véretekből, magyarok…”
Dörmögő, pipás, nagykedélyű Mikszáthban hiszek, hosszú, fülledt éjszakák tivornyáin bohém szentté váló Krúdyban hiszek, a szilágysági szikár magyar puszta táltosfiújában hiszek… „Sósabbak itt a könnyek, és a fájdalmak is mások, ezerszer messiások a magyar messiások…”
Karinthy Frigyesben, a nagyszerű magyar zsidóban is hiszek, Szerb Antalban, a csodálatos, polihisztor magyar zsidóban is hiszek, Radnóti Miklósban, a vértanú magyar zsidóban is hiszek. Neki talán lett volna erkölcsi alapja gyűlölni bennünket, de a halálba menet így szólt, így üzent: „…nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország…”
Pár száz pesti, ötödik kerületi „agytrösztnek” nem hiszek. Belőlük elég volt. S hogy antiszemita volnék? Nagyszerű zsidó barátaim a tanúk, hogy nem vagyok. Márai Sándor a tanúm, hogy nem vagyok. Szabó Dezső a tanúm, hogy nem vagyok. Ők mind látták és mind felmondták a hazug konszenzust. És abból a toposzból is elegem van, hogy „aki számon tartja barátai, embertársai zsidóságát, az maga az antiszemita”. Ez pár száz pesti megélhetési zsidó toposza. Azoké, akik amúgy számon tartatják mivelünk mindenki zsidóságát és gojságát. Felmondom. Nem hagyom. Kikérem magamnak. Elég volt…
Székelyföldben hiszek. A régi székely katonákban hiszek. Erdély megtartóerejében hiszek. Meg tudott maradni magyarnak évszázadokon át, török alatt, Habsburg alatt – ugyan mit számít akkor ez az elmúlt nyolcvan év? Mit számít Ceausescu, Iliescu, Roman és elvtársaik, Kádár, Horn, Medgyessy? Ezek semmit sem számítanak…
A magyar faluban hiszek.
Az elsodort magyar faluban. Új életek, új jövő bölcsőjében. Nőt ölelő, férfit szerető, feltörekvő, templom előtt keresztet vető, múltunk előtt kalapot levévő fiatalokban hiszek. Akik hamarosan azt fogják mondani: elég volt! Szelíden, kérlelhetetlenül fogják mondani. És bele fog dögleni minden görkoris Cindy és minden összenyálazott Ken. Ez az egész puha, semmirevaló, szabadságot állandóan tágítani akaró, fogyasztó és ürítő, üresfejű massza…
Egy vagyok a „szőke és roppant barbárhadak”-ból.
Akinek elege van. Aki mosdatlan. Aki félelmetes. Nem szalonokba való. És akinek nem mindegy. Akin érződik a „barbár rablók” pusztító vadsága és igazi szabadsága. Hunnia kérlelhetetlen faragatlansága. Egy vagyok, aki már nem alkuszik. Aki mer végre ismét akarni, és mindent másképpen akarni. Aki buzogánnyal fogja bezúzni a hazugság varázsgömbjeit, akkor is, ha azok olyan nagyon „európaiak” és „konszenzusosak”. Egy vagyok, aki az új konszenzus. Az új fundamentum. Akié a jövő. És az új jövőbe nem fér bele a múlt minden mocska.
Gyönyörű és felemelő jövő lesz ez. Romokon fog épülni. A globalizáció, a fogyasztás, a világmédia, a konzumidiotizmus, a reklámgörények, a médiaaljasságok, a nácizmus és a kommunizmus romjain. A XX. század romjain. Medgyessy, Kovács, az MSZP és SZDSZ romjain. A Meruk romjain. Ideje van már, nagyon…